Hirdetés

TOLDI SZERELME – Kilencedik ének

37 perc olvasás

TOLDI SZERELME – Kilencedik ének – Arany János

1

Célja felé immár közelít az ének,
Indult völgynek-alá esése vizének,
Mint folyamé, amely tenger fele futván
Halmot, hegyet elhágy s kikerűl az útján.
   Előttem is állnak nagy hegyek és halmok:
Száz ütközet és harc, fényes diadalmok,
Együtt is, külön is, a magyar seregben;
Hogy’ férne meg az mind e rövid énekben?

2

Mint akadályát a folyam is sietve
Érinti csupán, és nem időz mellette:
Tegyen úgy – ha útban nagy meredek dombok –
Dalom is, kit “Toldi szerelméről” mondok
   Fogja kötőfékjét röviden a szónak,
A vitézek dolgát emlitse futólag;
Hisz’ külön énekre méltó valamennyi –
Hanem én tovább is akarok még menni.

3

Míg Lajos ekképen Akvilában múlat
S vár vala olyan hírt, hogy elébb nyomulhat:
Kont, az előhaddal s a vitéz püspökkel,
Szulmóna falait töri minden reggel.
   Mert nem adá azt fel annak kapitánya;
Pedig a seregnek épen útját állja
Két hegyi nagy lánc közt beszorítva völgybe,
Nincs jobbra, se balra, hadi-járó tőle.

4

Szándéka először az vala itt Kontnak:
Idejét nem várja sok henye ostromnak,
Gyepre az őrséget harcolni kicsalja,
Szaladók nyomán a várost megnyargalja.
   De hiába! merni kellene azt, merni:
Nem csap ki az őrség, hasztalan ingerli
Gúnnyal, kihivással a büszke magyarság;
Ami, vitézektől – gondolja – cudarság.

5

De bezzeg a falról, kőpaizsok mellől,
Nyillal a magyarból, kit szemre vesz, ellő,
Követ is a hágcsós katonákra görget:
Égszakadás lesz ez, ki arra közelget.
   Távol az íjászok, fennállva karéjba’,
Falról, ha ki ott áll, veszik ugyan célba
S lelövik mint fecskét, – bizonyosra lőnek:
Hanem kicsit árt ez, alig egy-kettőnek.

6

Látva ezért s tudva Kont; hogy sikertelen
Nyil, kopja, vitéz kard erős falak ellen:
Külde Lajoshoz, hogy jöjjenek a jászok,
S egyéb várbakosok és számszerijászok.
   Hogy ezek megjöttek, leve is fordulás,
Oldalt a hegyekben fenyüfa-pusztulás,
Ácsoltak különös nagy bakoló gépet,
Számszerijat dárda- s kőhajitás végett.

7

Töves vége felől öreg fenyüszálnak
Hamar a kovácsok vasfejet formálnak,
Mint a kecskebaké, – aztán hevederrel
Karikázzák a fát, sok mázsa teherrel;
   Ötven erős váll ezt viszi majd – vagy többen,
Fejjel a várfalnak, hogy külseje döbben,
Belseje megrendűl átalig, fenékig;
Hanem a készűlést mondom elébb végig.

8

Számszerijat, minden nemüt és formájut
Ácsolnak; ezek közt vésnek erős vályut,
Melybe fenyősudár hajlik daru módra,
S nagy követ ellódít, zajjal kirugódva.
   Van más is: akasztó lába nehéz baknak,
Milyennel az ácsok hídcölöpöt raknak:
Húzza csigán sok kéz, s mikor lezuhantja.
Gerendára esik, mely a követ hajtja.

9

Ugyanis, favánkos tetején keresztbe
Hosszu gerenda van oly módon eresztve,
Hogy rövidebb vége alámegy a kőnek
S a hosszabbra nehéz teher üt, úgy lőnek.
   Van egyéb szerszám is, íjj módra csinálva:
Húrja feszes kötél, íve rugós szálfa,
Kereken húzzák fel, s ha megindul pecke,
A követ, a dárdát löki nagy-fel, messze.

10

Mindjárt is a bakkal tesznek vala próbát;
De elébb a falhoz kellene futó-gát,
Mert védi körösleg vizzel teli árok:
Míg betemetnék, nyil s kő omlana rájok.
   Kont esze deszkából nagy szín-folyosókat
Gondol ki, a sánchoz kereken tolókat,
Melyek alatt a nép hord követ és rőzsét.
Úgy végezi bajjal a sánc betömését.

11

Ámde, miként jég hull sűrű darabokban,
Veri kő a színt, hogy rettenetest koppan
S beszakad helyenként; de legott befoldják,
Jól értik az ácsok ennek is a módját.
   Földet is a gátra visznek kosarakkal,
Tetején símára döngetik agyaggal,
Ugy szögezik a nagy vasbakot a falnak.
Száz ember erővel adva lökést annak.

12

Kont látja, hogy ez még így is sükertelen
Ember-erő mit tesz kemény falak ellen?
Tornyot erős fából magasra csináltat;
Melyből kicsi résen a bak ki-bejárhat;
   Függeszteti láncra derekát a baknak,
Így hajtva, nagyobbat lódul a falaknak;
Fönn lecsapó hídat is hagytak a tornyon,
Melyről, ha ki merné, a falra ugorjon.

13

Összedugott kézzel nem nézi azonban
A várbeli őrség, de az is talpon van,
Szór követ és égő koszorút, kanócot
Bak elé nagy zsákban gyapjut ereszt, kócot,
   Nagy sor a vívóknak küzdeni ez ellen,
Oltani a lángot egyszerre sok hellyen,
Az elégett eszközt újítani mással,
Söpreni a párkányt sűrű nyilazással.

