Hirdetés

TOLDI SZERELME – Tizedik ének

41 perc olvasás

TOLDI SZERELME – Tizedik ének – Arany János

1

Honnan gyors folyami Apennin hegyeknek
Északra, keletre, délre lesietnek;
Hol ma is ezer nyáj legel izzó nyáron,
Mely alant telel ki, a tábla-lapályon,[1]
   S az olasz – mint a móc cafatos bundáját –
Nyárra fel, őszön le, hajtja selyem nyáját;
Hol zamatos fűvön a nemes sajt, túró
Harmattal születik: – ered a Volturno.

2

Hajts le, juhász, hajts le! dér lepi az ormot,
Jobb a meleg síkon föl- s le barangolnod;
Hajts le, juhász, hajts le! barmod olyan félénk
Ím közelít harczaj, kürtriadás élénk,
   Ím tüzet ont egyre a tüzes mén lába,
Ahogy acélkörmét veri a sziklába;
Nincs nyugta madárnak, kövön-ugró vadnak,
Mind égbe röpülnek, mind völgybe szaladnak.

3

Érkezik a tábor, által a gerincen,
Hogy délre, keletre vágyva letekintsen,
Délre, hol Aversza eshetik és Nápoly,
Keletre, hol alföld hegyek alatt zsámoly.
   Hadait a király eléri, bevárja,
Míg összeverődnek a völgyi lapályra,
S miután fejenkint maga megszemléli,
Két sereg áll rendben: keleti és déli.

4

Tetemesb az első: a királyi tábor.
Gilét az utóbbit vezeti, a nádor,
Vele zsoldos Wolfhárd s népe ötezernyi,
Képesek a zsoldért nemzetöket verni.
   Ezt a király elsőbb útjára bocsátá,
Merre a Volturnót tekeregni látá;
S várni be hirt róla, bizonyos ujságot,
Pihenteti még a többi lovasságot.

5

Jött is, a hét végin, szerencse kivánó
Követ egy folt: küldé Venáfro, Tiáno,
Hogy e városok az őrséget elűzték,
Lajos lobogóját, strucait feltűzték.
   Jött azután más hír, hogy Cápua mellett
A magyar seregnek ütközni se’ kellett,
Mert, ki a Volturnón ellen akart állni,
Szétveré a hadat Miklós, Cajetáni.

6

Fondi nemes grófja – üzené Giléti –
Tudva, hogy a hidfőt zsoldos erő védi
Innen is a vízen, túl is a szorosban,
S Taránti Lajos bent Cápua városban:
   Hadaiból, amint Fondi felől hozta,
Keletre, nyugotra egy részt kiszakaszta:
Keljenek át a hegy, és a tenger felől
S hátban támadjanak, mikor ő majd elől.

7

Úszva hogy átkeltek csillagtalan éjjel,
Hajnalban uroknak jelezék lángfénnyel,
Csak mint mezei tűz gömbölyü csilláma,
De tudva előre azok szeri, száma.
   Visszafelelt arra Cajetáni mással:
Egy domb tetején gyúlt nagy máglyarakással,
Jel vala egyszersmind közös riadóra,
Hogy talpra ki gyalog, és a lovas lóra.

8

Szembe a hídőrző csapatokat (mert még
Széltére aludtak) pacuhán fölverték;
– Ezek ugyan tudták, hogy jő Cajetáni,
De fog ez éjjel négy mérföldnyire hálni.
   Most, a veszedelem nyakukba szakadván,
Rohannak a hídra, csunya hátat adván,
Százan is egy szélbe’, bár nem elég tíznek –
Rohannak bizony a kész halálnak, víznek.

9

S lett volna veszély nagy, most csak igazándi,
Ha észre nem veszi tulnan a Taránti;
Hanem ez csatán nőtt zsoldosait hozza
S hidon a futókat nyomja velök vissza.
   Harcoltak az ígért s kétszerezett bérért,
Mintha csak a honért, vagy az édes bőrért,
Szembe saját vérök, a szaladók ellen,
Míg visszaszoríták, hogy csudát müveljen.

