Hirdetés

TOLDI SZERELME – Negyedik ének

36 perc olvasás

TOLDI SZERELME – Negyedik ének – Arany János

1

Költözik az ország Trencsénhez azonban,
Virága, vitéze útra kel, uton van;
Megereszt minden vár, minden megye, város:
Bajnoka bokrétás, csikaja csótáros.
   Fogadó lett háza, minden üdősb vénnek:
Foly a bor egész nap, a lakoma, ének;
Csapat este-reggel a csapatot váltja,
Hírt hall, üzen tőlök, biztatja, megáldja.

2

Költözik elvégre Lajos is Budárul,
Hajnalban az udvar kapuja feltárul,
Nagy szekerek, hintók szakadatlan mennek,
Estve nem, éjfél ha, veti végét ennek.
   Bámul az egész nép: soha ennyi pompa!
Indul koronázni? vagy lakodalomba?
Soha ily készűlet; málha, cseléd ennyi!
Hadba nem igy szokott Lajos király menni.

3

Aranyos hintónak se szeri se száma,
Húzza hat egy-szín ló, ragyog a szerszáma,
Rákva olasz néppel merevűl, bak, csatló,
Kocsist (olasz az is) hármat ural hat ló.
   Minden kocsi élén, mint valamely dőre,
Gém-lábú süheder kengyelt fut előre;
Tarka harizsnyás báb – tetején nagy toll van –
Az inas; magyartól ki se’ telnék ollyan.

4

Hát vezeték-lónak mily hossza lesétál!
Szügyét veri cafrang, combját veri csótár,
Liliomnak, strucnak vagyon ottan bőve,
Forgóba szoritva, vagy ezüsttel szőve;
   Némely ki se’ látszik fényes acél meztül,
Lánc-szem takaróján sok ezer nap rezdül
Mint a habon, melyet szél riogat hegynek;
Két-három inas tesz szolgálatot egynek.

5

Málhás szekerektől csörömpöl az utca,
Festve azon is mind a király nagy strucca,
Megrakva – ki tudja? eleséggel, borral,
Többet alig visznek egy egész táborral.
   Hét ló van előre; kettő, kettő, három;
Kocsis a gyeplőnél, kocsis minden páron;
Lerakó, felrakó, tengely-emelintő:
Tán kiabálni is kell oda léhűtő!

6

Maga Lajos király indul ebéd tájon,
Nem oly puha vitéz, hogy kocsiba szálljon,
Holdas arany-pejjét lejtve kocogtatja;
Utána kevés, de ragyogó csapatja.
   Levelét némelynap megírta előre,
Viszi gyors száguldó, viszi nyakra-főre,
Ravaszúl ezt irta cseh király császárnak,[1]
Sorai azóta Prága fele járnak.

7

“Vettem, édes bátya, nyájas üzeneted,
Mellyel szeretetből szemeimre veted,
Hogy noha szomszéd is, ifiabb is nálad,
Még látogatásra be se’ néztem nálad.
   Így mondá követem. Igaz is, megvallom,
Magam is egy kissé nehezen átallom:
De a fiatal vér… s fejedelmi gondok…
Elegendő mentség; egyebet nem mondok.

8

“Most, hadaim vévén Trencsin alatt szemre,
Látogatást tenni esik ott kezemre,
Közel a határszél, egy iramat Prága,
Ha szabad járásom lenne az országba’.
   Küldj hit alatt erről levelet pecséttel;
Nem megyek én haddal, csak udvari néppel
S ami ajándékot viszek innen terhül;
De fogadd: hogy senki hajszála se’ görbül.”

9

Melyet elolvasván háromszor is a cseh,
Soha el nem tudta gondolni, hogy’ értse;
Hogy valami fortély, azt érzi, gyanítja,
De sehol nem leli merre van a nyitja.
   Követi Lajosnak üzenetét szebben
Adták volna elé? – nincs lehető ebben:
Hisz’ azok itt is már pattogni merének,
Otthon dicsekedve még többet beszélnek.

10

“Párbajon – úgy mondák – életre, halálra,
Kiállani készek, bizonyos órára,
Velem, a császárral!… vagy akit a rendek
Közül a képemben arra jelölendek;
   Vérrel az özvegyről e nevet lemossák,
Addig is orcátlan, agyafúrt hazugság –
Így!… Haza kergettem. De Lajos ekképen
Nem is irhat ám most… hanem ha féltében.

11

“Félni – lehet az is; de nem úgy mutatja,
Hallom is, irja is, hova gyűl csapatja:
Kire gyűlne ottan?… S én, ami cseh népe
Van a cseh királynak, elküldtem elébe:
   De mi az?… a főrend lágymelegen buzdul,
És a birodalom csigalábon mozdul:
Netalán csúffá tesz Lajos addig, tartok…
Heh! gyűlésbe; urak! lássam mit akartok.”

12

Monda, nagyot szökvén az utóbbi szóval;
S miután Prágába, a hét választóval;
Már a fejedelmek be valának gyűlve:
Rendeli, a tanács nyomon összeűlne.
   Össze is űlt: három fejedelmi érsek,
Vele négy választó; ezt nevezem hétnek;
Tizenegy mindössze, papi és világi,
Ennyire a császár maga pótolá ki.

13

S kezdi sötét színbe ecsetelni Károly:
Micsoda felhő kél a magyar határrol,
De nyilak felhője, kopiák villáma,
Csorda szilaj vadnép számnélküli száma,
   Ki se istent nem néz, se emberi törvényt,
Csecsemőt anyjából kihasít gyönyörként:
“Jusson eszetekbe Attila és Dzsingis:
Uraim, ha késtek, oda jutunk mink is!”