14

Hull oda rettentő zápora a nyilnak,
Dolgoznak erősen a nagy számszerijjak,
Követ is, dárdát is hajigálnak egyre:
Ember legyen ott, ki áll ma körömhegyre!
   Be is a városba sok kődarab elhat,
Réműlet az utcán, leve nagy hadd-el-hadd;
Hát mikor a szurkos, tüzes üszkök mennek!
Istennyila-zápor méltó neve ennek.

15

Füstöt is a várban itt vagy amott látni,
Kezd bokra sziporkát és lángot okádni,
Hanem oltják gyorsan; dolga van a kéznek,
Mert a falakra is kell jutni vitéznek.
   Még így sem ez egy nap, se’ kettő, se’ három
Lessz az, hogy erőt vesz Kont ezen a váron;
De töri minden nap, mert tudja, királya
Hadai mozdultát mily nehezen várja.

16

Dolgozik a vas bak, veri fejét falba,
Vezeté Kont népét újabb viadalba,
Deli bátor hősök a toronyba mennek:
“Fiaim, csak rajta! ma vége lesz ennek.”
   Lecsapó résen át odafenn elszelik
Kaszával a gyapjus nagy zsákok kötelit,
Meztelen az omló falat egész hévvel
Döngetheti a bak, nagy busa fejével.

17

Más felé is a harc születék most újra,
Eddigi mivoltát messzi felűl múlja,
Borul a bástyára nyilból sürü felleg,
Közte szurokfáklyák villámi röppennek;
   Csattog erősen a számszerijjak pecki,
Nem tudom, ki állná a falakon ezt ki;
Bent is elolthatlan lánggal ég a vár ma:
Künn-benn szitok, átok, rettenetes lárma.

18

Ámde a bakoló torony is már lángol,
Tetejéből a tűz mardosva alább foly;
“Le, fiúk! le onnan!” de nem állva szónak,
Falra veték horgát lecsapó ajtónak:
   Első vala Szécsi, a bátor Ivánka,
Ki a falra ugrék a tűzbe, a lángba,
Követé fiatal Hédervári kettő
S Ujlaki (mind tegnap jöttek, a seregtől).

19

Falra szökött Iván, meg is állott rajta:
“Csak utánam, Ugrin! ide Lukács, Barta!”
Mennek is, Ivánkát megvédik azon túl,
Ki csupa sündisznó leve már a nyiltul.
   S mint hangya, ha kettő vezeti vagy három,
Foly be a magyarság a falon, a váron,
Közepette lángnak, fojtogató füstnek,
A torony ég: nem hagy senkit lenni restnek.

20

Mire a bakszerszám torony-alkotmánya
Annyira gyult, hogy nincs mód lépni reája
Odafent már jó kis csapat áll a bástyán;
Fehér lobogót tűz az olasz, ezt látván.
   Mindjárt is a várnak kapuit feltárják,
Élteti az őrség magyarok királyát;
Kont bemegy, a várost hada megtapodja: –
Így nyilt meg e völgyben Lajosnak az útja.

21

Ezek alatt Károly, ama Durrazó,
Várta: Lajos mit fog levelére szólni?
Rossz jelnek alítá, hogy nem ada választ:
S gondolta, tanácsosb, ha ellene lázzaszt,
   Háta megett a harc tüzeit felgyújtja,
Egész Apuliát mind ellene bújtja,
Engedi Lajost, hogy Nápoly fele menjen
(S elűzze Johannát) de vissza ne könnyen.

22

Íra tehát ismét levelet Lajosnak:
Ne vélje gyanúsnak, se csodálatosnak,
Ha most Apulia városit megszállja,
Elvonni Johanna részéről próbálja.
   Maga diadalmas seregével menjen,
Johanna erejét megtörheti könnyen,
Mert hada csak zsoldos idegen jobbára,
No meg, a Volturno körül egy-két vára.

23

Ekkor, az Abruzzi nagy hegyeken által,
Mene délkeletnek, fogyaték hadával,
Amerre Lucéra, Foggia, Canóza
Áll, s a tengerparti erős várak hossza;
   Ki Johanna híve, azt felbátorítja,
Ki Lajosnak hódol, visszatántorítja,
Gyüjt hadat és zsoldos katonát szegődtet; –
Ám győzze le Lajos Johannát, ne őtet.

24

Kémei s az olasz pártos urak közzül
Aki Lajossal tart s most seregéhez gyül,
Károly ez új dolgát bevivék naponkint:
Tudja Lajos, hol jár, mibe’ fárad ottkint.
   Mindjárt is, amely nap jó hírt veve róla
(Kont maga hozá), hogy elesett Szulmóna,
Tanácsba vezérit maga mellé gyüjti:
Melyik uton lesz jobb seregét leküldni?

25

Ott vala Kont, Laczfi, – István, meg az Endre –
Giléti, Bebek György; pap urak is rendre:
A nyitrai püspök (ma övé lesz Zágráb),
Kanizsai prépost kardja sem áll hátrább;
   Világi urakból: Szécsi, Bánfi, Druget,
Draskovics – Miklósnak hívták mindezeket;
István is (ama György atyjafia) Bebek;
Az oráni perjel Moriál, s egyebek.

26

Kezdi Lajos a szót: “Miután Szulmóna
Mintha csak a Nápoly-ország kulcsa volna:
Hadaink leszálltát nem gátolja semmi:
Csak az a kérdés, hogy merre fogunk menni?
   Van rövidebb út, a Volturno folyamnak,
Alig az országban, csak a szélin annak;
Így hamarabb érünk, bizonyos, Nápolyba:
De hátul az ország nem lesz meghódolva.