10

Ugyanis belátván a hídra futó had,
Hogy itt a haláltól csak a halál óhat,
Fordul az ellennek megkövesült arccal
S mint az oroszlán, küzd; ki esik, ki harcol;
   Ki elesett, mint dölt fatövön, átlépve
Háta megől más-más ugrik a helyébe,
Így a legelsők közt sohasem lesz csorba,
Míg Taránti s népe bevegyűl a sorba.

11

S bizony, Cajetáni, harcolva, de hátrál,
E pihent erőnek helyet adna már-már;
Hanem a vízen túl nagy riadás támad,
Csatazaj, üvöltés vadul onnan áthat;
   Döbbenve Tarántit viszi ez az ujság,
Rendeli: a hídnak kanócait gyujtsák,
S mire Cajetáni odaér, már lángban
Áll a Volturnó-hid egész hosszaságban.

12

Időt – tudja miér’ – nem halaszthat, húzhat,
Tűz alatt a vízen hamar általúsztat
De nem a város már égő kapujának,
Hanem oldalt, jobbra s balra Cápuának.
   “Szomorú lőn ott a Taránti szüretje”
Mond, ura szavával, Giléti követje:
Cápuát ennek már be se kellett venni,
Csak az égő várost oltani bemenni.

13

“Oda épen arra ért uram, a nádor,
Hogy szét vala verve a mezei tábor
S Cápuát felgyújtá a szaladó őrség;
Most Fondi kezén van, s mienk az erősség.
   A nádor Aversza falait kerűli,
De idő kell, csak míg rendesen megűli,
Mert erős mód nélkül a hely, és derekabb
Hős nem védhetné, mint kapitánya, Jakab.” –

14

Lajos ezt a jó hirt nyomba’ kihirdette,
Új győzedelemre foglalónak vette,
S megajándékozván Giléti követjét,
Fondinak is küldé méltó köszönetjét.
   Azután vajdával s a többi vezérrel
Régi tanácsukhoz új terveket érlel,
Hogy az árulást is gyökerén elmessék,
Meg az árúlót is kézre keríthessék.

15

Az vala itten baj, hogy a Durazzói,
Mint gyermeki játék ügyesebb búvói,
Nincs sehol is szembe tetemes táborral,
Van mindenütt mégis, szakadást bújt, forral.
   Íme Lucérát, mely már Lajost uralta,
Elhiteté, pártos lobogó leng rajta,
Foggiát, Canózát megerősittette,
Ugy tovább, a tengerpartra, magát vette.

16

Oka, miért szemben sereget nem láttat,
Hogy Lajosunk ő rá ne tehessen vádat;
De azért ez tudja, mi dologban sántít,
S gyülöli jobban, mint előbb a Tarántit.
   “Csavaroghatsz, róka, csavaroghatsz!” monda,
“Követünk száguldó paripákkal nyomba,
S el-ütünk vagy futva, vagy utánad ásunk:
De ki nem kerűlöd nagy boszuállásunk!”

17

És, mint hegyen űlő vészviharos felleg,
Mely veszteg az ormon napokig is el-leng,
Majd fölkerekedvén, levonúl a sikra,
Hogy, fönt nézve, alább villámlik a szikra,
   Fönt napos a csúcs már, de alant a rétség
Déli verőfényét elnyomta sötétség,
Vonaglik a felhők idege, a villám,
S a megszelelt zápor ködlik aláhullván:

18

Úgy a magyar tábor Púlyia[2] síkjára
Sötét haragjában lassan alászálla,
Csak fegyvere villog, hamidőn por-ködtül
Fönt a magas bércen láthatja, ki ott ül;
   Odalent már kényén terítheti szárnyát,
Ellepi e rónák dombjait és hátját,
Arra nyomulván, hol közelebbi célja
Még jó tova fekszik, a pártos Lucéra.

19

Fekszik az egy halmon, s falai e tájban
Lerontva hevertek régebbi csatában;
Károly lovalá fel, hogy ujonnan rakják,
Megtörni ez által magyarok haragját.
   De nem volna még kész, csak, mondani, félig:
A város atyái jobbnak azért vélik
Nem várni be daccal Lajos közeledtét,
Hódolni előre, bánva maguk tettét.