14

Nem lepte ijedség a többiek arcát,
Ismerve Lajosnak lovagias harcát.
De felállott egy, a Rajnai választó.
S monda: “Uram császár! a veszély borzasztó:
   De hogyan segítsünk, mi, kiket elnyomnak,
Kik támaszi volnánk a birodalomnak?!
Legyünk fejedelmek, ne koronás árnyék:
Úgy birodalmodra arany idő vár még.”

15

“Helyes! azt akarjuk!” az egész rádörgi,
S folytatja nevökben ime Brandenburgi:
“Legyen, azt kivánjuk, a fejedelemség,
Mint maga a császár, sérthetetlen fenség;
   Pénzt verjen, zsidó-bért, vámot, adót szedjen,
Pénzér’ szabadalmát, jogot ő engedjen;
Pöreit császárhoz föl ne vigye senki;
S firól-fira szálljon e hatalom rendi!”

16

“Jó, jó!… adok írást – Károly emígy szóla –
Akár Arany bullát, ha időm lesz, róla:
De most, riadalmán ily szörnyü veszélynek,
Mi helye, mi sorja efféle beszédnek!
   Hadait Fönségtek bizony inkább hozza,
Repülő parancsit küldje hamar, ossza,
Seregét indítsa, ne lovon, de szárnyon:
Hogy a birodalom gonoszúl ne járjon?”

17

Fogadák is tél-tul. Ekkor, a levélnek
Alatta mi lappang? róla mit itélnek?
Kérdezi a császár, – mi lesz foganatja,
Ha a szabadjárást ő hitre megadja?
   Nagy kő vala ez most mely közibük dőle,
Beszédök folyama ágra szakadt tőle,
De kerülő úton összesimult egyben:
Hogy semmi veszélytől nincs félni ok ebben.

18

– Hátha meg is békül – már szinte könyörgi –
Minek ide aztán hadainkat törni? –
Idézve jelent meg – fel marad ez róva –
Ő hoz ajándékot – mi vesszük adóba
   “No! – az ajándékban sose láttam rosszat,
Szól Károly, – amily dús, keveset nem hozhat:
Hadd jöjjön! igyekszünk cselt hányni a cselnek,
S miénk az erőszak, ha fölingerelnek.”

19

Alázatosan egy fejedelmi érsek
Monda: “Uram császár! nehogy olyat értsek:
Hogy, ha magát foglyul kezeidbe adja,
Felséged a hűbért vele megiratja.”
   “Nem, atyám!” mond Károly – s hunyorogva intett –
“Eszembe se ötlik, ha te nem érinted;
De köszönöm a szót, s ha egyéb nem használ…
A többire nézve… úgy-e feloldoznál?”

20

Nem felel az érsek; szeme alig nyitva,
Forgatja hüvelykét, mintha gombolyítna,
Immár a tanács is eloszlani készül,
Menet íly szók esvén e mai végzésrül:
   “Adsz Te hadat? én nem, Fönséges barátom,
Míg az arany bulla betüjét nem látom.”
Nincs is egyéb válasz az ilyen kérdésre:
“Én nem adok: hát Te?” “Én sem adok; én se.”

21

Mire Lajos király odaért Trencsénhez,
Császár feleletjét már vette kezéhez:
Maga, népe bátran jöhet-mehet, irja;
Vendégül az “édes öccse urát” hívja.
   Mindjárt is a várban, mihelyest megszálla,
Titkos haditanács gyülekezett nála,
Benső, bizodalmas nagy urak, vitézek,
Kiket a tollamra dicsekedve vészek:

22

Négy Laczfiak: Endre, Mike, Mihál, István;
Kettő Hédervári: Kont, a nádorispán
S Lőrinc az idősebb: nagy Garai, Bebék,
István, György, – s Druget, a legeleit tevék.
   Jó Lőkös Bertalan Péterfi Tamással,
Giléti, Szudár György ültenek egymással;
Szécsi van egy, Miklós; Kanizsai Lőrinc: –
Te pedig, jó Toldi, a kilincset-őrizd!

23

Monda Lajos: “Már én, uraim, vitézek!
Prágában a császár szeme közé nézek.
Hívat, idéz, bosszant, csúffá akar tenni:
Szégyen volna nekem oda el nem menni.”
   Az urak rádörgék közül-akarattal:
“Igen uram, Prágát mi bevesszük haddal!”
“Nem úgy!” – a király mond – “hiszen az nem virtus:
Másféle kalandnak terem ott a mirtus.”

24

Akkor előadta levelét s a választ,
Meg, hogy Prága alá sereget nem fáraszt,
Valamíg császárral maga nem áll szemben:
Vér se foly, és meglesz – vagyon oly hiszemben.
   Elszörnyedve mostan az urak legbátra,
Csak Toldi veté a kacagány-bőrt hátra,
Fölemelte öklét s hármat előlépvén
Beleszól: “Mit féltek? én leszek ott, én, én!”

25

Toldi sem űzvén el az urak félelmét,
Jobban kifejezte Lajos egész tervét:
Hogy’ akar bémenni, micsoda pompával,
Társzekerek, hintók, inasok számával;
   Minden inas, csatlós, pecérje, lovásza,
Kocsi-, szekérhajtó, – igrice, solymásza,
Palotás, pohárnok, kamarás, asztalnok:
Lészen, olasz bőrben, egy-egy magyar bajnok.

