Hirdetés

TOLDI SZERELME – Tizenkettedik ének

TOLDI SZERELME – Tizenkettedik ének – Arany János

1

Meglakolt Durazzó, meg is érdemelte;
De sötét s kietlen Lajos király lelke,
Mintha most ocsúdnék buta, nehéz borbul,
Oly érzés maradt fenn a bosszu-mámorbul.
   Küszködik Károlylyal, – sujt reá száz vádat:
Hanem egy hang – egy hang mellette is támad;
Nem tudja, ez érzést ki hogyan törölné:
Ha feltámaszthatná?… ha újra megölné?…

2

Igazolja tettét, okra okot halmoz:
Egy fuvallat! összedől e kártyahalmaz,
Hogy veséig borzad a hűs fuvalomtul;
De újra, meg újra építi azontúl.
   Igy reggelig ágyban szemét le se’ hunyta,
Akkor fölkelt, hogy majd enyhíti a munka,
S asztalához ült, hol (mi nála szokatlan)
Nagy halom levél gyült össze felbontatlan.

3

Figyelmét az ország vaskos irományi
Közt magára vonta kettő, csak parányi,
Fekete pecséttel van mindegyik zárva,
Nem hagyná az ilyet senki utoljára.
   Lajosnak az elsőn a címer, a zsineg
(Rajta vörös, arany és fekete szinek),
Mely keresztül fogja, megmondá előre,
Hogy szomorúság itt vár reá, mint vőre.

4

Ugy is lőn: keserves szivből Károly irja,
Hogy szerette lyányát elszerette sirja,
És mivelhogy más nincs, nincs az ő Margitja
A kötött szerződést a sors szétszakítja.
   Keserű mosollyal vont Lajos rá vállat.
S fölmetszé a másik, a fekete szálat,
De vajh-hogy elámult, amidőn olvasta
Elébb is az alján: “Rozgonyi Piroska”.

5

Majd, hogy végig futott szeme a levélen.
Az apáca sorsa megillette mélyen:
Ez a vidor élet!… mikor elgondolta,
Érte nemcsak Toldit – magát is okolta.
   Mikor ott meglátta először, a kútnál –
Oh ember! ha mindent így, előre tudnál:
Bizony a király sem játszott volna tűzzel,
Főbenjáró kockát egy falusi szűzzel.

6

Meghatá bár, amint Toldi pártját fogja,
Toldi ellen most még jobban gyúlt haragja.
S bár személyes hála szól Piroska mellett:
E percben nem adna Miklósnak kegyelmet.
   “Igen! viadal volt, nem gyilkosság, tette:
Én tudom, miért vítt: rákényszerítette,
Trónomig üldözte, – már, akárhogy mossák:
Egy sincs a világon, ha ez nem gyilkosság!

7

“De legyen bajvívás, (mentsük kegyelemből,)
S nem vad bosszuállás gyilkos szerelemből…”
Lajos itt megdöbbent: felkele, járkála,
S parancsolta lovát, a szokott sétára.
   Toldi György fiát künn látja meg véletlen,
Odainté, s egy szót vete néki sebten:
“Mondjad a bátyádnak: nincs már ellenemre,
Ha jelenti magát nálam kegyelemre.”

8

Szólt, s tovább iramlék csettentve lovának.
Anikó csak bámult: mondja? ő? bátyjának?…
Hol van az? – Ő tudja? vagy a király tudja?
Vagy csak füle csengett? képzeli? álmodja?
   Meggyőződött róla, hogy igaz, nem álom:
“Vagy tudom – azt hiszi – vagy, hogy feltalálom
Rejtekét Miklósnak: s ím maga felszólít
Megvinni kegyelme első hírmondóit.

9

“Kegyelmes szavait hogy’ adom tudtára?
Sietek anyjának megírni Budára –
Nem! magam viszem meg, ha szerit találom,
Úgy is ide Miklóst már hiába várom.”
   S kezde hallgatózni, táboron mit hallhat?
Tudakolni haza induló alkalmat,
Ha menne valamely csapat, vagy követség,
Hogy Bencével azt ők biztosan kövessék.

10

Megtudá, hogy másnap, ebéd tájon reggel,
Indul egy kíséret fogoly hercegekkel,
Vizsegrádra vívén tisztességes rabnak;
Szívesen mennek, hogy életben maradnak.
   Velök útra kelni engedelmet kére,
Megadá Kont Miklós, a had fővezére,
S Anikó, örömmel a sátrába menvén,
Szól Bencének, ki ott hűsöl vala renyhén:

11

“Láss, Bence, utána hamar a két lónak;
Buda felé útra eredünk már holnap.”
– “Háj! be jó lesz: így majd haza jutunk télre.”
Kacag a leány s mond: “mit beszélsz te félre?
   Hiszen a tél elmúlt, tavasz fele járunk,
Tudom, a gólya is hazajött már nálunk.”
– “Ugyan!… hisz’ szinét se’ láttam hónak, szánnak,
A tele is kófic ennek a taljánnak!”

12

Monda, és egyenkint tagjait fölszedte;
Legelőn a két ló: menni kell érette,
Oda, hol a tábor lovai legelnek,
Locsogó zöld rétben, Lányi folyó mellett.
   Meglelte, kifogta a magokét könnyen,
De megakadt szeme a lovak közt eggyen,
Szólt is neki: “Pejkó!” – az fülelt a hangra:
– “Nem hagyom a gazdám jószágát bitangra!”

13

“Valaki ellopta… vagy, akárhogy’ történt,
Szent, hogy ez a Pejkó, s nem jött ide önként:
Haza lopom én meg.” S közelít vigyázva,
Mint zabos tarisznyát, a süvegét rázva:
   “Pejkó! ne ne Pejkó!” Oly kezes az állat,
Hagya néki csípőt, veregetni vállat,
(Mert hányszor itatta, meg vakarta régen!)
Fel is űlt, a kettőt fogva vezetéken.

14

De mihelyt a szőrén ülepedve fenn lett,
Nosza, futni Pejkó, fel a folyam mellett!
Karját a vezeték-pányva majd kirántá,
“Pejkó te, nem arra!” fékezve kiáltá.
   Leugrani nem mer, nyaka szegnék mindjárt;
Csak röhögi a ló szegény Bence kínját,
Neveti magában tátos ravasz ésszel,
Hogy félve sörényét markolja két kézzel.

