Hirdetés

A békétlenkedõ

A békétlenkedõ – Csokonai Vitéz Mihály

I

Tavasz

Ejnye, már az esztendõnek
Silány napjai eljõnek,
     Itt a kedvetlen tavasz.
Locsos, pocsos minden napja,
Komor a bõjtmás hónapja.
     Április csalárd, ravasz.
Sovány szelek süvõltése,
Száraz porral kerengése
     Torkot, mellet terhelõ,
     Huruttal kerûl elõ.

Kinek volna kedve benne!
Bárcsak hamar vége lenne
     Únalmas óráinak.
Szemem bármerre tekintsen,
Sem gyümõlcse semmi nincsen
     Kertem puszta fáinak.
Mit ér zõldje a szõlõnek,
Ha rajta fürtök nem nõnek,
     Mit ér a bimbó, virág,
     Ha körtvélyt nem nyújt az ág?

Barmaim, jaj, be soványok,
Elfogyott a takarmányok,
     Már sem széna, sem mezõ,
Ezer az ember szükségi,
Nincs új, elfogyott a régi,
     Majd kihúz az éhezõ.
Óh, bárcsak hamar nyár lenne,
E silány tavasz elmenne:
     Uram! uram! talán már
     Nem is fog már lenni nyár!

II

Nyár

Haj, haj, no! be elfáradtam,
Ugyan nagyon megizzadtam,
     Adjatok egy kis vizet!
A nyári napnak hésége
Éltünk terhe, veszettsége,
     Csak, csak ilyennel fizet;
Uram, szûntesd a héséget,
Mert magunkat is eléget.
     Tikkasztó kánikulánk
     Bûnünkért van csapva ránk.

Testünket alig bírhatjuk,
Lélekszakadva aratjuk
     Ami kis termésünk jött;
Vetegettük hideg szélbe,
Most takarjuk forró délbe
     Dudva és bogács között;
Amit e’ még meg nem fojtott,
Szipoly és sáskaraj tojt ott,
     S amit ez is meghagya,
     Elsütötte a ragya.

A hosszú napnak terhétõl,
A munka keménységétõl
     Csigázódik életünk.
Mégis mindezért végtére
Mi a szegény ember bére!
     Aggunk s alig ehetünk.
Mennykõ, villám és mennydörgés
Mind, amit nyér a könyörgés,
     Forgószél és jégesõ,
     Ami a munkánkra jõ.

III

Õsz

A fejem már majd megbódúl,
Annyi a gond, mely rámtódúl,
     Érik a gohér nagyon.
Szintúgy félek még elõre,
Ha ránézek a szõllõre,
     A szüret s baj itt vagyon;
Restellek már ki is menni,
Esõ esik, mit kell tenni,
     Alhatnám is, de nem is,
     Mozogni kén nékem is.

Most jõnek már, haj, most jõnek
A megaggott esztendõnek
     Legkomorabb részei,
Borong, tolong a kedvetlen
Õszi felhõ, és szünetlen
     Bugyognak locs cseppjei.
Bent ásítok, kint meg ázom,
Bent didergek, kint meg fázom,
     Szomorú õsz, haj, haj, haj!
     Benn is baj most, kinn is baj.

Bárcsak meleg napfény volna,
Vagy kemény télre hajolna
     Már ez a locspocs idõ.
Mert most setét ködbe fedve
Sínlik az embernek kedve,
     S azért hozzám más se jõ.
     De ha jõ is, mit csinálunk?
Csak únalom lakik nálunk;
     Most is bú és álom nyom:
     Jaj be fáj a vékonyom.

IV

Tél

No eljöttél valahára,
Gyászos tél, a fõld nyakára,
     És az erszényt oldozod:
Együk most már munkánk bérét,
Igyuk saját testünk vérét,
     Már az inséget hozod.
Igazán, hogy minél rosszabb
A te részed, annál hosszabb,
     Életünkbõl majd fél rész
     A te napjaidba vész.

Elrablod a kikeletnek
Tején hízott természetnek
     Gyönyörûségit magad;
Mindent, amit a termékeny
Nyár s õsz adott a vidéken,
     Fagyod tõlünk elragad.
Csak számodra munkálódunk,
Érted élünk és aggódunk,
     S midõn mindent elragadsz,
     Magad csak kedvet sem adsz.

Tömlöccé teszed szobánkat,
Kertünket és gyümõlcsfánkat
     Zúzzal virágoztatod.
És azalatt nagy lármával
Kimormolsz szélhahotával
     S jégfogad vicsorgatod.
Ne dúld fel minden kedvünket,
Enyhítsd megúnt életünket,
     Bocsásd hozzánk a tavaszt,
     Szívszakadva várjuk azt.


Iratkozz fel hírlevelünkreNe maradj le a legújabb tételekről!

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!