Az álom

Boldogok azok, akik úgy alusznak,
hogy többé fel nem ébrednek. Sõt ez a
kívánságom nem is haszontalan, ha az
álmodozások ostromolják a sírhalmokat.

Préd. 3 : 19, 20, 21.

Jön az álom, s mindent pihenésre hajta,
     Az éjjelnek barna palástja van
rajta,
Beborítja véle a fõldet s az eget,
     Alóla altató mákolajt csepeget,
Melynek hûs balzsama a benne feredett
     Szemhéjaknak édes nyúgovást
engedett.
Lágy karjain fáradt érzékenységinket
     Ringatja s egy másik világba tesz
minket,
Hol sok ezer képpel elménk játszodtatja
     Valóság képébe tûnõ
ábrázatja.
Most az öröm arany hegyeit ígéri,
     Az áldás javait bõ marokkal
méri,
Majd a félelemmel rettenti lekünket
     S a kétség szélére viszi
életünket.
De akármint tûnik képzelõdésünkbe,
     Valódi örömöt terjeszt õ
szívünkbe;
Ápolgató karral kötésink feloldja,
     Ellankadt erõnkhöz új erejét
toldja,
Megtört érzésinket símítja kezével,
     Új életre hozván gyógyító
mézével,
A terhes gondokat rabláncához fûzi,
     Szívünkbõl a Léthe partjaira
ûzi.
Minthogy a világi bajoknak érzése
     Éltünknek legnagyobb terhe s
szenvedése,
A halálnak képét õltözvén magára,
     Bennünket holtakká tészen
utóljára.
Úgy vagyon, holtakká tészen, és hogy élünk,
     Csak egy kis szuszogás hiteti el
vélünk.