20

Követ indul mindjárt és fényes ajándék,
Mellyel a pártütést szépíteni szándék.
Hanem a fellegvár, egy kisded erősség,
Mást gondola, mint a városbeli őrség:
   Taránti Lajosnak embere van benne
Valami háromszáz, többre alig menne;
Kapuját e fészek bátran becsukatja,
S Johanna zászlóját fennyen lobogtatja.

21

Lajos az esdőknek mutat komoly arcot,
S vete a városra vétke miatt sarcot,
Hogy, mire odaér, ki legyen teremtve,
Pedig inditá már a seregét rendbe.
   Ott, a város alatt, tábort üte várván,
Hogy megváltsa magát tizede-becsárán;
Közben az elfáradt hadait nyugtatja,
S vidám lakomákon éteti-itatja.

22

Maga is a főbbek díszes seregében
Szabad ég alatt űl mindennap ebéden;
Hosszu rakott asztal s királyi teríték
Körül ott szolgálnak mind úrfi leventék.
   De az alsóbb rend is, széllyel a mezőben,
Apróbb tüzeiknél lakomáznak bőven;
Nézi falakról ezt mind az egész város,
Még a fellegvár is, bár kapuja záros.

23

Nem vala e kis vár fönt a fellegekben,
Csak a város mellett, külön, egy öt-szegben,
Nincs árka, fala sem roppant nagy erősség:
De lovas tábortól nem félti az őrség;
   Most, látva naponkint, odalenn hogy’ élnek,
Elbízza magát, hogy nyoma sincs veszélynek,
Odalenn mulatság, étel-ital járja;
S könnyü hadijáték kezdi, avagy zárja.

24

De Lajos szemét már e kis erősségen
A nápolyi zászló szúrja vala régen,
S mond egy nap ebédnél: “Csak az olasznak higyj!…
Fiúk, ez a kis vár, úgy-e nekünk bakfitty? –
   Nosza, játsszatok ma egyet ilyet, Dénes!”
Szólt vajda’ fiához – “futni a hely téres,
Sugd meg Szécsinek és többi cimborádnak;
Ezek a taljánok olyat úgy se’ láttak.”

25

Hamar az ifjúság színe nehány százig
Össze is verődött, és “bakfittyet” játszik,
Csak könnyü ruhában (így szabadon nyargal),
De az öv mellé szúrt rövid éles karddal.
   Ritka, hosszu sorban kiki helyre lépe,
Azután más-más sor utána, elébe,
S mikor így fennálltak mint egy laza négyszeg,
Várták a jeladást az ifju vitézek.

26

Kürtjelre a sorok elseje megindul
Futni ahogy telik hősfi rugós intul,
Kőhajításnyira egyszerre megállnak
S térdre feszült kézzel “bakhátat” csinálnak.
   Ezt a követő sor, mintegy ugrógátúl
– Mint lóra ki pattan a csipején, hátúl –
Vállra vetett kézzel szöki át futtában
S kürtszóra megállnak kicsi távolságban.

27

Majd a harmadik sor, negyedik is így tett,
Az előtte hajlót átszökdösi mindet,
Valamíg álló sor marad egy is hátra:
Most futni jön a sor az első bakhátra.
   Így, mintha sok ember szénarendet forgat,
Vagy szaladó felhő árnyékot borongat,
Vagy hullámra ha kél tengeren új hullám:
Váltja sor a sort, mind messzebbre nyomulván.

28

El-fele a vártól volt a futás hossza,
De most jeladásra fordúl neki vissza,
Összedugott kézzel a falakon nézik
S nevetik Lajosnak ugrándi vitézit.
   Sor, sor után hogy’ jő falaik tövébe,
Hova már le sem lát a Taránti népe,
S nem látja, mi a cél (madarat sípszóval):
Bevenni a várat emberi hágcsóval.[3]

29

Rögtön az első sor, hogy a falig ére,
Bakháttal, a karját feszíti kövére,
Ugrik a másik sor, vállaira ennek,
Hogy lépcsője legyen, kik utána mennek;
   Így rendre amíg a felyül állók karja,
Testök’ egy ugrással vetheti a falra;
Lett odafönn bezzeg zavar és ijedség:
Most veszik észre, hogy nem tréfa, nevetség.