15

Értek vala kunyhót, amely egy kúp nádhoz –
Benne meg egy ember, hasonló baráthoz;
Két lábon a Pejkó ott egyenest szökkent
S leteremté Bencét földre, csak úgy nyekkent.
   “Mi dolog ez, Pejkó? ilyet sose’ szoktál:
El akartak lopni? és te tolvajt fogtál?”
Dörgi erős hangon a barát, – s hogy lássa:
Képpel az ott fekvőt gördíti rugása.

16

Bence tápászkodva nagyot ühmget erre,
Dűlyeszti szemét az idegen emberre:
“Megleltem a gazdám paripáját, hangját
– Mormog cihelődve – “de maga hol van hát?”
   “Bence, az én volnék; hanem aztán hallgass!
Mert lesz ugatás, hogy kert alatt a farkas;
Ki vagyok, mi vagyok, azt senki ne tudja.
Csak te, ha már itt vagy, meg ez a rőt csuklya.

17

“De te, te hol jársz itt?” – Bence fölös szóval
Elkezdi, miért jött, hogy’ jött Anikóval:
– “Ne zavard egymásba, kit elül, kit hátul!
Hívd ide, ha itt van: megtudom magátul.”
   Bence nem is lőn rest ravaszul tudatni:
Igért Anikónak “valamit” mutatni
Lenn a folyó partján, hogy a lelke nevet –
No csak űljön lóra (hazavitte menet).

18

Anikót az ujság hidege is lelte,
Eszébe is jut egy – az ifju levente,
Ki megszabadítá minap a veszélyből,
Kit azóta sem tud kiverni eszéből.
   Hátha csak azzal függ valamikép össze!…
Felpattana gyorsan: “Bence, tehát jöszte!”
S mire az esthajnal nekisápadt volna,
Rá is akadának a hegyes kunyhóra.

19

“Hm!” csóválta fejét Toldi az ajtónál:
“Lánchordta leánya, helyre-legény volnál!
De ne bámulj hát rám, jer, ölelj meg szépen –
Vagy letegyem ezt a mondvacsinált képem?”
   Hogy levevé a szőrt, mely rőt vala, borzas:
Pattant Anikó rá, mint mágnesre a vas,
Kulcsolta nyakára kezeit keresztbe,
Édes bátya-urát csók-árba feresztve.

20

Aztán vége se lett, hossza se’ a szónak,
Toldi merész útján bámúl Anikónak,
Hogy harcba is indult, most hallja csudára –
Hanem épen megjött kobzos a tanyára.
   Ráismert Anikó, el is pirult mélyen;
“Nem idegen” – Miklós biztatja, ne féljen,
Neki hű bajtársa, olyan hű, hogy ritka:
Közös a kettőjük minden java, titka.

21

Feddő szemet a lyány vete az ifjúra:
“Nem, nem! az a titok nincsen elárulva,
Ugy-e lovag?” – Toldi “mi az? mi az?” kérdi,
“Uccsegen, e kettő egymás dolgát érti!”
   Kobzos Anikótul engedelmet nyervén,
Az odatapadt szó megeredt a nyelvén:
Toldinak elmondá a húga kalandját, –
Azzal félrevonult, igazítni lantját.

22

Arra határozták: Anikó ott háljon,
Bence meg a kobzos más tanyát csináljon,
Toldi Anikóval tartsa meg a régit, –
Hol nem hamar érnék a beszédnek végit,
   De kivül megjajdul Szeredai kobza,
Epedő szerelmét a hang ide hozza,
Hogy magát is Toldit meghatá a nóta:
“Nem fájt így ez a seb – nem tudom mióta!”

23

Ezek így tanyáztak. – A sereg azonban
Tesped Averszánál henye unalomban,
Sok témonda beszéd, sok szófia támad;
Rosz jelek és hírek adván neki lábat.
   Elosztani sergét falu-, városszerte,
Sűrü halálhirtől a király nem merte,
Csak tartja rakáson, tábori életben,
Ott a kolostornál, messze kerűletben.

24

Hallja sötét hírét a nép e halálnak,
Minden egyéb kórban “feketét” találnak;
S kinek eddig nem volt hazamenő vágya,
Rögtön eszébe jut az otthoni ágya:
   Halni ha már meg kell, ott akar ő halni,
Pedig a halált csak meg szeretné csalni,
Nem hiszi, hogy e rém mindenhova kerget
Akar egyes embert, akar egész serget.

25

Most a hegy is, amely fekszik alant, délre,
Rettenetes hajnalt derit minden éjre,
Vérláng-sugarakban szökőkutat játszik,
Négy mérföldnyire az – táboron is látszik.
   Megbőszül az állat, meg az ember ettől,
Hullámzik a föld is alanti tüzektől,
Repedez itt és ott, s rotyogással égő
Gyomrából pokoli bűzt lehel a kénkő.

26

Rengés az öreg föld tetemeit rázza,
Hamari közökben meg-megújul láza,
Nem biztos a láb, hogy rajta egyet lépjen,
Mint mikor a gyermek “hajlókázik” jégen.
   Udvara kél napnak, szivárványa holdnak,
Veszedelmes párák, csunya felhők lógnak;
Senki a táborban lefeküdni nem mer,
Éji tüzek mellett agg – s bomlik az ember.

27

“Hajrá! ma vigadjunk, ma legyen egy jó nap:
Ki tudja, ha élünk s vigadunk-e holnap!
Itt a világ vége: nosza, vegyük hasznát
Mielőtt ránk omlik, vagy cserél új gazdát!”
   S foly széltire immár lakozás éjente,
Bomladoz a tábor régi szoros rende,
A vezér büntet, de foganatja kétes,
Mikor ily nagy vádlott: “Mindenki”, a vétkes.

28

Elmult három napja, ma negyedik este,
Hogy kidobva fekszik a Durazzó teste:
De király szemére még nem szállt le álom,
Csupa vívódásban telt éjjele három.
   Ma korán elnyomta nagy tompa levertség,
Kezdé is az álom újítani testét,
De nem üdül könnyen az elkínzott elme,
Kínjait álarcban hozza ismételve.