27

“Hosszabb: ha mi balra egy kerülőt tévén.
Ugy hatolunk át e nemes ország szívén,
Meghajtva derékban tengertől tengerig[1]
Mint mikor a hajtók a vadat fölverik.
   Az rövidebb munka: ezt maradandóbbnak
Endre kis fiára hiszem állandóbbnak,
Kiért, csecsemő bár – ha élteti Isten –
Jövök egyrészt, hogy majd trónjára segítsem.”

28

Szóla, körülhordván szemeit a végin;
De tovább nyugtatta valahogy Gilétin,
Az pedig elpirult s kezde föl is kelni,
Gondolva, hogy elsőbb neki kell felelni.
   Különben eszes nagy férfiu és bátor,
Vala csak most három esztendeig nádor;
Francia-olasz vér nyomait mutatja,
Még Lajos atyjával jött volt be az atyja.

29

“Felséges uram!” mond “a magyar azt tartja:
Egyenes út legjobb, hamarább is rajta:
Mit törnéd sereged hosszu kerülővel,
Ha eléred Nápolyt kevesebb erővel?
   Nem árthat a kígyó, ha fejére hágtál:
Nápolyt ha bevetted, tied az ország már;
Vagy, ha mi zendűlők odakinn támadnak
Elnyomni mi lessz a diadalmas hadnak?

30

“Netalán attól félsz, kevés a dicsőség,
Ha az ország szélén, hol nincs nagy erősség,
Behatolsz Nápolyba, lopva miként tolvaj:
S várakat és várost kell hogy elébb foglalj?
   Hidd meg, az az út sem csupa búcsu-járó:
Ím, ott van előttünk Venáfro, Tiánó,
Cápua nagy város, – de kivált Aversza;
Hidd el, uram Felség, kemény dió lessz a.”

31

Így szólt; helyeselte néhány, az idősse.
Nem is ellenezné, mondja Lajos, ő se,
Hanem ellenkező okai is vannak,
Ezeket is szembe kell vetni amannak.
   “Tudom – így folytatja – hogy ez asszony férje
Valami hadakat fogadott fel bérbe
S Cápua mellett vár, hogy útamat állja,
Hol a Volturnónak ömlik sebes árja.

32

“De tudom azt is, hogy Miklós, Cajetáni,
Fondi vitéz grófja, ellene bir állni,
Maga is; még inkább, ha segítség innen –
Ez olasz hivemhez, akarom is, menjen!
   Azonban a vétkest, már az igazándit:
Johanna királynét s vele a Tarántit
Nincs semmi reményem, élve hogy elfogjam,
Mert űzni hajóm nincs, és a tenger ott van.

33

“De ha meghódítom az egész országát
S kikiáltom árva fia királyságát,
S magam is helytartót hagyok, amíg felnő:
Bárha nem eléggé, lakol így is e nő.
   Hanem egy ember van, agyafúrt és álnok,
Kit űznek örökké nagyratörő álmok,
Kitől – ha rövidre szabja Isten éltem’ –
Kicsi Mártell Károly örökségét féltem.

34

“Értitek, úgy sejtem, kirül vagyon a szó.
Bujtogat, ím, most is Károly a Durazzó:
Ezt megtörni – nem úgy: ezt össze kell törni,
Érte az országot végig kisöpörni…”
   Így szakítá félbe Lajos a beszédet,
Arca neki sápadt, szeme vadul égett;
Néztek az urak rá; mi ez? oly szokatlan,
Soha még nem látták ilyen indulatban.

35

Miután a király csillapodni látszott,
Arca pirosabb lön, cimpája se’ játszott;
Kezdtek emelkedni helybenhagyó hangok,
Hogy a király célja sem puszta kalandok;
   Méltó ezen útat venni fontolóra,
S nem hagyni bitangul amaz árulóra
Lajos háta megett az egész országot,
Hanem elébb ott kell oltani a lángot.

36

Most Laczfi, az István, a vajda felálla;
Vegyes ősz csíkkal már szép barna szakálla,
Szeme, arca nyúgodt, hangján, ahogy kezdi,
Érzeni, milyen vón’ mikor megereszti,
   De fékezi folyvást, s halkan emígy szóla:
“Ha Lajos hercegnek nagy serege volna,
Lovagi, zászlósi, hadbatanult népe:
Javasolnám, menjünk mindnyájan elébe.

37

“De mivel Johanna ereje nem ott van
Nápoly körül és a Volturno sarokban,
Hanem országszerte, várakban elosztva,
Ahogy ezt a pártra szakadás okozta,
   S ki az ő pártján van, ki Felséged mellett,
Ki ma itt, holnap ott, ahogy fú a szellet:
Szükség, hogy erőnket több felé mutassuk,
Rémítsük az ellent, híveid’ biztassuk.

38

“Nem mondom, ne küldjünk hadat a hercegre,
Fontos, Averszának birni jó kezekre,
De, magyar hadunkhoz, van sok német ember,
Kit vezet a Wolfhárd, meg a zsoldos Werner.
   Ha mi ezekből is ide-oda osztunk:
Két-háromfelé is könnyü hadakoznunk,
Teszem: Averszához menne Gilét nádor,
Balra más, középen a királyi tábor.”

39

Mind helyeselték ezt, amit Laczfi szóla:
Közös útjok légyen, javalák, Szulmóna,
Azután is még a Volturno fejéig,
Keresztbe az ország’ mintegy közepéig;
   Ott Giléti nádor dél felé elváljon,
Keletre a többi sereg együtt szálljon;
S hogy idő ne múljék, holnap Akvilábol
Mozduljon előre mind az egész tábor.