30

Kardjok – de ha volna!… ezeké már villog,
Megettök az új sor szeme is már csillog;
“Fegyverre!” kiáltják s kiki szalad érte;
Ezalatt a párkányt más-más sor elérte.
   Lenn tárogató, kürt, síp, dob zaja roppan,
Hozza Lajos népét hadi zárt sorokban,
Fenn a falon állók szaporodnak egyre
Hogy az őrségből már egy ha esik egyre.

31

Körülnézi magát Laczfi fia Dénes,
Látja, hogy a sok szem ragyog, a kard éles.
Nosza, míg az ellen rakásra verődik;
Kaput elfoglalni, tárni ki faltőig.
   Úgy is lett; mire a várbeliek jöttek,
Harcolni hiába, későn erőlködtek,
Mert a kapu csak rés, melynek üregébe
Ezerenkint tódul már a halál képe.

32

Ottan kegyelemre magukat megadták,
Leborulván arcra mind az istenadták;
Lajos a fegyvert-mit tőlük elszedette,
S enniök adatván, szélnek eresztette.
   Ezalatt a város kifizetvén sarcát,
Másnap az egész had megnyomta piarcát,
Hogy rajta keresztűl indulva keletnek,
Új tárgyat, új szárnyat adjon ez éneknek.

33

Foggia, szomszédát hallva, hogy és mint járt,
Követet, váltságdijt küld elibök mindjárt;
De Canóza bátor kapitánya, Rájmond,
Nem olyan ember, ki minden “igent” rámond:
   Makacs ellenállást, nagy viadalt készit,
Falait foltozza, biztatja vitézit,
Tetemes földhányást megrak cölöpökkel,
Körülveszi várát védelmi övekkel.

34

Hírét Lajos ennek útban ahogy vette,
Nem várt akadálya bosszantja fölötte,
S mond Laczfinak: “Itt mi jó-hosszan elűlünk;
Addig hova tünhet a fő vad előlünk!
   Nosza, te a tenger városait hajtsd meg,
Amit ő ott felfútt, a tüzeket fojtsd meg;
Maga is, légy rajta, hogy kézbe kerűljön;
Én addig e város falait meg-űlöm.”

35

S még aznap elosztván a sereget ketté,
Vajda egyik résszel indúla keletté,
Másikkal az úton magyarok királya
Canóza felé tart, délies irányba;
   De azért nem lesz nagy köze a két hadnak,
Mint folyam két ága, társ módra haladnak,
Lajos a sík földön, part-szélen a vajda:
Segíthet ez annak, az emennek, bajba’.

36

Alig eredt utnak Laczfi Apor István,
Külde Averszától hírt a nádorispán,
Kéri Lajost, haddal segítene rajta,
Mert már a mezőn is magát alig tartja;
   Nem hogy bekerítné, sőt néha Jakabnak
Emberi elsáncolt fészkére kicsapnak;
Taránti Lajost is hallja, hogy Nápolynál
Új zsoldosokat gyüjt, új sereget formál.

37

Lajosna ez a hír okoz erős gondot:
Kénytelen hadától leküldeni Kontot,
Gilétivel együtt hogy magukat tartsák,
Míg ő odajuthat, és mind a magyarság.
   Igy a csapatjával – melynek olasz, német
Zsoldost (amit Laczfi otthagya) mellé vett –
Miklós Benevento útjára kiválván:
Ostrom előtt nagyot gyengíte királyán.

38

De azért, Canózát mihelyest eléri,
Nekifog, a vajdát se’ várja se’ kéri;
Ha bevehetné, míg Laczfi meg is tudja;
S minden nap a síkot döngeti és futja.
   Nem nézi henyén ezt árka megől Rájmond,
Sőt a lovas népre gyalogival ráront,
Vas sulymot is éjjel, fogas eszközt szórat,
Ami által bénúl a lovon járó had.

39

Ám Lajos a népét tanítja gyalognak:
Leugrani lórul, s vissza megint, szoknak,
A második ember, ismert jeladásra,
Addig paripáját tartja neki társa.
   Fejszét ezek, ásót lovaikon hoznak,
Hova őrség nem jut, sebesen dolgoznak
Rést ütni az árkolt, becölöpölt helyen,
S lóra megint kapnak, ha közelg az ellen.