29

Lajos előálmot valamicskét alván,
Kép álla eléje, dísztelen és halvány,
– Milyennek utolszor látta vala Károlyt –
Nyaka mély sebjéből ontva piros sávolyt;
   És szóla, sohajtván nehezet és hosszút:
“Király! a halálban sem szünik-e bosszúd?
Mire tartod még azt a nyomorult testet?
Útra szegény lelkét miért nem ereszted?

30

“Johanna boszúját; most te be nem végzed:
Négy férjnek szánta őt az isteni végzet,
(Mert igaz a jóslat), ezek: A. L. I. O.
András (azaz Endre), Lajos, Iakab, Otto.[1]
   Durazzó lesz az is, rokonom közeli,
Testvérem fia, vőm, s nevemet viseli,
Ki elfogja Ottót véres, erős harcon,
S kitől büntetését elveszi az asszony.”

31

Igy szólt, – de Lajosnak, hogy veje miatt a
Lyánya baja meggyűl, Károly elhallgatta:
Hogy Mária ellen koronáért lázad.
S vére bemocskolja a királyi házat.
   Felriadt Lajos, de a kép nem enyészett,
Ímette is rá még jó darabig nézett,
Felugrik az ágyból, nincs több nyugovása,
Ablakhoz először mene, hogy ne lássa;

32

Majd, a sereg elszórt tüzei láttára,
Nyakbavetőt, olcsót, teríte magára,
Lehaladt a lépcsőn, ki is a mezőre,
Közrendű vitéznek nézte saját őre:
   Ottan egyik tűztől a másikhoz átcsap
Árnyékban, hol az éj összebuvik s bátrabb.
Itallal is olykor, tegezve, kinálják,
Senki nem ösmervén magyarok királyát.

33

Több helyt csak ivásba’ mennek elő, dalba’,
Rúgják is a port, – meg a “feketét” falba;
Másutt komolyabb már, hevesebb is a szó,
Belékerül a had, a király, Durazzó;
   Nem, mintha valaki védné az utóbbít,
Hanem a boros nyelv gáncsol, okol, tódít;
De kivált a Laczfi, az erdelyi részen
Hangzik a szabad száj zúgása merészen.

34

Lajos ott egy tűznél álla tovább, mert e
Zúgolódók közt a kobzost megismerte,
“Ez is, a hálátlan!” – gondolta, és várá,
Ha vajon ennek is lesz panasza már rá.
   De a kobzos nem szólt, csak csendesen űle;
Annál teletorkúbb vita foly körűle:
Laczfira mit tudhat a király, mi vétket,
Hogy levevé róla a fővezérséget?

35

“Megalázta király (mond az egyik) hősét,
Hogy övé maradjon az egész dicsőség.”
– “De biz’ ezért bosszús, (másik ezen múlat)
Haddal neki mért nem foga el egy nyúlat.”
   – “Kár is a vezérnek lenni olyan hűnek,
Hol az érdem fordul vissza reá bűnnek – “
Riad egy s elmondja a “királyfogókat”. –
Lajos ma először hall ilyen zokszókat.

36

“Vártuk, a magyarnak most jön fel a napja:
Hát csak olasz ez is, mint épen az apja!”
S felkerül az eset, a Feliciáné,
S a lófarkon hurcolt ártatlan leányé.
   Kobzos is rápendít egy szomorú dalra:
“Királyasszony kertje kivirult hajnalra -“
Ide írom, ámbár régi, kopott nóta,
Tudja fiatal, vén, húsz esztendő óta.

37

“Rossz időket élünk, rossz csillagok járnak -“
Harsog bele hangja valamennyi szájnak,
Azután: “Megvirrad… kezdik ama régit;
De Lajos ennek már nem várja be végit;
   Hazatér bosszúsan, adja ki parancsba:
Hogy térdig a kobzost verjék neki vasba,
Régi baráttömlöc fenekére vessék, –
Úgy sérti ez anyján megujúlt kisebbség.

38

Reggel imádkozni mene harangszóra
Oda, hol misét mond saját gyóntatója,
Minorita János, kicsi kápolnában,
S buzgón neki meggyónt, sekrestye zugában:
   “Rettenetes álom bűnt vallani késztet:
Gyanakodás, bosszú, netalán fertőztet,
Tán lelkem a vértől sem egészen tiszta,
Melynek csöppjeit a föld odalenn issza.”

39

De leirnom, mit gyónt, nem volna erányos.
Megbocsátá bűnét – ha mi bűn volt – János,
Sebeit megmosta, beköté balzsammal:
Ama fogyhatatlan égi irgalommal.
   Könnyebbedve Lajos tért haza, s nyugodtan;
Követ, és az a hír fogadá már ottan,
Hogy Durazzó herceg özvegye, Mária,
Bebocsátást kér, s a tábor előtt várja.

40

Megrezzent, de hamar össze magát szedte,
S izené, hogy jöjjön; külde is érette
Nagy főembereket, püspököt és Kontot
És kit az udvarnál szeme megpillantott.
   S jöve már sok hintón, jöve a tornácban
Hosszu sor asszonnyal, földönuszó gyászban;
Sűrű fátyol alól kiragyog gyémántja,
Jobban az, mi nemcsak a szemeket bántja.

41

Mintha nem is kérni – hódítani jönne:
Járása, megállta, szeme hulló gyöngye,
A fájdalom, a bú, a harag is nála
Mind hatalom, melytől növekedik bája.
   Tudja, mi történt, de mintha fogoly volna
Kéri megölt férjét, mintegy számot róla,
Kéri szabadságát, s teszi, hogy vár, remél:
“Mária!” mond Lajos – “hiszen férjed nem él”.

42

Szédülve hanyatlék asszonyi ölébe;
Majd dühösen ugrott Lajosnak elébe,
Nevezé tigrisnek s minden fenevadnak,
Átkaitól még az egek is borzadnak,
   Most nagy zokogással könnyre fakad ismét.
Kéri legalább a férje halott testét;
Mostani fájdalom és régi szerelem
Hangján veti szemre: “mért tetted ezt velem?”

43

“Mért tetted ezt velem?”… Lajos is így váltja:
“Mária, küldd kissé asszonyidat hátra.
Hűséged igaznak, bizonyosnak véltem…”
– “Szabadságot adál: én csak avval éltem.”
   – “Mária, Mária ezt mondani, nékem.
Gyermekre valál te? te valál féltékeny?
Te riadtál vissza egy puszta kalandtól?
Kit meg is üzentem Lökös Bertalantól.

