Fõhadnagy Fazekas úrhoz

Kerek hajnal! súgároddal
Küllõzd meg a fél eget
S múlólagszín sáfrányoddal
Szegd bé a kék felleget.
Én, ki téged napszálltával
Legtöbbször áldottalak,
Most a kelet harmatjával
Mely nagyon óhajtalak.
Menj s fogj szürke paripádhoz
Félébredt zefireket,
Tégy kakast is hintócskádhoz
S kettõzd a lépéseket.
Süss druszámnak, barátomnak
Két szemére édesen
S babonázd le az álomnak
Mákját rólok csendesen.
Vagy ha már õ, mint kedvellõd,
Ébren szívja lelkedet,
Mondd meg néki, hogy egy szellõd
Mellyembõl kerekedett;
Mellyembõl, melynek tartatlan
Ereje csak akkor nagy,
Mikor érzése ártatlan
Tiszta s vídám, mint te vagy.
Mondd meg néki, hogy kertjébe
Régolta kívánkozom,
Hol a természet ölébe
S az övébe nyúgoszom.
Mondd meg néki, hogy pattantom
Húromat már õfelé.
Ah, mert ah! magános lantom
Drágább névvel zenghet-é?
Mondd meg, de már már jól látom,
Már itt van, már látom õt,
Haj! az én nemes barátom
Hogy használja az idõt!
Õ, akinek Bellónától
Magasztalva van neve,
A gõgösség hagymázától
Írtózván, kertész leve.
Õ a tomboló vígságnak
Futja unszolásait
S egy félig fejlett virágnak
Lesi bíztatásait.

– – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – –

Õ a fösvények sorában
A dögkincsekkel felhágy
S húgának társaságában
Gyöngyvirág-gyöngyökre vágy.
Számlálgatja víg orcával
Az ezüst jácintokat
S az ibolyák aranyával
A szagos gyémántokat.
Most a bõlcseknek álmára
Hol ébred, hol szunnyadoz.
S majd a képzelt Heloára
Érez, újúl, bágyadoz.
Majd a rendtartó méheknél
Kedvetelve ácsorog
S érzi, hogy az embereknél
Az ország nem így forog.
Már meglátott: gereblyéjét
És kapáját elteszi
S félig harmatos Linnéjét
Pipája mellé veszi.
Jer, barátom! lépegessünk
Kis kertednek útain
S dohogás nélkûl nevessünk
Mások bolondságain.
Jer, s érezzük, hogy nagy telket
Többször fának ád az ég,
S kis jószágot és nagy lelket
Bírni boldogabb sors még.
Jer, e répánál térdeljünk,
Jer, kacsint e tulipánt,
Jer, e töknél süvegeljünk:
Mind használ ez, s egy se bánt.