40

Így, de nem első nap, nem is egy próbára,
Ásóval az árkot temetik símára,
Az erős palánkon nagy kapu-rést törnek,
S tele már lovassal elseje a körnek;
   Ez előtt a gyalog – mint szélnek a polyva:
Hajtja tömött rendben, öli és gázolja;
Kénytelen a belső övbe magát vetni
S nyíl-, kopjavetéssel onnan verekedni.

41

De Lajos, megvetvén odabenn a lábát,
Szaporítja mindig, s váltja lovasságát,
Míg a második öv esik ép’ úgy kárba:
Mi által az őrség beszorúl a várba.
   Most nagy munka, paraszt napi-szám néz rájok.
Mert a falat védi széles teli árok:
Azt lebocsátani, le az Ofántóba,
Sok napi fáradság, hosszu kemény próba.

42

Alólrul az ásást a folyamnál kezdik,
Ezer meg ezer kéz viradattul estig,
Ugy viszik apránkint közelebb, a várnak,
Hol már szikla- és nyil-zápor alatt járnak.
   Itt dolgozni lehet csak nehezen s éjjel
S befödik az ásást hajnalra födéllel,
Földet is a hídló-deszka fölé húznak;
Mely alatt a várhoz mind közelebb csúsznak.

43

Lajos ezenközben készül az ostromra,
Nagy fali hágcsókat gyüjt össze halomra,
Számszerijat, álgyu-, bástyatörő gépet,
Ácsai bárdolnak minden efféléket. –
   Hírt vajda felől is hoza már követje,
Hogy erős Bárlettát harcolva bevette,
Mert a kicsapott őr-hadakat üldözve,
Népe vegyest omlott a nyilt kapu-közbe.

44

“Két dolog itt történt” szól a követ “Felség! –
Mielőtt futásra vette az ellenség,
Sőt emberűl, azon melegébe’ harcolt
S fordíta, ha nyomtuk, vissza megint arcot:
   Honnan! az égből-e, vagy a föld gyomrábol?
Mert nem láttuk jőni se’ közel, se’ távol,
Pej paripán köztünk terem egy rőt barát
S zúgatja temérdek karikás ostorát.

45

“Zúgatja, rohanván szembe az ellennek,
Nincs arc, se’ merészség helyt állani ennek,
Maga egész dandárt, csapatot megfuttat,
Örül, aki még lát, örül, aki futhat.
   Buzogánya is van rengeteg a kápán
S ha kit azzal érhet, egy se’ marad lábán,
De ugyan ki merne hozzá közelítni,
Mikor ostor-villám, kör módra, keríti?

46

“Nyilat ugyan, kopját szórnak vala rája,
Hanem úgy kell lenni, hogy a nyíl sem járja,
Vagy nem is érnek rá nagyon célba venni,
Lova oly könnyű, hogy ahol ő, ott semmi.
   Megszalad az ellen, mi sarokban űzzük;
S futva vegyest közte: »hol a barát?« nézzük:
Nem volt sehol is már, se’ elül, se’ hátra,
Úgy tűnt el, ahogy jött, mert senki se látta.

47

“Ily módon a várost nyargalva bevettük,
Várbul is a férget hamar kivetettük;
Ezt őrzeni Konrád’ zsoldosira bízza
S mezei táborba tér a vajda vissza.
   Érkezik azonban tengeren öt gálya,
Vele a Felséged kincses szenesálja
Lesták uram, hozván sok ezer jó márkát –
Sejti a németség, mit hoz, az öt bárkát.

48

“Nosza követekkel vajdára üzennek,
Zsoldot nekik osszon, máskép haza mennek,
A hátralevőt is csúf módra nagyítván,
Előre is ennyit. Nem ád nekik István.
   Váltig csilapitja Konrád, a vezérök,
Hogy a bátyja, Wolfhárd, kifizette bérök:
Az oda van, távol, nem mondhatja szembe;
Öccsét megkötözik s lökik egy verembe.