44

“Ne tagadd, hogy tudtad, – követem meghozta
Micsoda játék volt az a merész kocka,
Minőt fejedelmek gyakor ízben vetnek,
Vele az országnak ha mit elérhetnek.
   Azután?… a frígy is visszára bomolhat,
Vagy a lány sem tetszik… vagy elébb meghalhat.
Mint ez esetben is hamar értünk ollyast:
Kell hogy bizonyítsam? itt a levél, olvasd.”

45

Szólt, császár levelét feltartva elébe.
Lobbot vete rögtön Mária bús képe;
Lajos pedig ismét: “Oh, mire juttattál!
Egy nyarat, egy őszt csak!… de te nem várhattál.
   Most az a csábító lőn örökös gátunk,
Boldogságom előtt sebes örvény tátong:
Mindent a boldogság töröl – az egy vért nem!”…
Fátyolt emel a nő, s azt leheli: “mért nem?”

46

Tántorodást érze Lajos e kis szóra,
A szép, közel arca, szembe mosolygóra,
Tán csókra is ajka látszik vala késznek:
De kivillan fénye, homlokán, az észnek,
   Vissza parancsolja ifju tüzes vérét,
Megösmeri a nőt… Johanna testvérét:
“Ne felejtsd, hogy férjed tetemiért esdel:
Ott fekszik a kertben: Mária, temesd el!”

47

Így utalá vissza egykori szentképét.
Azt hitte, szivéből kidobá most végkép:
De boldogan is majd visszaver az rája:
Mária lesz első születendő lyánya.
   Megadatá oztán férjét Máriának,
Teve tisztességet, mint királyfiának,
Zászlós hadi pompa Nápolyig kisérte,
Táborán misét is szolgáltata érte. –

48

Ettőlfogva nyugodt, fejedelmi kézzel
Fogja meg a gyeplőt, s egy percre se’ vész el.
Hogy az új országot jó rendibe’ hagyja,
Hogy hazatérhessen seregének nagyja.
   Örült is e hírnek hada-szerte minden,
A zúgolódásnak ina-szakadt menten,
Már a haláltól sem remeg úgy, remélve,
Hogy ő lesz az egyik, ki haza jut élve.

49

Kedvét a magyarnak már az is éleszti,
Hogy Lajos fejenkint tudakolni kezdi:
Ki, mi jeles dolgot vitt véghez a hadban:
Nagy könyvbe hogy írja, kilenc deák ott van.
   Nem marad el érdem, akárki fiáé,
De tetézi mindet az Apor Istváné,
Kire Lajos nem hall egyebet a jónál,
S gondolja: “te ehhez háladatlan volnál?”

50

Vonata fel sátort messzelátó dombra
Szépet, nagyot oztán, – mit akar, nem mondta,
Csak, hogy egész hada másnap ebéd tájon
Körül a domb mellett négyszögbe felálljon.
   De mi meg amellett Toldit se’ felejtsük,
Süveges kunyhóját még ma útba ejtsük:
Mi dolog, tábornál hogy nem látja senki?
Kegyelemre magát hogy még se’ jelenti?

51

Igaz, hogy Anikó első örömében
Feledé, sok szó közt, amit akart épen:
De másnap-olyankor csakugyan megmondta;
Mire Toldi vállát keserűen vonta:
   “Jól tudom, ő király, én pedig egy féreg:
De kérni kegyelmet tőle sosem kérek.”
Beszélhet Anikó! nincs több szava rája,
Csak az álla duzzad, s alul a tokája.

52

Mikor aztán Bence hazajött rossz hírrel,
Hogy láncon a kobzos, beszélt is az őrrel:
Toldi meg is rettent, dühös is lett szörnyen;
Elszánta magát, hogy szabadítni menjen.
   S táboron át, éjjel, magokat kivágva,
Bujdossank ismét a messze világba, –
Anikó Bencével úgy is haza térve,
Hírt vihet anyjának, látta fiát, élve.

53

De húga örökké – ne tegye azt – kéri:
Kettejök’ ily merszen ki tudja mi éri!
Hátha kegyelméből részt vehet a pajtás?
Ő érte az anyja meghal, azért meg – más!
   Toldi nem állt még rá, de pörölt már szóban,
S vala is, úgy tetszett, nagy gondolkozóban
Mikor, úgy estenden, jöve kunyhójához
A király lovásza, Besenyei János.

54

“Toldi vitéz! vesd le szőrcsuha-foszlányod -“
Szólt köszönés nélkül – “ezt küldi királyod,
S hagyja neked: holnap légy ott jelen ebben,
Hol serege gyűl majd, négyszög-kerületben.”
   De amíg ezt mondá, azalatt szolgája
Leszedte lováról; ami vala nála:
Új sisakot, páncélt, ragyogóat, ékest,
S egész lovag-öltőt mást is, ahozképest.

55

Toldinak ez mostan úgy jöve, mint álom,
Nevetett és így szólt: “nosza, felpróbálom!”
Bevivé s magára szedte a kunyhóban,
Hanem egy nincsen: kard; tudja miért: “jól van!”
   Hétrét a nyakába veti karikását,
Köti rá, mint kardot, busa fegyvertársát
Fejjel alá csüngvén, – s azt mondja, kilépve:
“Elmegyek, így állok a király elébe.”

56

S bizony, fura ésszel meg is tette volna,
– Ma legalább nem hajt semmi okos szóra:
De mikor a hadhoz közeledett másnap,
Nem mert nekimenni egy nagy kacagásnak,
   Hanem ostort, bunkót leszed a kápára,
Odavegyült oztán s hallgata, szót várva:
Körbe fogák mindjár’ testőrző baráti:
Csupa kérdés: “hogy vagy?” és felelet: “hát ti?”