26

Málhát visz ajándék ürügyén roppantat, –
Gúnyszót a királyra hisz’ Prága sem mondhat,
Hogy üresen jár, mint valamely kóborgó:
Kell sok edény, szekrény, göngyöleg és hordó.
   Ezeket ha réven, ha eresztik vámon
(Császár ajándéka: nem veszik azt számon):
Fegyver is, amennyi oda kell, bejuthat; –
Szerencse továbbá jelöl aztán útat.

27

Tetszősb vala már így a fiataljának,
Ingerli vad íze a szilaj tréfának;
De aki idősebb, egyre fejét rázza,
S Hédervári Lajost ekkép zabolázza:
   “Megkövetem szépen: tudja-e Felséged,
Hogy a cseh király hítt vala, mint vendéget;
S ha Te alattomban így ellene törnél…
Árulás ez, uram, a magyar embernél!”

28

“Tudom, apám!” szólt ő, – szeme lángot vetve –
“Ne tanítson engem senki becsűletre!
Tudom azt, és többet: követem meghozta:
El akarnak fogni, áruló a gazda:
   Ott leszek! ám fogjon! Bírkozom egy csehvel,
Kardra, ha kell, mindig; de ha cselt sző, csellel!
Tudom én!… s magukkal etetem meg főztök:
Koronázott kémem űl nekem ő köztök.”

29

Tapsola rá Toldi, az urak is többen, –
Fejöket a vének lesüték féltökben,
Most látják, hova megy: bizonyos veszélynek
De tanáccsal jobban ingerleni félnek.
   Daliáit – kérik – jól megválogassa,
Maga Toldi légyen a király inassa,
Soha szent személyét ne bocsássa tágon:
Felel érte mind ez, mind a másvilágon.

30

“Csak ide kell bizni! ide rám kell hagyni!
Itt ez a nagy kővár: én is leszek annyi –
Több leszek: a vár is, meg az őrség benne”
Mond Toldi – “a volna csuda, ha baj lenne!”
   Ezután a névsort válogaták össze:
Ki legyen olasznak, hány legyen öltözve?
Ki meg a kiséret? ez is a javábol:
S micsoda mozgással segítsen a tábor?

31

Ottan Apor-Laczfit mind az egész hadnak
Javalák, az Endrét, országos hadnagynak
S nevezé a király maga személyébe’,
Útasitásúl ím ezt szabva elébe:
   Két nap egérútat a királynak adjon,
Hogy Prága felé az jó messzi haladjon:
Azután törjön bé egyenest Morvába,
S azt nézze: mely úton legközelebb Prága?

32

Igy az egész tervet (de nem ennyi szóra)
Hajnal hasadásig szedik ott apróra:
Hogy, mint legyen… ez s az… ha igy, ha úgy üt ki;
Meglátjuk a sorján, minek irjam itt ki.
   Teszik az indulást holnapi éjjelre:
Akkor a leventék gyűljenek egy helyre,
Hol az olasz gúnyát kiki majd felölti.
Levelét azonban a király szétküldi.

33

A budait mondom: miszerént tudhassák
A római pápa s többi hatalmasság,
Hogy Lajos a békét milyen okért bontja;
Követ viszi szélyel, szóval is elmondja:
   Másnap egész estig a daliák lelkét;
Erejét, virgoncát szemen kiszemelték;
Kész vala mind rögtön, s alkonyodás tájba’
Öltözni begyűltek a nagy palotába.

34

Nem esett ám könnyen olasz öltőt venni;
Csat, pecek és fűző, kapocs – ajaj! mennyi;
Ki elől, ki hátul hányféle hasíték!…
A király szolgái végre kisegíték.
   Egymásra nevettek a bajnokok aztán,
Hol erre, hol arra újjal mutogatván;
Maga Toldi, ámbár szíve zokog jajtól,
Nem óhatta magát egy szörnyű kacajtól.

35

Végig nézve magán: “terem-uccse” mondja,
“Megijed az ember, meztelen a combja;
Se neszi se hangja léptiben a nyomnak;
Macskának való e ruha, vagy asszonynak.”
   S összeüti sarkát, szár-élire csattant:
Sarkantyu se csördült, harizsnya se csattant;
“Ne bomolj!” kacagtak a többi vitézek
De még másnap is ám, ha Toldira néztek.

36

Másnap ebéd tájon Karpat hegyek ormát
A falka eléré s látta zabos Morvát;
Iszonyú hűhóval a szoroson mennek,
Mint málhavivői nagy fejedelemnek;
   Kocsis az ostorral pattogat és kongat,
Ki elől, ki hátul csatorál, kurjongat;
Mennek, elakadnak, összecsoportoznak:
Csupa rendetlenség ami rendet hoznak.

37

Mindez azért történt, hogy hallja meg a cseh,
S király jövetelét, ha van őr, jelentse;
Volt is, ugyan volt ám! sok is a dicsőség!
Ott várta Lajost már a tisztelet-őrség –
   Legalább négyannyi mint a király népe;
Telik a hintóknak utána, elébe,
Marad oldalvást is ragyogó láncsákkal;
Megelégedtek vón’ fele barátsággal.

38

Titkon a magyar most egymásra tekinget:
Viselnek alul mind sodros acél inget,
S fegyverre mi volna szekerekről kapni?
Ennyi csehnek ott-helyt zöld fűbe harapni?
   Toldi, hogy a Felség akaratját értse,
Odasúg; de az mond: “nem! a világért se!
Megtiltom! a szót is, nemhogy az ily harcot;
Mutasson előttök kiki nyájas arcot.”

