Krisztina napra

Apropos! ejnye lám, bizony majd el is felejtettem,
Hogy én uraságtok között Leib poétává lettem.
A sok eszem-iszom között nem is jutott eszembe,
Hogy egy-két rozsdás köszöntõ vers van itt a zsebembe.
Ez az. De nem lesz-é most már terhekre az uraknak?
Szoktak-é jól figyelmezni, mikor nagyon jóllaknak?
De a vers meg nem terheli a gyomrot, sõt azt tartják,
Hogy még appetitust csinál ebéd végén, mint a rák.
Azért bátran elolvasom, ki pedig nem hallgatja,
Addig flaskót emelgethet, vagy fogát piszkálhatja.
Addig az olyan gavallér és kiasszony egymással
Diskurálhat zur Zeitvertreib, szemmel vagy lábnyomással.
Aludni is bátran lehet, csak nagyon ne hortyogjon,
Lógó fejével a versnek taktusára bólogjon.
Urak, ma itt mindnyájunktól dupla kedvet kívánnak,
Nevenapja van a háznak és a ház asszonyának.
Megifjodott mind a kettõ ebb’ a két esztendõbe,
Mind a kettõ menyecskésen jár az új fõkötõbe,
Mert jól tudhatják az urak, hogy még nemrégenében,
Egy emeritus épûlet állt ennek a helyében.
De azt ez árnyékvilágból az Úr kiszólította,
S helyébe az asszony ezt a szép házat állította,
Amelyben Krisztina napja most vagyon legelsõben,
Adja Isten, hogy így légyen e’ minden esztendõben.
Adja Isten, ezt kívánjuk, s nagyobb bizonyságára
Mindjárt egy vivátot iszunk a visnye rovására.
Akkor a jó Lendvai is mutassa meg a virtust
S húzzon a vivátunk mellé egy legsomogyisabb tust.
A kisasszonykák pediglen készítsék a cipõket,
Mert ép talppal ugyan haza nem viszik ám ma õket.
Ha hûs lesz, igyanak kávét, ha héség, limonádét,
Mégis ma már virgoncan kell megtenni a parádét!
Az urak pedig addig is fogjanak karafinát,
Mert mindjárt teljes pohárral köszöntjük fel Krisztinát.
Oda neki, nem a világ, ha egy kicsint megázunk,
Rá táncolunk, rá kávézunk, rá alszunk, rá pipázunk.
Ma úgyis, Krisztina napján, megérdemli Krisztina,
Egy-két zsidó betût vessen érte az ember ina.
Eb, akinek jó kedve nincs, eb, akinek nem is lesz,
Félre tõlünk, gond, búbánat, vessz ki ma Korpádról, vessz.
Minthogy ennyi úri vendég itt ma udvarlást teve,
Népes Lisztlangoddá váljék a puszta Korpád neve.
Egyszóval, ma minden a víg öröm színét jelentse,
Mert esztendõben csak egyszer esik ez a szerencse.
De hogy prédikációvá ne váljék a sok betû,
S a táncosok talpát soká ne szántsa a vaktetû,
Kezdjünk hozzá a munkához, tõltsön kiki üveget,
S ilyen jók kívánásával kocogtassuk az eget:
Éljen sokáig Krisztina, mégpedig oly sokáig,
Olyan, – minek hívják vala, – olyan nagyon sokáig,
Hogy még ezt az új házát is láthassa oly ócskának,
Mint a’ volt, amelyet tavaly innen exekválának.
És hogy a Treszka kisasszony jövõ kisasszonyjának
Kézfogóján is láthassák táncát a nagyanyjának.
No már milyen soká éljen, jobban ki nem tehetem,
Úgy tettem ki, amint tudtam, s utána most ezt vetem,
Hogy ilyen vén korában is oly jól folyjon a vére,
Hogy soká rá ne szorúljon Rataics úr kezére.
Hogy mikor én is vén fõvel Korpádra eldöcögök
S Krisztina napján köszöntést köhögök és döhögök,
Mikor egyebet nem tudok rágni a híg tikmonynál,
Csudálkozzam, hogy én vénebb vagyok már az asszonynál.
Majd ha osztán beléúnunk abb’ a hosszas vénségbe,
Együtt menjünk az Ábrahám kebelébe, az égbe.
De még sok esztendõk után kéne annak elsûlni,
Mert még magam sem akarnék oly hamar idvezûlni.
Már isz’ akkor lesz, amikor, most elég az hozzája,
Éljen soká az asszonyság s egész famíliája!
Éljen a Treszka kisasszony s jövõ ilyenkorára
Egészségben ne láthassam, hadd szorúljék bábára.
Éljen Antal, éljen Lajos, éljenek kis húgaik,
Ezeknek is sok idõkre terjedjenek napjaik.
Éljen ez új ház és belé kár avagy bú ne jõjjön,
Éljen ez az újdon-új ház, éljen és nagyot nõjjön!
Éljenek mind az urak is, asszonyságok éljenek,
Éljenek a kisasszonykák, no éljenek mindenek.
Éljek én is, hogy másszor is tisztelhessem Krisztinát!
Kiki klázlit! – Lendvai, tust! – vivát Krisztina, vivát!