57

“Tudtuk mi, ki vagy te, régen megösmertünk:
De király mérges volt, szólani nem mertünk –
Folytak volna tovább efféle beszédek;
De más fele fordul arc, figyelem, érdek:
   Ropogó éljen-ből közeledék útca,
Mint mikor égzengés nagy szekerét húzza.
Királynak, ahol jő, hirdeti az útját,
Előtte a hirnök emel országbotját:

58

Vele urak jőnek: papok, a vezérség,
Hátul a ma épen fenszolgáló őrség;
Csak Laczfi, a vajda, nincs ott az urakkal,
Csapata élén vár, behamvadt haraggal.
   Most a király felment, magas trónra űle,
Mind állva maradtak az urak körűle,
Kürtszóval a hirnök sátor előtt jelt ád
S hangosan kiáltja Laczfi-Apor vajdát.

59

Jöve az, s vontatva sátor alá lépe,
De király a trónrul leszálla elébe,
Fogadá hős fiát, elején sátornak,
Atyja-koronázó híres nagy Apornak.
   István, tüzes arccal, megindula mélyen,
De körül, bent és künt, ráharsog az éljen;
Mikor elhallgat, szólt meleg bizalommal
A király, úgy bánván vele, mint rokonnal:

60

“Bátya! heves voltam, most kezedet kérem:
Te légy ezután is – s ne különb vezérem;
Vagy királyul hagylak, ha maradsz, képemben,
Hogy ez új országot vegyed és tartsd rendben.
   Tudom a hűséged, de meg is hálálom;
Egyelőre, amíg jobb szerét találom,
Tiéd legyen otthon – ha levelet osztok –
Két szép uradalom: Csáktornya és Osztrog.”

61

Laczfi fejét hajtva hódola fél térden;
Kötelesség volt csak, azt mondja, nem érdem;
Köszöni új tisztét, a helytartóságot:
De nagyon áhitja szép Erdelyországot.
   “No tehát az öcséd maradjon, az Endre,
Hogy ezáltal is dísz háruljon nevedre -“
Szólt, s elereszté az örvendő urakhoz,
Maga Kont, jobb karján, vezeté azokhoz.

62

Kürtszóra hogy ismét várakozás leve,
Hangzott s visszahangzott Toldi Miklós neve.
Vissza ezer szájból (tizedét se’ mondva),
S hogy elibe térdelt, a király ezt mondta:
   “Vétkeztél, fiú, de lakolál is hétszer,
Uradat veszélyből kisegítéd kétszer:
Most ez övet, kardot, jer! az oldaladra, –
Többször el ne veszítsd, úgy vigyázz magadra!”

63

S drága övet, kardot neki általnyújta,
Ami azt jelenté, hogy már lovag újra,
Illeti, mint régen, udvari tisztesség;
Testőrzőinek int, hogy helyre vezessék. –
   Azután szemlélni a seregét fogta,
Csapatonkint, főnkint, ahogy másszor szokta;
Jó-délig e munka a királyt megtartá;
Hazamenet Toldit újra megpillantá.

64

Intett neki fejjel, hogy haza kövesse,
Toldi örült, mert már szerit-módját leste,
Hogy’ jutna királlyal valamiképp szembe,
Őérte ha venné kobzost kegyelembe.
   Odabenn hát mindjár’ könyörge alásson:
Egy hű társa van itt, hallja, nehéz láncon,
Kivel együtt történt minden bujdosása, –
Ő felsége hogy a bűnét megbocsássa.’

65

“Igaz!” a király mond – “azt szinte feledtem:
Hozasd ide tüstént, s jöjjetek be ketten.”
Toldi meg is tére hamar a kobzossal:
“Ki vagy te, gaz ember? fizetsz jóért rosszal?”
   “Nem a bosszu vitt rá, csak ez a mesterség:
Orditanom kelle farkasok közt, Felség!
Bár nekem e dalban van szomorú részem…
Hagyján!… életem’ itt lábaihoz tészem.”

66

Kobzos a királynak ada ilyen választ,
Hogy kegyelmet nyerjen, sose’ hitte már azt.
De Lajost ingerlé ez a fásult mentség:
Nagy bűn lehet itt, vagy nagy szerencsétlenség!
   Szóla tehát hozzá újra szelidebben:
“Ki vagy, ifjú? mondd el rövid feleletben,
Bujdosol egy bűnért, nekem azt vallottad:
Mi az? add elő most, ha élted id’adtad.”

67

Bizalommal kobzos emelé királyra
Szép nagy kék szemeit, könny pereg arcára.
S hajtva le, a földig, összecsukó térdét,
Onnan alázattal így kezdi beszédét:
   “Barkócz volt az atyám Felmagyarországon,
Barkóc faluban, hol megnyíla világom;
Zácsnak egyik húgát birta feleségül,
Ezért hala szörnyet – hanem ezt majd végül.

68

“Záccsal együtt atyám, míg Zács vele tartott,
Mátyus uram mellett forgat vala kardot;
Egy Kolos ellenben, ura szomszéd várnak,
Vala híve Károly néhai királynak.
   Harcban a két kastély állt vala hát mindig.
De, hogy atyám megtért – Zácscsal tudniillik
Kolos a házunkat bántani nem merte,
Régi bosszúságát odahaza nyelte.

69

“Egy este Kolosnak az egész várnépe
Tör elé, sok pórral, hídunknak elébe,
Felvonatá jókor az atyám, és kérdi:
Nyilt harccal a békét hogy mi okon sérti?
   »Akibe’ Zács-vér nincs, az örüljön, éljen:
De kibe’ egy csöpp van, folyjon el kardélen! –
Kiált Kolos, írást mutogatva messze,
Hogy király nevében atyám beeressze.

70

“Vete egy pillantást még szép hitvesére
Az atyám, és ránk is hét fiutestvérre,
Kik közt a legidősb is csak alig serdül,
Hogy minekünk veszni kellene fegyvertül.
   »Nem!« (annyit se’ tud, mint ma született gyermek)
Fegyvert szegez, úgymond, ellene fegyvernek;
Kürtölteti össze hajduit, cselédjét,
A kaput, a kastélyt hogy halálig védjék.

71

“Maga elül, öccse, hat kis fia talpon,
S véres viadalra száll a veres alkony:
Engem anyám ölbe szorongata sírva,
Kis kezem a kardot mert még fel se’ birta.
   Künt iszonyú sívás, kardrecsegés hallik;
Olykor egy-egy tűzfény hozzánk benyilallik;
Egyszer atyám öccse berohan, hogy: “Vége!”
Hívja anyám’, fusson, engem kap ölébe.