39

Így hát azon egy nap haladának békén,
Keveset ád a cseh olaszos vendégén:
Látja, mi had sincsen, csak udvari renyhe,
Valami szorosan rájok mit ügyelne.
   Kezdtek mutogatni, inteni távolról,
Kocsis a szekérről, cseh vitéz a lóról,
Mint az, ki a nyelvet nem érti; való is:
Mind olasz a csehnek még a magyar szó is.

40

De kivált az olyan szekereket dongják,
Honnét kihasalnak borral tele dongák,
Mert ez ital Károly cseh hegyein ritka,
Termeszte idővel, most még csupán itta[2]
   De azért a csehek, mi van abban, tudták,
Nyujtogaták is rá a nagy ádámcsutkát;
A magyar ellenben rázta fejét: nem! nem!
Szomjukat ingerlé folytonosan e “nem”.

41

Végre a királynál a magyar leventék,
Mit mível a borra a cseh, bejelenték:
“Jól van! igen jól van! nem kell nekik adni,
Hanem egyet szépen velök ellopatni.”
   Mindjárt is, etetni mihelyest kifogtak,
Álomra ledőlvén, ügyesen hortyogtak,
Egy öreg hordóval a csehet ellesve:
No hisz’ elég is lesz nekik az ma estve!

42

Másnap is úgy történt, harmadikon szinte,
S mindennap. Sose volt ilyen útjok mint e:
Lajossal ez a had elmenne világra; –
Hanem immár itt van tornyos erős Prága.
   Őrség a kapuban váltakozik újjal,
A régi dicsekszik, mutogat is ujjal –
S elmondja, kit úton-útfélen találhat:
Mily drága dolog e mostani szolgálat.

43

Mint egy csillagos ég, Lajos ott beméne,
Urai, szolgái, sok hintaja, méne;
Álommal ez a fény, e pompa határos,
Csupa nyitott szem, száj mind az egész város.
   Vala ott császárnak szép nagy palotája,
Odaszállt Prágában magyarok királya,
Mivel maga Károly fent lakik a várban
Szellősb neki ott fenn, kellemesebb nyárban.

44

Parancsot a császár, s ada engedelmet,
Fogadni Lajost úgy; mint nagy fejedelmet,
Hogy mi hadat sem hoz, eleve is hallván,
S az ajándék hírét maga megsokallván.
   Mérföldnyire immár a harangok zúgtak,
Lobogó zászlóktul lombosok az útak;
A prágai érsek szót-szólva fogadja,
A város, a céhek, a helyőrség nagyja.

45

Kiket illendően elfogadott, s mára
Szólit Lajos egy kis esti lakomára.
Sürögnek azonnal tisztjei, szakácsi,
Versengve a nappal ragyogó bográcsi;
   Arany-ezüst tálak, evő-ivó szerszám,
A társzekerekből, nem száz, de ezer szám,
S ínyre való minden drága készületnek
A java – burokból onnan kiszületnek.

46

Kapuzárás elmult: börtön erős Prága;
Benne Lajos király, mint egy kalickába;
De azért vígan van – mire is gondolna! –
Mintha eszem-iszom, puha ember volna.
   Császárnak azonban ezt is bejelenték,
Miben leli kedvét a fiatal vendég,
Hogy’ kivan és múlat prágai urakkal:
S követét küldé rá izenő szavakkal:

47

Hallja, megérté, hogy magyarok királya,
Mint már szófogadó fia és szolgája;
Helytállani jött a birodalmi széken,
Adaját is hozva, mellyel adós régen,
   Idején hát holnap, ha meglátogatja;
Császár a Hradsinban kegyesen fogadja,
Mint hűbérfizető fejedelmet illik –
Vagy Prága előtte soha meg nem nyílik.

48

Míg a lakomán ezt a követ elmondta,
Lajos; foga gyöngyét ajakába nyomta;
“Jól van; igyál hát rá!… bort adjatok ennek!
Hisz’ nem azért jöttem, hogy meg ne jelenjek.”
   Toldi a markába nyom egy arany kelyhet,
Nem birta, nehéz volt, úgy tartani kellett,
De azér’ meghúzta, tetszett a jámbornak,
S “brr!” mondá ki nevét magyarúl a bornak.

49

Jó; a követ elment. De nem is ment több cseh
Akkor egész éjjel haza onnan egy se’:
Magyarok a tisztes cseheket leitták
Amint poharazva sarokba szoríták.
   Magok úgy ittak, hogy baja egynek sem lett,
De azért mind részeg a cseh barát mellett
Ki józanon addig nevette, kacagta
A magyart, míg elnyúlt, padon vagy alatta.

50

Kivűl is azonban furcsa dolog történt:
Úgy volt kicsinálva, s úgy fordula önként
Sorral a nagy hordók prágai piarcon
Álltak szekerestül, mint ágyuk a harcon.
   Bámulta özön nép: szerencse, ha látták,
Legtöbbje bizony csak szomszédai hátát, –
De a mulatságra mégse’ panaszkodtak;
Azután egyenkint haza álmosodtak.

51

Ám a vitézlő rend, aki kivált egyszer’
Nyelvét belemártá, nem érte meg ezzel:
Legelébb is jöttek a reggeli őrök,
Atyjafiát a bor kívánta belőlök.
   Mint legyek az édest, virágot a lepkék,
Hessentve, riasztva, tömegesben lepték,
S pajtáskodva, ki, hogy’: kacsintva, jelekkel,
Tudtul adák nyilván, hogy már bizom’ e kell!