49

“Azzal fegyveresen a városba törnek,
Polgárt, papot, asszonyt fosztanak és ölnek,
Szalad a nép, veri a harangot félre:
Vajda riad, béront; hány sokat kardélre,
   Konrádot a lyukból ereszti szabadon,
A főcinkosokat mind’ vágatja agyon,
A többit ujonnan esketi nagy hittel,
S rakja meg a várost magyar őrizettel.”

50

Lajos az első hírt ráhagyta csodásnak;
Gondolt valamit, de sose’ mondja másnak; –
Hanem a másik hír keserűn bosszantá:
“Több velök a baj, mint a nyereség” mondá.
   S rendeli, a zsoldot, ha való, fizessék,
Ki rabol vagy sarcol, szigorún büntessék,
“Hisz nevem így átok környezi, gyalázat:
A föld népe reám csoda-é, ha lázad?”

51

Izené vajdának, Bári felé törjön;
Azt nem, hogy Canózát ostromlani jöjjön:
Maga személyében ezt hajtani végre –
Lángol az ifjú szív ilyen dicsőségre.
   Laczfi tehát a part mentibe’ folytatta
Utját, ahol Tráni hódola, s Melfetta,
Ugy hogy csata nélkül elérhette Bárit,
Hanem ostromhoz kell készülnie már itt.

52

Érkezik azonban nagy társzekerekkel
Lesták is, a Laczfi adta kisérettel;
Megörült a kincsnek Lajos hadi népe,
Még serényebb a várt jutalom fejébe.
   Már kész is az árok, csak kicsi földnyelvet
Hagytak vala gátul a vár vize mellett,
És csak a döntő nap közeledtét várják,
Hogy megeresszék a víz lefutó árkát.

53

Eközbe’ Lajoshoz hajtanak egy kémet:
Nem tudni, ruhája olasz-e vagy német?
Azt mondja: “magyar volt az apám, az ősöm”,
Maga jött, úgy fogták a végbeli örsön.
   Kobzot vere távol régi magyar dallal,
Köszöngete rájok vidáman itallal:
Kopjavetésnyiről, intve, oda csalták,
S borát megivák, de magát megvasalták.

54

Lajos egy-két szóval magyarul kérdezve –
Négyszemközt valamit, mondja, fölfedezne;
Parancsolja tehát, bőrig kimotozzák,
S ha ártó szere nincs, sátrába behozzák.
   Mikor ez meglőn és semmit se’ találnak:
Lábához a kobzos esik a királynak,
Fogadja be, kérvén, dicső seregébe;
Mert alattvalója szívébe’, lelkébe’.

55

Hadra ugyan nem nőtt a daliás honban:
“Vétek miatt – úgymond – kizüllöttem onnan
Mielőtt elmult a gyermeki esztendő:
Bűnöm csak olyan hát, mint az eredendő.”
   Kérdi Lajos, mi az? – “Eljön az órája
Kérni a kegyelmet, ha lesz érdem rája,
Azt szerzeni jöttem, ha bevesz Felséged;
Különösen most egy fölfedezés végett.

56

“Bujdosva, Canózát széltire megjártam,
Tudom a dürgést jól odabent a várban,
Ha valami hasznát veheti Felséged,
Leirhatom szóval ezt az erősséget.”
   Lajos ígért neki aranyat százával,
Ha igaz s hű kémnek bizonyúl szavával.
“Igaz leszek és hű; a hazáért kém is:
De az arany nem kell: fia vagyok én is”.

57

Érdekli Lajost már nagyon ez az ember:
S rendeli, hogy tartsák ugyan őrző szemmel,
De ne állják útját, ha menni kivánna,
Csak, hova jár? mit tesz? lessenek utána.
   Csakugyan, a kobzos leirá mindenkép:
Mi, hogy’ van? a várfal hol erősebb, gyengébb?
Hágcsót hova könnyebb, hol bakot használni?
S új akadály nélkül odabent leszállni?

58

Napot a király hát tűz ki rohanásra,
S éjet hogy a földnyelv által legyen ásva,
Sikerűlt is: foly már a vize, mint tenger,
Alig ugrálhat ki előle az ember.
   Folyam-oldalon most, hol tábora fekszik,
Mutatja Lajos, hogy ostromra törekszik,
Állít oda sok nagy várbakoló gépet;
S kő-dobni, nyilazni váltva özön népet.