72

“Futott is anyám, de visszafutott, arra;
Hol urát meglelte s hat szép fiát, halva.
Mi pedig a kerten, nem látva, nem űzve
Szaladánk! – emlékszem a szép piros tűzre.
   Ez régi bünöm; – csak kegyelemért esdem:
Büntesse Kolost a bosszuálló Isten!
Birtokom elvette, családfám kivágta:
Fogja meg a Barkócz név örökös átka!”

73

Sohajtva király szól: “most is ez a régi!…
Állj fel!” (de tovább nem magyarázta néki)
“Birtokod’ elvette – nem Kolos: a törvény,
De kegyelmet adok, vétked letörölvén.
   Birtokodat már más, jó hiszemű, birja,
Ki nevét faludról levelemmel irja:
De ne félj! csak hűnek lássalak irántam…
Melfi nevet, s címert már is neked szántam.”

74

“Nevet és jószágot majd adok én, Felség!”
Beleszóla Miklós, – “csak neki úgy tessék,
S Felséged is adja kegyes irományát,
Hogy fiuvá tészi Toldi György leányát.”
   “Micsoda?” mond Lajos: “kit fiusíttatnál?
Hisz’ van fia Györgynek, láttam is e hadnál.”
“Lyány az, Felséges úr! lyány a kőszülette,
S hirem-tudtom nélkül ezt meg is szerette!”

75

“No ha lyány, derék lyány, méltó fiuságra:
Megadom.” – Bízá is levelét deákra,
S eleresztvén kobzost, visszafogá Toldit:
“Ne csak! ez a levél tefelőled szól itt.”
   Átalveszi Miklós, nem valami bízvást,
Hogy: ,tud ő olvasni, de csak öreg írást’.
“Olvasd neki, deák!” – Toldi oda görnyedt,
Ejte is rá egy-két borsószemü könnyet.

76

Mikor a legvégső soraihoz ére:
“Mi az?” – kérdé Lajos – “azt nem vettem észre -“
S kivevé az írást a deák kezébül,
Kétszer is a négy sort elolvasta végül.
   “Itt, ahol a szívek…” gondolkozott rajta;
Majd böki meg ujjal, mosolyog rá ajka;
Látszott, hogy ez ujság neki ujság nagyon:
Elereszté Miklóst, hogy maga maradjon.

77

Kimenet azonban szólt még a deáknak:
“Írjatok az érsek-, Telegdi Csanádnak:
Hirdessen országúl királyi kegyelmet,
Valakik bűnhödtek Felicián mellett;
   Hogy ne legyen többé, mire haza érek,
Emiatt elzüllve sehol is egy lélek;
Törvényt is az ország olyat javasoljon,
Hogy apáért többé gyermek ne lakoljon.”

78

Toldit Anikó már s Bence kivül várta
S meghívta magához; jó nagy az ő sátra,
Lakjanak ott együtt; – kap ezen a kobzos:
“Hahó, öcsém! más is szól még e dologhoz:
   Van anyám nekem s a lyánynak öreganyja:
Idegen vagy köztünk, míg ő nem javallja -“
Mond Toldi; – az ifju laposat pillantott,
S külön egy sátorban pengeti a lantot.

79

Már úgy se’ soká: mert foly a nagy készűlet.
De szárnyon egy tábor haza nem repűlhet:
A király, lám mondom, szedi,válogatja,
Mely részét vigye el, ott melyiket hagyja.
   Várakban is űl sok széllyel az országon,
Váltani azt fel kell ki nemes, jobb-ágon,
Rakni be zsoldost, vagy maga katonáját,
Ha nemes önkint nem szolgálja királyát.

80

Teszi tehát hírré Laczfi a táborban:
Ki akar hűségből maradni Nápolyban?
S csuda ez! nincs több szó fekete halálról,
Csak a magyar névről, s a derék királyról.
   “Egy halállal” mondák “tartozunk mindnyájan:
Akar itt talál meg, akar otthon várjam!”
Fele is, vagy több, a Laczfi-Apor hadnak
– A zúgolódók – most versengve maradnak.

81

Kit Lajos is hallván, örvende felettébb,
Hogy szereti ujra, mint másszor, ez a nép;
De nem fogadá el maradását annak,
Kinek otthon nője, gyermekei vannak.
   Mikor ez mind megvolt, indítá a tábort,
Megtaposá egyszer hadaival Nápolyt,
Onnan ereszkedvést Róma felé hajta,
Nápolyban az Endrét; Endre helyett, hagyta.

82

Hát, mikor odaért Róma közelébe;
Két mérföldnyire már jönnek ki elébe:
A tribún, ki ismét jutott hatalomra,[2]
A Tanács, özön nép, s fogadák hódolva.
   Odabenn harangok, evvivá-k zúgának,
Nevezzék őt Nagynak és “Róma urának”,
Szállásra vivék egy pompás palotába,
Kit úgy is üresen hagyott volt a pápa.

83

Gyászhirt legelébb ott hoza egy követje,
Anyja Budáról azt, Erzsébet küldötte:
Hogy csecsemő Károly nincs már a világon,
Temetését várja régi Vizsegrádon.
   Elbúsulta magát Lajos igen rajta,
Mihelyt egyedül volt, nagyokat sohajta:
“Így az egész bosszúm véres buborék volt,
Elpattana; most már helye – csak egy vérfolt!”

84

Más követi aztán érkezének vissza,
Kikre a Johanna elleni pört bízta,
Hogy azt Avinyonban újra fölvetessék,
Pápával a gyilkost, újra-itéltessék.
   Ezek azt hozák; hogy pápa feloldotta:
,Meg vala bűvölve, mit csinál, nem tudta,
Háromszázezer jó aranyat hát adjon
Johanna Lajosnak; – országa maradjon’.

85

S Johanna követi jöttek is valóban,
Háromezer aranyt hozva foglalóban:
“Se háromszázezer aranya, se három
Nem kell: öcsém vérét nem adom el áron!”
   Szólt a király, és ment Péter-búcsujára,
Aranyát négyezret teve ott oltárra;
S még aznap üzent is Laczfinak, Endrének:
Hozza maradványát utána sergének.

