Mátyási József úrnak

Csokonai Vitéz Mihály az örökös barátságnak szent kézfogását!

– – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ezért is sok hálát nyer tõlem Kecskemét,
     Hogy kinek eddig is tiszteltem
érdemét,
Mátyási barátom s bátyám Apollóba!
     Veled õ állított legelõször
szóba.
Én ugyan bár eddig veled nem is szóltam,
     De hidd el, mindenkor hív
tisztelõd vóltam.
Így tett barátoddá, édes hazámfia!
     Egy néma, de legjobb
korrespondencia.
Úgy vagyon! a kedves poéta nevezet
     Fogatott szívembe legelõször
kezet.
Bõlcs grófod lábánál Múzsám addig jára,
     Hogy egyszer ráakad egy újabb
Múzsára;
A tiéd volt, – s mindjárt elõtte meghajolt,
     Vetvén egy tisztelést pecsétlõ
kapriolt;
És mivel tetézett érdemeit látta,
     Honjában, a Tisza partján túl,
imádta. –
Hányszor óhajtottam, hogy szemlélhesselek,
     Tiszteletem felõl tudóssá
tegyelek!
De hála az égnek! megvan, amit kértem,
     Megvan; személyedet mivel
megesmértem;
S még nem csak az, ami után sohajtoztam,
     Mert ebédeltem is veled s
tarókoztam. –
Pestre is egy kocsin, mint szerelmes hazánk
     Hív fiai, együtt örömmel
útazánk.
Azolta hány szíves beszédek valának,
     Melyek szánkból, kõlcsön
szívünkbõl folyának!
Te tudod azt, Múzsám! és te, õ Múzsája!
     Mit szól e két barát és poéta
szája.
Én ugyan, barátom, habár távol vagyok,
     Szívemben nevednek egy darab
részt hagyok,
S bár bele a gondok táborosan járnak,
     Mégis ott áldozom néked, mint
egy Lárnak.
A többek közt, hogy bészóltál ablakomba,
     Én is jót kivántam néked; de
azomba
Múzsáddal játszódván Múzsám, hamarjába
     E dalocskát zengé kisded
hárfájába: