Búcsúzik az atya a leányától

A magzatok közzûl, akiket nemzettem,
Már hát nem marad meg egyik is mellettem?
Az ékes virágok, melyek kedveltettek,
Szánakozás nélkûl rólam letépettek.
A kedves gyümõlcsök, kikkel ékeskedtem,
Ha leszakasztattak, minek is termettem.
Micsodás erõszak, óh, ki nem mondhatni!
A természet láncát ekként elszaggatni.
E szerencsétlenség pedig nem mostani!
Kezdett már ez engem tavaly hervasztani.
De megmaradt akkor még egy ékességem,
Amelyben találtam volt gyönyörûségem.
Most van az az isõ, mely mezítelenûl
Hágy egészen s mások elõtt kelletlenûl.
De nem bánom, légyek mindentõl megfosztva,
Legyen ékességem kettõ közt megosztva.
Függjenek gyenge fán a gyenge virágok,
Nem vén fához valók a fiatal ágok.
Mert minthogy a vénség miatt erõtelen,
Azokkal sokáig bírni elégtelen.
Jobb, megvallom, hogy oly fákba óltassanak,
Melyeken sokáig megmaradhassanak.
Amelyek tarthassák mindég nedvességgel,
Hogy virágozzanak díszes kedvességgel.