59

Másnap is ez ál-harc, harmadnap is így ment.
Oda hordat Rájmond védelemre mindent,
S vissza király’ népét veri önbizottan,
Mert a fal erősebb, magasabb is ottan.
   Ámde Lajos éjjel, negyedik hajnalra,
Viteté hágcsóit a tulsó oldalra,
S fiatal hősökből kiszemel pár százat,
Kikkel, hiszi, bátran a falakra mászhat.

60

Fő vala ott Szécsi, Ujlaki (mert távol
A Laczfi-rokonság, s Dénes az apjával),
Barta, Lukács, mind a kettő Hedervári,
Kanizsai János: nagy törzsek sudári.
   Apróbb nemesekből: a Nercsei, Vesszős
A király testőre, vala még föltetszős,
Dobai, Soós, Lengyel, Moroczok, s több számos,
S vice-lovászmester Besenyei János.

61

Parancsot is ád ki: ha ő a falon van;
Mi történjék akkor. Jelentik azonban,
Hogy a kobzos eltünt nyom nélkül az éjjel:
Megdöbbent a király, mért is ereszté el.
   Habozott, a tervét ne vesse dugába?,
De szégyelte is már, bízott is magába:
“Ejnye! pedig az most nagyon kellett volna:
Nosza, teremtsétek ide mindjárt” – szóla.

62

Hajnal előtt kisded, bátor csapatával,
A déli mezőre lopózkodik által,
Hol az ostromhágcsók lerakva hevernek;
S várja riadását tulsó hadi-jelnek.
   Mikor az megroppan, s túl már csata bömböl,
Lárma, üvöltés zúg, kő hullva dörömböl:
Ő viszi hágcsóját legelűl a falnak,
Társai, tett rendben, utána rohannak.

63

S íme, barátot vesz most a király észre,
Hármas, erős hágcsót támogat félkézre,
Vele a kobzos, de nincs nála kobozza,
Csak társa nagy pajzsát, buzogányát hozza.
   Megnézi keményen Lajos a barátot
(Nem szokta feledni, akit egyszer látott),
S mikor a hágcsó fenn éri a vár falát,
Odakiált: “hó várj? s jer utánam, barát.”

64

Ezzel maga indúl a király előre,
Teszi gyorsan lábát s szalad a lépcsőre,
Utána paizzsal a barát s bunkóval,
S mind a vitéz, itt, vagy a többi hágcsóval.
   De szelét vevé már Rájmond is a bajnak,
Sokan az őrségből ide átrohannak
Követ a hágcsókra, nyilat, üszköt szórván,
Hágcsóstul az embert vissza hanyatt tolván.

65

Hengeredék nagy kő rettenetes szála
A lépcsőre, melyen maga Lajos álla;
Ütni buzogánnyal a barát azt félre
Akará, de hátul nem esett kezére,
   Oldalt szegi mégis, kivül a lajtorján;
De jaj! egyik csúcsa királyt lesodorván
Veti alant a mély, iszapos árokba,
S mint holt hever ottan, sok lábnyira bukva.

66

Barátot is a kő mintha lesöpörné;
Szökik azon percben talpra Lajos mellé,
Megnézi, tapintja, felkapja ölébe,
Pajzsát kövek ellen mind’ tartva fölébe,
   S kiált, hogy eresszen le valaki hágcsót:
Akkor veszik észre, miféle bukás volt!
Létrát a fenékre vetekedve nyújtnak,
Ijedve a hősök a királyhoz futnak.

67

“Él, él! csak elájult” s viszik a táborra,
A mai várvívás – marad az máskorra,
Marad, mikorára jó Istennek tetszik,
Mert a király ágyban, nagy-betegen fekszik.
   Vette neszét rögtön Rájmond a zavarnak,
Hogy a falon így járt királya magyarnak.
S ütni vasat izzón – kicsap és kiomló
Hada ostromlottból leve ím ostromló.