40

Végezék; úgy is lett: le a völgyben másnap
Indul az egész had eleven mozgásnak,
De mivel Szulmónát aznap el nem éri:
Mezőn üte tábort Lajos és vezéri.
   S ottan, az Aterno kies vize mentén,
Mely Szulmóna felé veszi utját szintén,
Sátra előtt ülve magyarok királya:
Ím, különös foglyot vezetnek hozzája.

41

Kocsiját kísérik idegen embernek,
Kit fenn a hegyek közt zsoldosi Wernernek
Fogtak el, és gazdag jutalom fejébe
Maga Werner hoz most a király elébe.
   Olasz urak mindjárt – Malateszta, Forli,
Mántova – kezdének a királyhoz forrni,
Megsugák, kicsoda, akit ezek hoznak,
S mily nyereség az, mily szerencse Lajosnak.

42

“Felséged azért nem juthat igazába”
Mondák, “mivel ott künn ellenzi a pápa,
S megvédi Johannát ezer papi csellel,
Hisz’ azért kell mostan vívnia fegyverrel.
   De ha ezt a foglyot kezére bocsátod:
Nagy fordúlat esik ügyeden, meglátod,
Tán nem is lesz szükség több kiontott vérre –
Hanem a fogoly már épen oda ére.

43

Vala Miklós Lőrinc – vagy Cola Rienzi,
Amint az olasz név magyarul jelenti,
Tavaly egész Róma kegyeltje, tribúnja:
Most a hegyek, erdők vadonait bujja.
   Róma szabadságát lobogóra tűzte,
Népét fölemelte, zsarnokit elűzte:
Most számkivetésben, sujtva nehéz váddal
Bujdosik – épen a római nép által.

44

Halál, ha kezet rá tehet a lakosság;
Halál, ha a pápa – vagy sanyarú fogság.
De Lajos megfeddé szigorúan Wernert:
Zsoldosi mért bántják a védtelen embert?
   Dorgálta keményen, szóval, hanggal, szemmel,
Fojtva dühét, kullog el a német ember:
“Mit adna e rabért Róma, vagy a pápa!” –
Foglyával a király bemene sátrába.

45

S kezdi azon: “Nemes római! szabad vagy,
Míg Nápolyban leszek, védelmem alatt vagy:
Hadamat, ha tetszik, útjába’ kövessed,
Vagy menedék-várba magadat vitessed.”
   Köszöné Miklós a kegyes ajánlatot,
Ábrándos nagy szeme könnyre is fakadott;
Nem tudá a sorsot, mely idővel rá vár:
Hogy kiadja Károly cseh király és császár.

46

De Lajos nem úgy tett: este vacsorához,
Emberelé bizony maga asztalához,
Soká fenbeszéltek a pohárnál ketten,
Cola is a szívét kinyitá meghitten:
   Beszéle római régi dicsőségről,
Mai gyávaságról s eladó hűségről;
Cáto akart lenni, igaz erkölcsbíró:
De a mai népnek nem egyéb kell – Néró.

47

Mond Lajos: “Én tudtam, hogy erre megyen ki:
Az idő kerekét nem tolhatja senki
– Legyen bár az élők legnemese, bátra –
Se’ nagyon előre, de kivált nem hátra.
   Láttam követ én is, oszlopot Rómában,
De régi lakóit keresém hiában:
Így előttem, kinek fegyverem a hité,
Nem Cáto képe leng – hamarább a Cidé.”

48

Mond több ilyet is, mert ifjonta Rómában
Forgott, s vala jártas deák tudományban.
Hanem, az idő már későre haladván,
Elereszté Miklóst, nyughelyet adatván.
   Reggel pedig – minthogy nincs kedve maradni
Rendele őrséget vele indíttatni,
Maga István vajda érette feleljen,
Hogy baja nem lesz, míg nincs a kivánt helyen.

49

Mozdula egyszersmind hajnalban a tábor
Kiki lovat nyergel, rakodik, nyalábol;
De míg azok a tett helyeikre érnek,
Írnivalóm úgy sincs – hát Toldira térek.
   Mikor ő beállt az ostorozó hadba,
Mondák neki: nálok törvény, ki van adva,
Hogy kiki meggyónjon valamely társának,
Ne tagadja bűnét, s ne tartsa magának.

50

Toldi elébb a szót veszi csak félvállra,
Nem köti a titkát senkinek orrára;
De midőn unszolták, hogy nem lehet testvér,
Köztük se maradhat, ha szabályt nem esmér:
   Kiválaszta egyet, ki előtt kész gyónni
Fiatal ember volt, nem idősb mint Toldi,
Többször azelőtt is tűnt már neki szembe,
Nem is illett sehogy e gyülevész “rendbe”.

51

Mosolyogni látszott nyilt arca szünetlen,
Nyájas bizalom űlt a nagy kék szemekben,
Homloka is tiszta, lepi bár gond, álom,
S odaírva mintegy ez a szó: “nem bánom!”
   Hangja, ha megszólalt, szeretetre készte;
Öltözetét Toldi olaszosnak nézte,
Olasz is, kivált ha hozzáveszi kobzát,
Melyen a szent népnek zeng ajka zsolozsmát.

52

Ezt szólítja külön társaitul, óvást,
S kezdette cseh nyelven jó Toldi a gyónást,
De biz’ a “csehül” ment, noha lábbal, karral
Segítene rajta, – segíte magyarral.
   Megörült a másik: “te magyar vagy, látom!
Akármi bünöd van, ezért megbocsátom,
Szólj magyarul bízvást, mert nyelvedet értem:
Egykor én is azon a nyelven beszéltem!”

