A Hafíz sírhalma

Egy

     Sírászi barna hõlgyek,
Kökényszemû leányok,
Õltözzetek selyembe,
És kebletek fejérét
Rózsákkal ékesítvén,
Karikába font karokkal
Zengjétek e dalocskát
Hafíz halomja mellett:

     „Légy idvez, óh,
Hafíznak
Sírhalma, melybe nyugszik
A rózsabokrok alján
Kelet édes énekesse.”

Mind

     Légy idvez, óh, Hafíznak
Sírhalma, melybe nyugszik
A rózsabokrok alján
Kelet édes énekesse.

Egy

     Tõlts bort, leányka, tõlts
bort;
Kedvellem a piros bort,
Mely a sírászi hegynek
Boldog kövén tenyészik.
Nincs több bor e világon,
Nincs több ehez hasonló;
Setét ez és aranyszín,
Szívem kinyílik ettõl,
Öröm pezseg szememben,
Boldog vagyok, s alélva
Simúlok édesemnek
A szeghajú legénynek
Ölébe és elalszom.
Felébredek, leánykák,
Ittam; de mégsem érzek
Az én fejembe terhet.
Zengjétek, óh leánykák,
Ez égi bor hatalmát,
És tõltsetek Hafíznak
Sírjára is belõle
A tarka rózsa közzé,
Az õ danái vígak,
Örömhozók, erõsek,
Szerelmeket lehellõk,
Mint a bor, a piros bor.

Mind

     Légy idvez, óh, Hafíznak
Sírhalma, melybe nyugszik
A rózsabokrok alján
Kelet édes énekesse.

Egy

     Most nyílnak a virágok:
A rózsa, mint királyné;
Ûl tarka trónusában,
S a nárcisok körûlte
Fenn-állva udvarolnak.
Tulipántok és kükörcsök
S jácintusok borúlnak
Királyi zsámolyára:
S a szép tavasz felette
Kék kárpitot lobogtat.
Viríts becses ligetke,
Viríts ezer virággal,
S felhõzd bé illatoddal
A jó Hafíz halomját!
Ti pedig, piros leányok,
Jertek begyezni rózsát
A jó Hafíz gyepérõl,
Kinek égi lelke nyájas,
Mint rózsa; s drága híre,
Mint rózsaszag, kiterjedt
Szívünkre és hazánkra.

Mind

     Légy idvez, óh, Hafíznak
Sírhalma, melybe nyugszik
A rózsabokrok alján
Kelet édes énekesse.

Egy

     A zõld bokorba hallom
A filmilét danolni,
Hallgassatok, leánykák!
Most andalogva lejtõz,
Majd felfelé cikornyáz,
Majd harsog és ledörmög,
Kanyarog, siet, rezeg, nyújt.
Be hathatós! be vídám!
Be gyenge és szerelmes!
Ah! így danolgatott õ,
A kellemes poéta,
Ki e halomba nyugszik.
De lelke e dalok közt
Édes lebágyadással
Szállott el a vidékrõl
Éden leányi közzé:
Miként eme madárka,
Mely már alélva hullt le
A rózsa szép ölébe.

Mind

     Légy idvez, óh, Hafíznak
Sírhalma, melybe nyugszik
A rózsabokrok alján
Kelet édes énekesse.

Egy

     Légy idvez, óh, poéták
S bõlcsek hazája, Sírász!
Ellepte a te híred
A napkelet vidékét
S a fõldövezte tengert.
Mert a te kõfalad közt
Óltára áll az észnek:
És citromerdeidben
Száz verselõk danolnak.
Kiknek szavára zengnek
Az ispaháni tornyok,
A Tigris és az Indus.
De mék tud énekelni
Sírász szülötti közzûl
Úgy, mint ez a mi dallónk,
Ki e halomba nyugszik?
Rakjátok, óh poéták,
Koszorútokat Hafíznak
Sírjára s énekébõl
Tanúljatok közöttünk
Danolni és szeretni.

Mind

     Légy idvez, óh, Hafíznak
Sírhalma, melybe nyugszik
A rózsabokrok alján
Kelet édes énekesse.

Egy

     Szép szûzek ám az ozman
Anyáknak a szülötti;
Mégis Georgiának
Karcsú leányit inkább
Veszi s becsûli Stambul.
Cirkassziát az észak
Rózsái ékesítik,
S a barna szép arabnét
A déli nap csudálja.
Bogárszemûek a te
Lyánkáid, óh Szamarkánd!
És rózsaszínnel ékes,
Óh Kásmir, a te hõlgyed!
De egész Kelet határán
Csak Persiába nõnek
S a büszke Persiában
Csak Fárs kies vidékén
S a fársi tartományban
Csak a sírászi fõldön
Legszebb szemek, karocskák
És szájak, arcok, emlõk,
Nyájas leányi szívek,
Világcsudálta szûzek.
És óh, Hafíz! tenéked,
Ím, e dicsõ leányok
Jöttek köszönni dallod.
Ily ritka fõldi nimfák
Táncolnak, énekelnek
Sírod halomja mellett,
A legdelibb leányok,
Legszebbek a világon!

Mind

     Légy idvez, óh, Hafíznak
Sírhalma, melybe nyugszik
A rózsabokrok alján
Kelet édes énekesse.

Egy

     Mit érzek! a virágok
Bimbóikon kinéznek,
Habosan terûl az illat,
A fellegek szaladnak,
Belõlök a szelíd nap
Mosolyog derûlt egünkre.
A filmilék zenegnek,
S egy szellet a rózsának
Bimbóiból kilendûl:
Mit, ah, mit érzek! édes
E szellet ihletése!
Óh szent öröm! szerelmek!
Megelégedés nyomási!
Te vagy, te vagy Hafíznak
Árnyéka! csendes árnyék,
Te lebegteted hajunkat!
Ûljünk le sírja mellett
A mirtusos ligetben,
Ûljünk le, szép leányok!

     Ti barna, kondor ifjak!
Kik a narancsberekbõl
Most szálltok e halomhoz!
Óh, jó idõbe jöttök!
Megnyílva olvadoznak
Hõ szíveink reátok.

     „S te útazó! ki a szép
Váras felé igyekszel,
Ne térj odább Hafíznak
Fûlepte sírja mellõl!”