86

De mi Lajos királyt lassan ne kövessük:
Gondolat egy szemfény: Budára mi vessük,
Hol Toldit az anyja (hírt kapva levélben)
Várja szegény, s fél hogy meghal örömében.
   Hallja, hogy az udvar készül le Segesdig
A király elébe, – de nem indul estig,
Mert a királynénak árt nappal a hőség:
Ha ki reggel indul, egy nap az elsőség.

87

“Hol van az a Segesd?… biz’ utána járok:
Nekem is van fiam, kit nehezen várok -“
S küldi öreg Bencét tudakolni mindjárt.
Bence haza térvén, azt mondja: “asz’ondják:
   Menni Fehérvárnak, le a Balatonnak;
Somogyvár felé kell: nem messze van onnat.”
“Fogj hát szaporán be!” ami, nagy csudára;
Hamar is megtörtént, úgy kis-ebéd tájra.

88

Bence szokott módon hajtana “lebtibe”,
De füleit folyvást riadás tölti be:
“Hajts, kocsis! nem tiéd sem ostor, sem a ló -“
Akarva se’ tud most lenni nagyothalló.
   Így, mire az udvar, ők is odaértek;
Nép is a vidékből összegyült temérdek;
És már a toronybul lefelé kiáltják,
Hogy az elődandárt közeledni látják.

89

Erre királyné, az udvara-járókkal,
Indul ki a gyepre aranyos hintókkal;
Maga ült az elsőn s Örzsike mélázva,
Feketében, mint már leendő apáca;
   Ősz érsek utána, mint képe királynak,
Azután sok hintó, nincs vége sorának;
Falusi szekér is mennyi maradt hátra,
Ki fiát, ki férjét, ki rokonát várta.

90

Mikor elnézték az elejét a hadnak,
Hát nagy tárogatók, obojok riadnak,
Zászlós kopiáktól a levegő tarka:
Maga a király lesz már ennek a magva.
   Sárga lován jött is elül a seregben,
Anyja látására szive nagyot rebben;
Odaugrat mindjárt, kezeit csókolja,
Meg az ajkát, meg a csonka kezét újra.

91

Azután, hogy Örzsét vele megpillantá,
Mosolyogva csípte meg az állát, s mondá:
“Beh szép vagy ma, te bús rózsája Budának!
Mily messze kereslek, s mily közel talállak!”
   Dícsérve az anyja hozzáteszi: jó is,
Amiért eljegyzé már a megváltó is.
“De nem addig van a! de nem ám, ha mondom!…
Hanem erről többet majd beszélünk otthon.”

92

Majd otthon – vagy elébb, szemmel is, az úton:
Mi lett a beszédből, akar itt megsúgom.
Megszereté bosznya fejedelem lyányát,
Neki ajánlá fel szíve adományát.
   Hosszu időn boldog leve Örzsikével;
Nem is országolt már hirtelen elmével,
Hadait sem vitte kalandról kalandra:
Amit ésszel győzött, nem ereszté kardra.

93

Hanem a királyt én bocsátom előre.
Elég nekem Toldi a hátralevőre,
Kit az édes anyja vígyáz vala szörnyen,
Szeme is kaprodzott és lábbada könnyben.
   Annyi ezer nép közt tán észre se’ venné,
Toldi is az útját haza bízvást tenné:
De alatta Pejkó nyerit egyszer, tombol,
Vissza ösmerős hang nyihogott egy hámbol.

94

Arra tekint Miklós, – hogy ugrat is arra,
Elhiszi azt bárki az első szavamra;
Vele Anikó is, Bence is – a vendég
Őrzi csupán hátul, hogy ő idegen még.
   Ott hamar az egymás nyakába hogy’ estek,
Arrul ugyan képet én hiába festek,
Se’, hogy szóhoz jutni nem birtak a szótul,
Mint szűk edényszájon víz ha igen tódul.

95

Kiörűlvén magát s meg újra, meg újra,
Ügyet vete most az idegen ifjúra,
S hallva fiától, hogy utitársa, régi;
Fogadá szép szóval, kezet ada néki.
   Bencét is az öreg asszony megölelte,
Hogy Anikójának jól gondját viselte;
Mond apja kevélyen: “mert én tanítottam,
Gyenge vesszőcskémet jóra hajlítottam.”

96

Toldi Anikóval anyjokhoz ülének,
Bence meg a kobzos a lovas legények,
Úgy mennek Budára mint egy menyegzőre,
A vége is az lesz, gyanítom előre;
   Legalább az úton Miklós meg az anyja
Súgva beszélnek, hogy Anikó ne hallja,
Nem is ő!… kivált hogy, félútra sem érve,
Kobzosnak is jut hely az öreg szekérbe.

97

Buda már ott lévén, Toldi anyja nevet:
“Kétszer ilyen hosszú volt ez az út menet!”
Zengő citerával kinn a kapus várta,
De kapuja úgy van, mint este bezárta.
   “Tedd le, csiriz, azt a cincogó micsodát:
Vagy magam szálljak le kapu-nyitni? – No hát! -“
Bence a kapusra az öreg így mordul,
S nézte, ha nézik-e mikor ő befordul.

98

Így Toldi, elérvén budai otthonját,
Szegre akaszthatta bujdosása gondját,
Szegre a nagy buzgányt, a paizst, az ostort,
Melyeket ő harcban még ezután is hord;
   Az öreg kámzsát is pihenőbe tette,
(Oly durva daróc ez, hogy a moly sem ette):
Majd felveszi később negyven-ötven évvel,
Ha magát is már holt számba’ feledték el.

99

Anikó meg visszaalakulván nőnek,
Most látja a kobzos, kit szeretett ő meg!
Ha eddig a báb volt, most a szép pillangó,
Ha eddig szerette, most a feje bangó.
   Meg is kérte rögtön s Toldiné kiadta
Gyűrüvel a gyűrü helyét változtatta;
Nem irígylé Miklós, de feszűlt a dolmány
Maga bús szerelmét ehez elgondolván.

100

S bárha Piroskáról se’ halla; se’ kérde:
Mióta Budán van, szíve sajog érte,
Hiszen azt se’ tudja, él-e, hal-e vajjon?
Bizonyost mégsem kérd, nehogy mástól halljon,
   Hanem, ajtót húzván a szerelmes párra,
Kiosont estenden a Duna partjára,
S karját evezőnek négyszer-ötször vetve,
Átrugja magát az apáca szigetbe.