53

Toldi csodálkozva bámult az “olaszra”:
“De ha így van, tőlem sohase’ maradsz ma,
Ki, mi vagy? azt nékem gyónd meg elébb szintén
Akkor az enyém is hallhatod öszintén.”
   “Ki vagyok? nevem nincs – csak egy sehonnai
Szerda napon lettem: hívj’ úgy »Szeredai«;
Nevemet különben, mint a ruhát, váltom:
S eldobom a régit, ha idejét látom.”

54

Ráncba futott Miklós homloka e szóra:
“Ne itélj hallatlan!” az idegen szóla,
“Nincs nevem, azt mondám: nincs, mivel elvették,
Csihéssé, cudarrá, átok alá tették.
   Magyar volt az, – anyám vére ama Zácsnak…
Ha hallottad hírét annak az »irtásnak«,
Mikor egész erdőt, ágastul-tövestül,
Három ivadékon irtottak keresztül.

55

Nemes apám ott halt; – engem egyik vére
Futva hozott tenger olasz szigetére,
Maga is ott élt, halt bús számkivetetten;
Én bujdosni kelék, mikor eltemettem.
   Hontalan azóta járom a világot,
Kobzom ad élelmet s lelki vidámságot.
Ennyi az én bűnöm, – s ha van egyéb gondom
Se nem mutatom, se panaszul nem mondom.”

56

Megölelé Toldi a fiatalt erre:
“Jól van! te se légy most kíváncsi nevemre,
Egyebet meggyónok, s ha megismerkedtünk,
Közös lehet a név titka is közöttünk.
   Lovag-ember voltam s játék-viadalban
Álfegyvert viselék – nincs semmi rosz abban -;
De személyem’ aztán soha föl nem fedtem:
Hogy ravaszúl a díjt más nyerje helyettem.

57

“Vala pedig dijja e győzedelemnek
Mátka-leány, szép, mint angyala Istennek,
Ki szeretett, és csak engem a világon!
Kire már későn gyúlt szívbeli nagy lángom.
   Fölfedni magam most: vala bölcstelenség
Lovagi törvényben nincs ellene mentség;
Nem födni fel: a lyányt csupa méltatlannak;
Dobom feleségűl, kit nem szeret, annak.

58

“Kisebb vala bajnok-nevem odavetni,
Mint a leányt, élve, halálba temetni:
De lekötve tartott sanyaru mély börtön
Persze az országtól, erre, a cseh földön.
   Mire hazaértem, késő vala, késő!
Férj, feleség volt már az ál-lovag és ő;
Mit tettem azontul, nem tudom, ne kérdjed –
Párbajra szorítám s megölém a férjet.

59

“Látva megölt férjét, s tudva, hogy én tettem,
Mint holt rogya össze az én szeretettem;
Igen! ravatalra, sírboltba helyezték.
Én pedig, úgy hiszem, örjöngeni kezdék.
   Lementem utána, le a sziklaboltba,
Körmömmel is onnan kikapartam volna:
Egyszerre csak éled az én édes szentem
S megátkozza magát és elátkoz engem.”

60

Toldi zokogással fordula itt félre;
Hamar a kobzos sem tudta, mire vélje;
Mint zavaros főre, válla hegyét vonta:
“Álom ez a rész már, sose búsulj!” monda.
   “Tudom, mire célzasz! – Toldi felel – “vártam;
Bizony kicsi hijja, hogy ugy is nem jártam:
Magam is azt hinném, csak képzelet álma,
Ha halottam most is élők közt nem járna.

61

“Hanem él, – tanúja egész Buda ennek,
Tőn szűzi fogadást örökre Istennek;
Én is az ő átkát vivém kolostorba,
Ha szívemen e seb valaha beforrna.
   Befogadtak mindjárt valami barátok,
De elűzött onnan papi súlyos átok,
Mintha, megölvén a férjét gyilkos módra,
Özvegye sírját meg kiraboltam volna.

62

“Nem tudom, ez hogy lett; nekem a világon
Senki tanúm nincsen, semmi bizonyságom,
Mert már rég-ideje, nyomon űzve járok,
Élve vadak közt, fán madarak közt hálok.
   Bűnöm ez: van-e rá irgalom és mentség?” –
“Nem annyira bűn volt, mint szerencsétlenség”.
Válaszol a kobzos – “ha te csak párbajban
Ölted meg a férjet, igaz viadalban.”

63

Toldi felel: “Hívtam, de reá nem álla,
Tudva, hogy az néki bizonyos halála;
Hanem erőszakkal kézre kerítettem
S igazán megvívtunk, tanu nélkül, ketten.”
   “Hm, hm!” a kobzos szólt, “csak ez így ne volna,
A többi alighogy érdemes a szóra:
Álviadalt vívtál? magadnak, vagy másnak?
Mi köze avval az anya-szentegyháznak!”

64

“De bánja, nagyon ám, a lovagi törvény,
Rendjébül az ilyet csúful kitörölvén!”
Toldi riad – “s bánja »lovagok« királya:
Nincs nála bocsánat, kegyelem reája.
   Hanem oldj fel, szabj rám néhány miatyánkot,
Én pedig tovább is vezeklem az átkot,
Nem az egyházét: a szerelem nagy átkát,
Hogy, akit szerettem, megölém a mátkát.”