52

Tette magát, adna az olasz, de nem mer,
Míg a palotából utasítást nem nyer,
De nyomon bekülde némi követséget,
S jött egy aranyos tiszt csakhamar e végett.
   “Magyarok királya” – szóla magok nyelvén –
“Cseh vitéz bajtársak, titeket kedvelvén,
Egy-egy öreg kupát adat egy személyre;
Igyatok, hogy megjött, az egészségére.”

53

Nosza sisakkal mind kupa helyen kéri,
Gyomra kivánságát a fejéhez méri,
Mint a feje, nem fél annyi csomó bortul,
Sőt kétszer is aztán, háromszor is fordul.
   Híre fut azonban, aki jöhet jő is,
Elküldi sisakját kapunálló őr is;
A tisztje?… az alszik benn a palotában,
Lehordva saroglyán, hűs pince szobákban.

54

Majd Prága vitézlő céhei sem hagyják
Részöket, – ők látván el az őrség nagyját;
Ötvösök, ijjgyártók, varga, szabó jőnek,
S vaskos daliái a nehéz pőrölynek.
   Ezeket a bajnok tűzi nevetségül:
Szabó nem szabadul mekegő hang nélkül,
S kire ami csúfság volt a lovagkorban; –
Hanem egy kis tréfa elcsúszik a borban.

55

Késő éjszaka már nyúlt kora regellé,
Vastag sürü fátyla áttetsző lepellé,
Mikor elnémultak Prágában a gajdok,
S fegyverre szökellett minden erős bajnok.
   Arcukat ingerlő hűs levegő hatja,
Születik páncélon egek új harmatja:
De belől izzó-szén levegőt lehellnek,
Tüzel a szem, s magva dörömböz a mellnek.

56

Mint, ha rekedt zugból hegyi pára följön,
Köd oszlopa végig hentereg a völgyön,
Nyoma sincs, zaja sincs; csak az árnya mélyed,
Teszi éjszakábbá, hol elmegy, az éjet:
   Nyomúlnak előre a magyarok csendben
Fekete foltonkint, katonás zárt rendben,
Amerre vakabb és néptelen az utca;
Vezet egy-egy falkát jártas kalauzza.

57

Legelébb a város kapuit elállják,
Hol az őrállókat mind fekve találják,
Kötözik a lábát és kezeit össze,
Noha részegség már jobban lekötözte.
   Ébren ha vagy egyet dűlöngeni lelnek,
Veszik azt is közzé meredő fegyvernek,
Száját tömi foszlány és józan ijedség,
S elhajtják, hogy az őrt őrzet alá vessék.

58

Mint akna ha készül lobbantani várat,
S földben a tolvaj tűz hinte gyökér-szálat,
Azután csend áll bé, iszonyú míg roppan,
Ki veszni fog, nem fél, ki öl, az fél jobban:
   Magyarok, húzódván kiki a tett helyre,
Fojtott pihegéssel úgy várnak a jelre:
Oly tréfa ez, ami ha sikerűl, játék;
De ha nem: vérontó eleven mészárszék.

59

Ott nagy riadásra jó Prága fölébred,
Bősz harci kiáltás veri föl a népet,
Recsegő rézkürt hang, ropogása dobnak,
Mit falai százszor ide-oda dobnak;
   Ablak alatt száguld a csata vad ménje,
Ütközik a szembe láncsa futó fénye:
Jaj a halló fülnek! jaj a látó szemnek!
Oda vagyunk! végünk! vége ma mindennek!

60

Futkos az őrült nép, egyingben, ijedten,
(Nem ember az ember mikor öltözetlen),
Javait, féltőjét utcára kihordja,
Önnön akadályát cipeli mint hangya.
   Összecsap, órjássá, ez az egyenkinti
Rémület, és a bajt arányba’ tekinti;
Dagad a hír: “kapu odavan! nincs mentség!
Sehol egy védő kar; özön az ellenség!”

61

Sokasítja számát a magyar is önként:
Itt terem, ott terem, futosó mennykőként,
Gyalogot megsarkal, hadonáz gerelyje,
Hogy az ijedséget táplálja, növelje.
   Rabol is: a hurcolt holmit lerakatja;
De a vérontást csak ígéri, mutatja, –
Hanem a hír jajgat más, távoli vészről:
Pusztára legyilkolt egy-egy városrészről.

62

Kegyelem-zászlót tűz minden ijedt asszony,
Lepedőt vagy abroszt fut hogy kiakasszon:
Egy ruhaszárító most az egész Prága,
Szedi a nép össze, ami féltő, drága.
   Hősei, ébredvén, mámorosan búnak,
Teszi magát némely, nyomorék- s bárgyúnak;
Ki paraszt gúnyát vesz, ki tépi magárul,
Ami vitéz embert díszít, vagy elárul.

63

Nem juta hírmondó efelől a várba,
S oly távol esik, hogy nem hat oda lárma;
De Lajos mond bölcsen: “Nagy ideje mennünk:
Pünkösdi királyság e mi győzedelmünk.
   Ha kijózanodnak félelem- és borbul,
Bizony egész Prága szembe reánk fordul,
Mihelyest eszmél, hogy seregünk maroknyi:
Addig kell e dolgot magyarosan fogni.”

64

Míg szóla, felugrott szögsárga lovára,
Nyusztos, aranymentés kiséret utána,
Bélelve a dolmány szemezett páncéllal,
Cifra hüvely tömve dömöcki acéllal.
   Jó Toldi se’ hagyja tollas buzogányát,
Királynak viszi, mint inas, írományát:
Göngyöli a furkót redves kutyabőrbe,
Öklömnyi viaszak csüngvén ki belőle.