101

Ott a kolostornál kémleli, hogy’ lásson
Fel is az ablakra, be is a szűk rácson,
Ha elébe a sors – ne Piroskát hozná,
Csak egy olyan szűzet, ki hasonló hozzá.
   Mind hiába! – hátra kerül, a kert megé,
Fala nem volt, csak mély, öles árok szegé;
Odabenn a fák közt Toldi megpillantott
Valami keresztet s domborodó hantot.

102

Átlépi az árkot csak kicsi ugrással,
Látja, kereszt kettő: az egyik irással,
A másikon semmi, csak Jézus betűje:
Térdre borult mindjár’ az előtt, a fűre.
   Mikor olvasóját rendre leolvasta,
Ábécé-betűkkel amazon olvasta
Hogy: “Ez a gyászos sír a Rozgonyi Pálé:
Ide fájt a szíve, jó leánya mellé!”

103

“Piroska!…” zuhant most körül a keresztre
Kebléhez szorítva, záporba förösztve,
Csókolta, ölelte azt a hideg szirtet,
Míg vele a nagyján valamit enyhített;
   De tovább is egyre zokogott bánatja,
Mint mikor a sírást el a gyermek hagyja;
Majd szemeit törlé, s a csillagos égre
Fölnézve sokáig, így szólala végre:

104

“Tiszta vagy, ott is vagy! hiszem erős hittel,
Oda vársz – meggyógyítsz boldog szeretettel;
Addig soha e szív asszonyt ne ösmérjen:
Fogadom, s megállom, Isten úgy segéljen!”
   Most kele – négy gödröt vájt neki jó kardja,
Két keze markával földjét kikaparta,
Felránta tövestül négy fiatal fűzet;
Ezek árnyékolják az apáca-szűzet.[3]

105

Hogy látta-e mind ezt a kolostor népe,
Ki tudja? hisz’ ennek ötszázharminc éve;
Lehet az, hogy látták, vagy meg is ösmerték,
De megháborítni a nagy hőst nem merték.
   Amely uton jött volt, azon is ment vissza,
Piroska torát már szomorúan issza,
Piroska’ torában szerelme utóját,
Együtt az Anikó vídám kézfogóját.

106

Nagyfaluba másnap, és le Szalontára,
Készűlni Anikó nagy lakodalmára;
Új boron azt mindjár’, tudom, meg is űlik,
Meghíva reája mind, akiket illik.
   Toldi felajánlá tág palota-házát,
Nyomtatni lehetne abban, úgymond; búzát,
Mellette a szalmát felrakni kazalba:
Három vármegye is eltáncolhat abba’.

107

Csakugyan, egy napra gyűlt is a vendég, – és
Három vármegye lett: Bihar, Arad, Békés;
Ennyi csak a hívott; hát még a hivatlan:
Ki, ha szépen múlat, teheti bántatlan:
   Amelyik ellenben részeg, vagy garázda,
No! abbul a násznagy a lelket kirázza;
Toldi az a násznagy; – de ha békén hagyják,
Szótlan az asztalfőn öntözi bánatját.

108

Hitre az új párt kis templomba vezették,
Melynek Toldi adá aranyos keresztét;
Azután kezdődött lakozás, mulatság,
Hogy a menyasszonyt is rendre megugrassák.
   Majd a párnatáncnak következvén sorja,
Legény is, leány is a térdvánkost hordja,
Keres egyet: csókért leteszi elébe,
Megforgatva kissé, az marad helyébe.

109

Anikó, fehérben mint egy virágos fa,
Ott forog, a vánkost feltartja magosra,
Lesi csalfa szemmel, kit hivjon? ne hivjon?
“Csókra, násznagy uram! ne csak mindig vivjon.”
   “Mondom én!” mond Toldi – “férfi kell már ennek,
Olyan asszony ez, kit jó ha sűrűn vernek -“
Csókra magát mégis, táncra is elszánta:
Halkan, öregesen, násznagyosan járta.

110

De a múlatságnak már vége szakadjon,
Toldi a háznéppel magára maradjon,
Hadd rendelje el, hogy ki hajszra, ki csára:
Anyja Nagyfaluba, ő maga Budára;
   Kobzos a várkastélyt Anikóval birja,
Nevét maga, míg él, Szalontárul irja,
Ha fiok lesz, az már György legyen és Toldi,
Anyjának a másik fiat is pótolni.

111

Ami úgy is történt: gyarapodott névvel
Háromszáz esztendőn át mindenik évvel,
Nem is hagyta Miklóst homályba borulni
A Nagyfalusi és Szalontai Toldi.
   Szolgálta királyát, – majd a fejedelmet,
Kinek én ezt írám tört címere mellett
Zárt sisakon s pajzson kézbe’ kivont kardú
Nagyfalusi Arany, szalontai hajdú.

112

Egyéb dolgairól hű Toldi Miklósnak
Nem érzem magamat énekkel adósnak,
Könyvbe’ sem olvastam, nem is tudakoztam;
Csak ez egy munkámmal igazán tartoztam.
   DALIÁS IDŐKről mit még barna hajjal
Kezdtem, s félbe’ hagyék küzdve kórral, bajjal.
Most mikor agg lettem, hajam is fehérül:
Ímhol a bús ének TOLDI SZERELMÉrül.

*

[1] Maritabitur A. L. I. O. (alio). E baljóslatot ki használja fel, ha
nem a népköltő? A. J.

[2] “Tribunus cum Romanis potioribus” mondja krónikánk. Higyjük el
neki, s ne tudjuk e percben, hogy Rienzi csak jóval későbben tért
vissza Rómába. A. J.

[3] (Az eredetiben a 104. szakasz után még ez a versszak következett;
Arany a végleges szövegből kihagyta.)

A négy fűz elárvult sarjai tán élnek
Ma is, oltalmában fejdelmi személynek,
Ki, hogy e szép sziget rászálla idővel,
Beszövé nagy multját virányos jövővel,
   S hagyta, hogy a környék agg fülemiléje
Éneke utolját ott elzengicsélje,
Azután hallgatva ott várja halálát;
De kövessük Toldit és a rege szálát.

***


Iratkozz fel hírlevelünkreNe maradj le a legújabb tételekről!

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!