65

Ezzel a szent tábort elérni siettek,
Mert már be se’ látták, el is esteledtek.
Egyszer a kobzos csak jobbra mutat: “hallga
Immár letanyázott és dőzsöl a falka.”
   Menet aztán, amint arra kanyarodtak,
Elmondá a kobzos, hogy ezek így szoktak:
Szemöket forgatják, koldulva, fehérre
S valamely vadonban nagyot isznak, félre.

66

Falun és városban alamizsnát gyüjtnek
Szörnyitve csodáit a babonás hitnek,
Rettentik a népet – s az összegyülemlő
Adomány árából megtelik a tömlő;
   Barmot is az erdőn legelni ha látnak,
Jó szerivel friss húst lakomára vágnak;
S ha tanyát vernek – “no, Isten irgalmazzon!
Közös ott mulatság, étel, ital, asszony.”

67

“Megutáltam őket” – hevesebben szóla,
“Régen is e csürhét odahagytam volna,
Ha az előttem nincs, hogy így réven, vámon
Átjöhetek bizvást egykori hazámon.”
   De már tetejére értek a hegyhátnak,
Honnan egy üstforma szűk völgybe lelátnak;
Micsoda látvány ez! – Toldi csak elképed:
A pokol se’ nyújt már undoritóbb képet.

68

Vér-köde a völgyet lepi füstgomolynak,
Alatta rekedten, részegen gajdolnak,
Ölelik egymást, pór, müves, barát, asszony,
Tűzvilág s buta kéj vöröslik az arcon.
   Töltözik a sok has – meg’ ujra, ha bánja
Együtt foly a lakzi tisztese, ocsmánya,
Ha ugyan lehetne mondani tisztesnek
Azt az evés-ivást, amit ezek tesznek.

69

Szitok és trágár szó szemtelenül ordit…
Elfutja a méreg, viszi is már Toldit
Lefelé a lejtőn: “hát ezek igy tesznek?
Ha mi bűnt megbántak, száz annyit vétkeznek?
   Hirdetik a böjtöt és a világ végét:
S maguk így tobzódnak, öntözik a gégét?
Várjatok (az ostort a nyakából kapja)
Megmutatom, milyen az itélet napja!”

70

Toldi a nagy ostort rengeti kezében,
Üti őket hátba, szembe, hason, képen,
Döfi vas öklével, rugja tova lábbal,
Verdesi egymáshoz, markolva nyalábbal.
   Nosza! lába is kél az egész seregnek,
Az kelne halottnak, vagy a holt részegnek,
Úgy szélyelüt ádáz Toldi Miklós közte; –
Szedi-e magát; vagy soha, e nép össze?

71

Kobzosnak azonban elállt szeme-szája
S mond Toldinak, amint odaért hozzája:
“Ily dolgot az ember nem hinne regében,
Orlando ha tenné, olasz’ énekében.
   Vásáron ezek most kezdenek gajdolni
Egy magyar vitézről, neve Cola Toldi,
Ki malomkövekkel hajigál a harcon,
Láttam is: egy ponyván mutaták, a rajzon.

72

“Nem az vagy-e?” – kérdi enyelgve a kobzos,
“No hisz’, a malomkő konyit a dologhoz!
De barátom, földi, ha az alku áll még,
Nevem te se kérdezd… s álnév helyen, álnév!
   Hívj, ahogy a barát (ebszeme!) csúfola:
Ide épen jó név a fráter Mikola;
De meg is éheztem ebben a munkában:
A szent maradékot ne hagyjuk itt, kárban.”

73

Monda, s a jó tűznél neki-heveredtek,
(Hogy elűzzék onnan, Toldi kicsit retteg)
Hust szelnek a nyársról, s bort is ahoz lelvén,
Nagy lakomát csaptak a diadal helyén.
   Ott meghálva, együtt másnap elindultak,
Nyugotra, Csehország tájára vonultak;
Toldi azt mondá, hogy kolostorba mégyen,
S hogy addig a kobzos utitársa légyen.

74

Több helyre benéztek; de a kolostorban
Mind azt veti a pap, hogy nem olyan sor van:
Malmuk is elállott, s ha forog, egy kőre:
Nincs ma sehol szükség több kenyérevőre.
   Így fel s le bolyongtak idegen országon:
Dalt penget a kobzos falun és csárdákon,
Szűken a szükségest ha beszerzi kobza:
Mégis örül, hogy van kivel azt megossza.

75

Egy nap – a sok közzül mely útba’ letellett –
Föl amint ballagtak Éger vize mellett,
Üti a fülöket víg dalokat játszó
Kürt, s messzire láncsán lebeg a sok zászló.
   Nézte, a mély útban merre felé térhet
Toldi ki, is monda: “udvari kiséret
Jő itt szembe, talán hercegi, királyi:
Míg elhalad, jó lessz e partra kiállni.”

76

S megálltak egy dombon, a csapatot várván,
Míg elvonult, hosszan, mint tarka szivárvány,
Színes lobogókkal fénylő hegyü rúdon,
Maguk is sok színben – a szűk hegyi úton.
   Lovat is egynéhányt burkolva vezettek,
Kopóbul, agárból sokat összeszedtek;
Azután egy hintó, zökögve-zokogva,
Jött a gonosz úton, nyolc ló belefogva.

77

Köves az út, de a természet kövezte,
Itt-ott a hegyekről árkot is ereszte,
Mely, rajta keresztűl, az Égerbe tartott
S iszapot az útba, sárt eleget hordott.
   Tudom, a nagy hombár oldala megbánja!
Mert vala nehézkes ennek alkotmánya,
Noha mennyezetes, tornyos, – és rugóra
Vala már készítve, azaz magyar módra.