65

Hát látják, miután a kapuhoz értek:
Zárva maradt; nincs kulcs; lakatja temérdek:
Feszíti belőlrül vasheveder s szálfa,
Nagy kalapú szeggel hozzá kalapálva.
   Toldi leszáll, nézi: “hadd emelintem meg!”
Alá szegi vállát egyik szelemennek;
Ropog a kő, a vas; roppan az ő csontja;
Nagy fallal a sarkát, a kaput leontja.

66

Lajos az őrségnek meghagyta, kimenve:
Senkit ne bocsásson az nap se ki, sem be;
Mégis elillant egy, valamely csatornán,
Vagy falból kiszögellt kövek érdes ormán,
   S mikor a császári palotába mentek,
Föl a márványlépcsőn, a király és rendek:
Ott fúrakodott a kiséret’ inába
S hajtja csehül egyre: “Práha”, azaz “Prága.”

67

“Ejnye! korán jő ez” – Lajos így aggódik,
“Fejünkre kel a vész, ha ez befuródik;
Én tudom: a tábort hadaim szétverték,
Hanem erről Károly hírt nehezen nyert még.”
   Ura szavát Toldi hallá figyelemmel,
S úgy simítja csehet puha pergamennel,
Hogy csak lekalimpált a lépcső aljába;
Guta üté rögtön; benne rekedt “Prága”.

68

Odalent nem tudják császári vitézek,
Mi baja. Egyik mond: leesett a részeg;
Más hittel ajánlja szava bizonyságát:
“Azt mondta: bevették a magyarok Prágát”.
   Tetszik ez állítás csupa képtelennek;
Döfölik, hogy szóljon: sose szólal e meg;
Van zavar és patvar: bejelentsék, vagy ne?
Azután elküldtek; nézni mi van benne.

69

Botját ura megett hű Toldi szorítja,
Duzzad a fejében nagy tollu barétja,
Halántékiba vér tolul amint mennek:
A kezdete sem jó, vége mi lesz ennek!
   Három szoba tömve fényes alabárddal,
Sikátoron a közt verekednek által,
S mikor elhaladtak, össze magát zárja,
Mint csónak után a vizek omló árja.

70

Bent is, folyosóin a nagy palotának,
Fegyveres őrállók környöskörül állnak.
Közepett a császár ül aranyos székben,
Mint egy öreg isten, mint ha csak az égben.
   Feje fölött nap, hold, sok csecsemő angyal
Kirakva, kivarrva, gyémánttal, arannyal;
Két oldalon a tíz koronás fők rendbe’:
Maga nem szól, csak néz: nézi Lajost szembe.

71

Keményen Lajos azt neki visszanézi,
Térdet-fejet nem hajt, sem ő, se vitézi:
Magyarok királya áll mereven, s hallgat;
Toldi susog hátul: “Vágjuk ki magunkat!”
   Sarkát az urának nyomkodja szünetlen,
Serkedez a vér is belőle kegyetlen:
Lajos, egy szó nélkül, azt is bizony állja:
Néz mereven, s hallgat magyarok királya.

72

Miklós azt hiszi, fél, megijedt fegyvertül:
Pedig a kockáját várja hogyan perdül,
Csillaga fordultát bizalommal várja:
Szerencse! ma pillants a merész királyra.
   Császár is, elúnván farkasszemet nézni,
Monda: “Eredj, hirnök! közelebb idézni:
Mi dolog ez, kérdjed, hogy szó se jön ajkán?
S nem járul előnkbe, térdet-fejet hajtván?”

73

Fennszóval a hírnök harsogta beszédét;
Meg sem hallja bizony cseh király’ cselédét
Szemével a császárt nézi keményebben,
De ajakáról hang egy is el nem lebben.
   Kezde a nagy császár zavarodni dolgán,
S monda: “Lajos király! birodalmi szolgám!
Lépj közelebb, s hódolj, mint kötelességed:
Azután foglalhatsz oldalamon széket.”

74

Nem szól Lajos, áll csak. – Egyszerre azonban
Hátul az őrség közt moraj, izgalom van.
Mint haladó hullám, reng bárdja, sisakja,
Végre kifejlődik a tolongás magva:
   Egy harcfi, aléltan, lepve csomós vérrel,
Császárja elé rogy, nem annyira térdel,
S jajt nyögve magából, és hányva keresztet,
Heves unszolásra így szólani kezdett:

75

“Oda egész tábor! Oda egész ország!
Hadaink’ elfogták, leölék, szétszórták!
Hajnal előtt tegnap beütött Morvába;
Mi csatát sem álltunk: nagy erő, hiába!
   Sokat az ellenség hada hányt fegyverre,
Sokat a várrablók, hogy az isten verje!
Jön a magyar; dúl, foszt; özön az, temérdek;
Csuda, ha már eddig Prágába nem értek.”

76

Tüstént az ijedség rém képe alászáll,
Maga is hol zöldűl, hol sárgul a császár;
Még fel sem ocsudik; hát ime már most a
Prága elestével szalad egy Jób-posta.
   Elfordítja fejét, hátra nyög és jajdul,
Emeli a hírnek két tenyerét pajzsul,
Kardját a magyarság verdesi csörrenve,
Maga Lajos büszkén így áll vele szembe:

77

“Értsem okát, császár, hogy mire hívattál,
Messzi országomból ide fárasztottál;
Itt vagyok! azt kérdem, te felelj most rája:
Hozzon adót másszor magyarok királya?”
   Nyájasan a császár fordul a vendéghez:
“Fiam! egy tréfáért a tréfa elég lesz;
Vagy, ha harag, szüntesd lángját haragodnak
Csillapítsd bosszúját mérges magyaroknak.

