Az õsz Laudonra

A szerencsét s virtust egy helyen mulatni
     Ily szép egyezéssel nem könnyen
láthatni.
Említnek sok híres s derék vitézeket,
     De több s nagyobb részrõl
szerencsétleneket,
Akiket a virtus midõn felpócola,
     Az irígy szerencse még mélyebbre
tola.
Ha az kötött nekik borostyán ágokat,
     Emez õsz fejekrõl letépte
azokat.
A dicsõ virtusnak ilyen ellensége
     A változó sorsnak
egyenetlensége,
Ahonnan ama nagy Róma félelmérõl,
     Az igaz virtusnak eleven képérõl
Azt írják, hogy midõn hazafordúltára
     Borostyán ágakat fûzvén
homlokára,
Meggyõzetett volna Scipiótól hada.
     Ily bosszús, de méltó panaszra
fakada:
Szerencse többnyire a kurvát követi,
     Mely a vént megvetvén, az ifjat
szereti.
Méltán is: jobbrészént aszerént találták,
     Valakik e világ dolgait
vizsgálták.
De e törvényjére mostan nem vigyáza,
     És ellene, ímé, mely nyilván
hibáza!
Mert, amiként látjuk, ez árva hazának
     Fõ virtussal ékes generálisának
Mind e mái napig mellette marada,
     Egész vénségéig még el nem
szakada.
Valamerre mene, mindég vele jára,
     Vigyázva szüntelen népére s
magára.
Kézen fogva vitte hajdan Csehországra,
     Most is õ vezette a vad
pogányságra,
És amely koszorút akkor ott kötözött,
     Azt megújította a törökök
között.
Elvezetvén újabb ellenség hadára,
     Méltóztatja újabb s duplás
koronára.
Most is Belgrád alatt új koszorút fonnak
     Vitéz homlokára az öreg
Laudonnak.
Megifjúlt általa kettõs sasunk; – bár, óh,
     Megifiodhatna maga is e báró!