78

Hó! egyszerre megáll, hogy se té, se tova
Nem birja mozdítni nyolc nagy erős lova,
Ugy megragad a záp agyagos mély sárban,
Szirt is van előtte hegyi vízmosásban.
   Ütni a lovakat kezdik elébb, verni,
De kiszól az utas: hogy olyat csak merni!
Így ezeket hámból sunnyogva kifogják
És hányják-vetik a dolog állapotját.

79

Vala ott kocsis négy, s valami tíz csatlós,
De egynek a lábán sincs lábbeli patkós,
Csak néztek a lóról hol az öreg sárra,
Hol száraikon a selyem harisnyára.
   Menjenek el mind szét, – arra határozták, –
A kocsihoz hídnak keríteni deszkát
Ökröt is falukból tízet avagy húszat;
Addig a szép hintó pocsolyában úszhat.

80

Toldi nem állhatja, nem nézheti végig,
Leugrik a partról, odamondva nékik,
Körülnézi sorát a kocsinak, útnak
S próbálja először a végit a rúdnak;
   Mozdult is, de mivel meredek a kotymány,
Félt, hogy összetörik az egész alkotmány:
Így a kocsi alá bebújni sem átall
S feszítve “juhának” felnyilalja háttal.

81

Kiemelte szépen s kitevé a partra,
Hol az út egyenlőbb, mehet immár rajta.
Ekkor odainté a kocsiban űlő,
Kérdi nevét, rendjét s mely föld neki szűlő?
   “Ilyen erőt egyet tudok a világon,
Azt, ki a rablóktul kisöpré országom”
Monda, – hanem Toldi megismerte ám már,
Hogy ez maga Károly, a cseh király-császár.

82

“Az én vagyok” úgymond “megkövetem, Felség.”
“Ha te vagy, hol jársz itt? s rajtad ez a szentség?”
“Bújdosom, üldözve átok alatt” monda,
“Félrevonulnék itt valamely klastromba.”
   Kérdezi a császár, mért kell bujdokolni?
“Lovagi nagy bűnért” mond röviden Toldi. –
“Azt nem a szentelt víz, az imádság, kar-dal
Mossa le, – azt könnyebb letörölni karddal.

83

“Vőm, a te királyod, olaszok közt harcol:
Hát te meg itt majd egy bagolyvárban alszol?
Vagy, ha uradnál most nem vagy kegyelemben:
Míg bevesz, ám szolgálj az én seregemben.”
   Köszöné Miklós, de szomorúan monda,
Hogy üdűlést óhajt lelki fájdalomba’. –
“No hisz’ azért épen klastromba beűlni!…
Jöszte velem vissza: itt fogsz felüdülni.

84

“Vadászat ez erdőn lesz napokig nálam,
Nézd, ama hegytetőn áll királyi váram.
A neve »Könyökvár«. (így jő ki magyarban),
Szívesen elvárlak ottan az udvarban.”
   De már a csatlósok jöttek nagy hűhóval,
Ökrökkel, s kocsihoz deszka kiszállóval;
Csak elálmélkodtak, hogy ezt ember tette!
S beragasztván, indult a kocsi ügetve.

85

Toldi ama várat hagyta immár hátra,
S látta, hogy az épült meredek hegyhátra
Mely az Éger vízbe könyököl, és lábat
Vet neki tréfából, s karikát csináltat.
   Oda visszanéz most, – valami úgy vonja,
A kobzos is egyre “nosza, gyerünk!” mondja,
“Az én mesterségem úgyis olyanféle.”
Hagyta fejét Miklós, hogy tele beszélje.

86

Fogadá udvarnok a várkapu alatt,
Mert vala már hagyva neki parancsolat:
Hogy Toldinak adjon tiszta szobát hálni,
Öltözetet, fegyvert, lovat is használni.
   Társa felől nincs szó; de semmi rövidség
Nem esett: daláért ellátta a tisztség;
Toldi megújultan ébrede föl másnap
Zsivajára kürtnek, kopó-ugatásnak.

87

Hamar öltözködvén, udvarra leméne,
Ott várta bizony már nyereg alatt méne,
Hátára szökött s a vitézi csoportba
Ugrata, mely, látja, olyan maga-forma.
   Valamivel később lejöve a császár,
Biccent a csapatnak fővel, amely rá vár,
S Toldinak, indulván, odaveti e szót:
“Hadd lám, tudsz-e űzni vadat úgy, mint rablót!”

88

Ezzel az egész raj fordúla keletnek.
Fent, az erdős háton kocogva mehetnek,
Mert a magas fenyvek királyi vadonja
Alján a parasztfák bokrait elnyomja.
   Hamar egy “tízágút” az ebek fölvertek
Mit maga a császár legközelébb kerget,
El is üti szépen, hajítva gerellyel;
Örül a császár: hogy jó napra lesz e jel.

89

Toldi elérhette volna: de tisztesség
(Gondolta), hogy e vad a királynak essék;
Ő hát a lovat csak lépésben ereszté,
Míg kebelét fenyvek illata éleszté;
   S látva magát újra lovag öltözetben,
Fejedelmi, fényes, harcias menetben,
Kürtriadás mellett, paripán ügetve:
Szinte felocsúdott régi lovag kedve.

90

Im szarvas előtte, második is, bukkan
S rónának ered, mely délre alattuk van;
Toldi nyomon űzi: “ott azt be nem éred!”
Mond, s kart dob utána az egész kiséret.
   De nyomja erősen, lova már-már pedzi;
Toldi a nagy ostort súgárra ereszti
(Mert hozta nyakában) s csattantva hurokba:
Rántja nagy erővel, ágainál fogva.