78

“Atyafi hűségem’, itt a kezem! fogadd,
És íme, barátul mind e királyokat,
Városimat kíméld, ne is ellenkezzünk:
Örökös békét mi, hit alatt szerezzünk.
   Magam ezt oly módon irásba teendem:
Ha fiakkal Isten nem áldana engem;
Ha leánykám felnő s tetszik feleségül:
Rád Morva-, Csehország szálljon örökségül.”

79

Szinte kezét nyújtá Lajos is juházva.
De Toldi sörényét haragosan rázza:
Nincs szája-ízére az ilyen békesség,
Hogy a királyokkal vér nélkül megessék.
   Nosza előrántá buzogányát rájok:
“Meghigyétek ti ezt, tizenegy királyok!
Uratokat Lajost úgy ne szolgáljátok:
Agyatokba rontom arany koronátok!

80

Erre mosolygóvá Lajos ajkát vonja:
“No-no, öreg! csínján. – Olyan ez! kimondja,
S megteszi amit mond; vele mind se’ bírunk:
Jobb, ha kötést mindent gyorsan aláírunk.”
   Hamar a szerződés, békekötés meglett. –
Azután vigságtól harsog minden szeglet;
Lajos ajándékit tornácba hozatja,
Mivel önként már most, és szívesen adja.

81

Ott három egész nap, három egész éjjel
Múlatoz a többi koronás személlyel;
Lajos eszét, szívét csudálva csudálják:
Becsűlik öreggé magyarok királyát: –
   Negyedik hajnalban lóra kap és indul;
Vígan kocog a had Prága kapuin túl,
Ki-ki önnön tettét elmondva, mi része:
Illeszti örömmel a közös egészbe.

82

E prágai dolgot keresed hiába –
Nem íratta bizony császár krónikába;
Nem kérkedik ezzel a cseh, sem a német
Csak rám ne kiáltsa: nem igaz történet![3]
   De hirdeti ám az aranyajkú monda,
Lajos e tettét is koszorúba fonta;
Melyet ha valaki, puszta szómra, kétel:
Könyvbe is megírta Illosvai Péter.

83

Lajos, útközben már, valahol megszállott.
Sőt azelőtt is, míg a lakoma állott,
Bajnokit elkezdé szólítni be rendre,
S kit-kit ajándékkal lepni meg, érdemre.
   Hű Toldi Szalontát adományúl kapta,
Nagy irha-levélen, pecsét is alatta,
S aranyos betűkkel: Nicolaus Toldi;
A deákját így kell magyarul gondolni:

84

Hogy, lévén ez a vár magvaszakadt jószág,
Ötvennyolc telek is vele járandóság,
Lajos azt egészen hű Toldinak irja,
Mind maradékostul, örökösen birja:
   Földjét, legelőit, síkjait és halmát,
Erdeit és rétjét, vizeit és malmát,
Halászó, vadászó, madarászó helyét;
Soha e birtokban bolygatni ne merjék.

85

De Toldi örűlt is, nem is örűlt ennek;
Búsan aláhorgad feje, amint mennek,
Lova’ minden léptén szomorúan bólint,
Senkise szól hozzá, senkit meg nem szólít.
   Mint teher, a lónak rázni magát hagyja,
Nagy teher is ő most, meg az ő bánatja,
Egyedül bandúkol, külön az útfélen,
S maradoz, mint holtvíz fürge folyam-szélen.

86

Mint fájdalma eláll tűzbe hozott tagnak,
De ha megpihen rá, kétszeresen szaggat;
Vagy mint ha ki búját öli este borban,
Az veri fel másnap keserű mámorban:
   Úgy vala most Toldi; enyhűlt szive, lelke,
Míg harci kalandja izgatta, tüzelte;
De hogy ezt a kedvét egy álma elmosta,
Kétszeresen fájdúl Piroska! Piroska!

87

Piroska, Piroska! ez az édes-átkos!
Mindenfele éj van, ez az egy világos;
Ott lehet a hírnév, cser-koszorúk lombja,
Rázza fejét Toldi: “de ha nem ő fonja!…
   Ott ez az élet, s rá örök üdvösségül
Másik is: azt mondja: “de ha nála nélkül!…
Minden egyéb úton lelke gyötrelembe
Apad el, mint elvész patak a fövenybe.

88

Oh! folyna e lélek, rohanna magátul,
Csak büszke becsűlet ne állana gátul;
Piroska lelkével bizony összefolyna,
Csak adott szó s ál harc szemérme ne volna;
   Noha könnyelműen adott szava Tarnak;
Noha dévaj csínje a daliás karnak.
Mindegy! lehetetlen; veséibe véső
Fájdalom ezt mondja: “de ha késő! késő!”

89

Így észre se venné, rendre hogy elhagyták,
A sereghajtók is már szinte haladták,
Ha legénye Bence közülök nem szólna:
Felnéz; kacagástól nincs ami megóvja.
   Furcsa jelenség volt: sárga lován Bence,
Bencén málha-csomó, akar egy petrence,
Nagy lepedő holmi lapitá a lóra,
Látszott is az ember, meg nem is, alóla.