91

Nyaka szegett mindjárt a nemes állatnak;
Császár meg a többi mind odaszaladnak:
“No ilyet nem láttam, se’ semmi elődöm!”
“Így szoktuk ezt, Felség, a magyar alföldön.”
   Azonban a kopók már futnak a hegyre.
Visszhangzik az erdőn ugatások egyre;
Nosza mind utánok, legelől a császár,
Ritka jelenség az, mi odafent rá vár.

92

Fut a koszorús gím maga-halálából,
Követi ebfalka ina-szakadtából,
Míg a hegyi párkány legszélire érnek,
Hol meredek kőszál vet véget a térnek:
   Onnan a mélységbe, hol zúg patak árja,
Veti gyors futtában le magát a pára,
S szörnyet hal a gránit fenekű siváron,
Utána ebekből lepotyog vagy három.

93

Károly s a vadászok, lejtőn lekerűlve,
Keresik a gímet a völgyi sűrűbe’,
Követve nagy bajjal ebeik szaglását,
Nézve is a sziklák torony-alkotását.
   Zubogás egyszerre hallik olyanforma,
Mintha valamely nagy rotyogó üst forrna,
S tele az egész táj sűrű fehér gőzzel,
Melyben a napfény is haloványan vész el.

94

Arrafelé tartván, terepély bikkfáknak
Tisztásán, a patak mentibe’, mit látnak!
Vizet a sziklából forró-meleg árral
Törni elő, buzgó, hét ölnyi sugárral,[2]
   Tetején ez oszlop ragyogó virágba
Foszladoz és hull mint szomorúfüz ága,
Szikrázik a naptól, s patakba lefolyván,
Zöld, veres, meg barna kérget rak az alján.

95

Ezalatt a gímet az ebek meglelték,
Vidám csaholással hirt adva jelenték;
De Károly a völgyet megszereté nagyon,
Lön gondja utóbb, hogy neki nevet adjon:
   Csatola még hozzá két falu határát,
S ahol a forró víz kilövi sugárát,
Emele ott fürdőt, telepíte várost
Az egész világnak gyűlőhelye már most.[3]

96

Ott, honnan a szarvas lezuhant a mélybe,
S hol a fürdő épült a forrás fölébe,
Ötszáz évvel utóbb – vagy igen, már többel,
Sokat ábrándozott egy beteg ősz ember;
   Megáldotta vizét nagy jótéteményért;
Ha nem új életért, új élet-reményért,
S ha valaha célhoz bir jutni ez ének:
Köszöni e forrás csuda hévvizének.

97

Így folyt a vadászat másnap is, és mindég:
Kedvét leli benne háromig a vendég,
De azontul akként érzi magát Toldi,
Mint ki nagyot múlaszt, hogy idejét tölti.
   Nem tudja miért, de nincs ott maradása,
Kérdezi egy estve: jön-e vele társa?
Szívesen a kobzos maradna, de kész is:
“Nem hagylak el” úgymond “akárhová méssz is.”

98

S öltözve lovagból újra csuhás szentté,
Károly előtt magát búcsúra jelenté,
Hogy holnap elindul, űzi tovább gondja:
“A lovat, a köntöst kézhez adám” mondja.
   Sajnálta a Felség, hogy az udvart únja;
“De tied a ló” mond, “s tied az a gúnya;
Hogy pedig útközben mint lovag ne sarcolj,
S mint barát ne koldulj’: nesze még e tarsoly.”

99

Megköszöné Toldi, meg is örült ennek,
Pedig nem örülne máskor az ilyennek;
Reggel az úton is vala vídám kedve,
S mond utitársának, vállát veregetve:
   “Tudod-e mit?… hátha ál-sisakot tennénk,
S Nápolyba Lajoshoz hadakozni mennénk?
Csak az a baj, engem ott nagyon ismernek:
Tudom, legelébb is a király ismer meg.”

100

Szól társa: “van erre a batyuba’ nálam
Kész holmi: ehol rőt bajuszom, szakállam,
Felrakom ezt, s szeplőt annyit az orcádra,
Hogy szűlő anyád sem ismerne, ha látna.”
   “Ha! fiú, mit mondál?…” Toldi nagyot retten,
Ezt az öreg asszonyt már szinte feledtem,
Kinek én okoztam sok keserű percet:
Ne haljon meg, amíg örömet nem szerzek!

101

“Csak ezért is, menjünk!… Paripa és fegyver
Neked is lesz; könnyű, ha gazdag az ember;
De nini! a Pejkó, a lovam, a hátas!
Akármi legyek, ha nem igazi tátos.”
   Csakugyan a Pejkó, fényesre kihizva,
Termett valahonnan egyszeribe vissza;
Kisérte-e Toldit hegyi legelőkön?
Vagy repült mint tátos? mi haszna tünődöm!

102

Így, hogy a szénájok vala már jó renden,
Délre a két bajnok elindula menten,
Pejkót lovagolván maga a gazdája,
Nem is javasolnám, hogy más megpróbálja!
   Kobzos is örvend a katona életnek,
Tudja, hogy ott víg dalt örömest pengetnek;
De meg, úgy fordulhat, nem esik hiába:
S vissza becsűlettel jut régi honába.

*

[1] E kissé, megvallom, különös diversio oka megérthető az előszóból. A. J.

[2] Ily erővel tört ki, e század tizes éveiben, mikor a többiek be
voltak rekedve, az úgynevezett Hygiéa új forrás. A. J.

[3] Karlsbad történetírói régibb korra vitatják a forrás ismert voltát
s a hely keletkezését: de én a népmondát követem, mely a forrást
is IV. Károllyal födözteti fel, a leírt módon. A. J.


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!