90

Terhe alatt Bence mosolyogva izzad,
Fogait mutatja, mindet a harmincat:
“Jó dolog ám a harc!” még messze kiáltja,
“Keres ott az ember, Nemzetes úr, látja?”
   “Lerakod most mindjárt!” Toldi riad. “Szállj le!
Megveszem.” – Ezt hallván Bence sohajt: “ájnye!”
De mit vala tenni? Leraká a gyepre
A holmit; az árát fanyalogva zsebre.

91

Vala ez négy vánkos, egy ócska derékalj,
Ló-vakaró, cingomb egy össze-marékkal,
Vasaló, bőr-lámpás, fövenyóra, balta:
Prága piacán ezt a hősfi rabolta.
   Most jövevény útas szedi majd fel mindet,
Vissza reá Bence hiába tekinget. –
Paripája véknyát érinti a bajnok,
S vígabban ereszti utána a rajnak.

92

S Nagyfaluba vidám képzelete vonta:
Oda már nincs messze új vára, Szalonta;
Ismeri bástyáit, kapuit és tornyát,
Vércse után sokszor mászta hegyes ormát.
   S megriad a kürtszó odafenn, úgy tetszik.
A dobogó hídat elébe eresztik,
Fönn meg az erkélyen hű asszonya várja:
Piroska, Piroska – fészken űlő párja.

93

“Elég is, elég is, – így fűzi magában –
Nekem a hazáért harcolni hazátlan –
Eleget saslódtam becsűletért eddig:
Hol két láncsa feszült, az enyim volt egyik.
   Lám az oroszlánnak van hová megtérhet.
Vár szelidebb nőstény réti csikasz férget:
S én a dicsőségben egyedül mint fénix,
Páratlan elégjek?… Ember vagyok én is.”

94

Így Toldi szünetlen győzte magát okkal,
De bizony kevésre ment volna azokkal;
Ha szerelmi tündér csalogató képzet
Nem hordana egyre neki bűvös mézet.
   Száll oda, száll vissza; borítja Piroskát,
Lepi bokrosan, mint raj a virágos fát;
Hordván neki azt a sok gyönyörűséges
Szívbeli jót, melynek fúlánkja is édes.

95

Arra nem is gondol, kétségbe se’ hozza,
Hogy a leány őtet ne szeretné vissza;
Őrzi magát büszkén, tudja parancsolhat,
Nap az ő szerelme, mire az süt, olvad,
   Érzi Piroskát is, szerelme zamatját,
Mint a virág’ önként fakadó illatját;
Egy szót vele nem szólt – látni alig látta;
De azért egyszer sem jut eszébe: hátha…!

96

Csak ne legyen késő – s nem lehet az, még nem! –
Hazaérve tüstént Rozgonyihoz mégyen;
Megkéri Piroskát, – többi az ő gondja:
Mint a selyembogár, szerelembe fonja.
   Azután lábához borúl a királynak,
Lessz annyi kegyelme prágai útjának
Az egész bajvívást dönteti dugába –
Mit neki Tar Lőrinc! szégyellje a gyáva!

97

Ligetes erdőben, kanyarogván hegynek,
Így öleli képét amaz édes-egynek;
Derül-borul arca napos árnyas színnel,
Derül-borul pajzsán a cseh-fejes címer.
   Egyszerre sikoltás támad az erdőben,
Lát asszonyi köntöst hamar eltűnőben,
Paripának rengő dobogását hallja,
S élesen a nőnek szakad egy-egy jajja.

98

“Megállj!” riad a hős, s nem várva megálltát.
Sarkantyut a lónak, és oldalirányt ád,
Amerre sikoltás, méndobogás hallik;
Mint sólyom, az erdőn utána nyilallik.
   Elő-elő tűnni a lovagot látja,
Akadoz a bokron női személy fátyla,
Ki alélva fekszik keresztül a nyergen,
S bágyadozó hangja el-elhal a berken.

99

Becsületért Pejkó maga tör, mondatlan,
Bár hegyi zord hágón gyors lába szokatlan;
Fut a leányrabló, néz hátra, előre:
Hátra halálára, elül egy tarkőre.
   Tarkő tetején áll hegyi-rabló vára,
Fél szeme a Morva, fél a cseh határra:
Kapuján béfordul – s mielőtt betennék,
Utána berobban a hivatlan vendég.

100

Kopja vele nincsen, jó kardja nem éri,
Gyalog, a lépcsőn fel, mind űzve kiséri;
Vágná is utána szüntelen a kardot:
De hogy a lányt éri az ölében, tartott.
   Szobárul szobára menekül a rabló:
Toldi alatt egyszer megsülyed a padló,
Nagy tompa ütéssel zúzza magát mélybe,
Borul neki a nap világtalan éjbe.

*

[1] “A színlelést (mellyel Durazzó Károlyt hatalmába keríté)
megmagyarázhatjuk magunknak, ha gondolóra vesszük, hogy
Lajosunkban is volt mégegy csepp azok véréből, kik ellen
(a nápolyiak ellen) atyjának új hazájából jött.” Szalay L.
Magyarország története. II. 190. I. A. J.

[2] Melnik táján IV. Károly honosította meg a szőlőt. A. J.

[3] Históriailag annyi áll, hogy Lajosnak, anyja megsértése miatt,
csakugyan volt ízetlensége Károly császárral, s előhada már
Morvában pusztított is; hanem ez jóval későbben (1362) történt.
Az örökösödési szerződésnek (habár nem ily népmesei alakban)
szintén van némi történeti nyoma. Károly ugyanis az ausztriai
hercegeket, ezek ismét elsősorban Lajosunkat, másodsorban Károlyt
tették volna tartományaik örökösévé, magtalan kihalás esetére. A. J.



Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!