68

Támadja merészen a keritett tábort,
Ha ma visszaverték, holnap meg’ aláront;
Mindennap a király a viadalt hallja,
S csak nyög, de a várat hagyni nem akarja,
   Se’ hogy a vajdának hírt adjanak erről,
Hallani se’ róla, mint neki szégyenről,
Mintha gyalázat vón’ ami nevén szárad:
Ha be nem vehetné maga ezt a várat.

69

Sokan a tábort már, kincseivel, féltik,
Jobban urok drága szabadságát, éltit;
Kérve Lajost kérik az urak, hogy hagyja
Máskorra e várat: de nincs foganatja.
   Egy nap azonban csak nem üte ki Rájmund,
Nem győzi talán már, s pihen avagy ráunt?
Nem, hanem ormáról látja magas foknak,
Hogy messzi keletről csapatok mozognak.

70

István hada volt ez, ki bevévén Bárit,
Jön, s megközelité Canóza határit,
Seregét félkörben szétrendeli túlnan,
Maga jő, s királyát kérdi, hogy’ és hol van?
   Mikor elmondák a szomorú ujságot,
Nem birta lenyelni ezt a bosszuságot,
Hanem a királynak sátrába belépve,
Dorgáló szavakkal állt ágya elébe.

71

Mint atya dorgálja szeretetből fiát:
Feddi szeretve, de szigorún a királyt,
Hogy drága személyét, köz módra kitette,
Míg ő oda harcolt, s győz vala érette.[4]
   “Azt vártam” Lajos így fordítja meg a szót,
Kötözve hozod már nekem a Durazzót:
De csak elkésett bölcs tanácsokat hallok.”
Nem felel a vajda, szomorún kiballag.

72

Odakinn azonban – mert dolga temérdek –
Nincs ideje lomhán búsúlni vezérnek:
Vár körül az összes hadakat megnézi,
Holnapi ostromra rendeletit tészi:
   De szegény Rájmondnak leesett az álla,
Mint ki Durazzótól mentő-hadat vára,
S most e helyen ím jött négyszeres ellenség,
Kint az nyomja körül, benn gyötri az ínség.

73

Látja, hogy e sok nép a keritett várban
Megtörheti őket, akar egy mozsárban;
Követet Lajoshoz küld hát izenettel,
Hogy megadja várát – szabad elmenettel.
   Így már tetején leng király lobogója,
S hada tovább indul (magát viszi kólya)
Melfi alá, délre; de míg oda érnek,
Ászkoli és Trója hódol a vezérnek.

74

Lajos a barátról nem szólt eleinte,
De most, hogy az útban tétova tekinte
S nem látja sehol sem, kérdi lovászátul:
Hova lett? s mi történt vele aztán hátul?
   “Felséged után az árokba, iszapba
– Leesett úgy véltük – de leugrott abba
S felhozta, kövektől paizsával védvén;
Hova tűnt? nem láttuk, szörnyü zavar lévén.

75

“Hanem az a kém, vagy fegyver-hordozója,
Az itt van – ahol megy! tudna talán róla -“
De Lajos nem akart szólni a kobzossal:
Hadd vezekeljen még amaz orgyilkossal!
   Hadd lézengjenek itt a tábora mellett;
Meglátja, ha kérik tőle a kegyelmet,
Kell arra sok érdem, többféle fogantyu:
S érdemre, ha volt s nincs, legerősb sarkantyu.

76

Kapuit azonban Melfi ki nem nyitván,
Tábort ver alatta Laczfi Apor István,
Pihenést az útból hadainak enged,
Mialatt csak szóval a várba izenget.
   Királynak is együtt várja üdűlését:
Nem birja feledni minapi feddését,
Az ostrom, akarja, szeme előtt folyjon,
Dicsősége, ha lesz, reá háramoljon.

77

Lajos a kő-zúzást viseli vállába’,
S fáj még az eséstől ficamult ballába,
Így lóra nem űlhet, hanem azért kólyán
Megszemléli hadát, mind’ kiparancsolván.
   Mikor ezt elvégzé, s már vissza, bekészült:
Ime, hallik távul megriadó rézkürt,
Odanéz mindenki, fegyverhez is kapnak,
Azt híve, hogy a vár védői kicsaptak.

78

De nem az volt: egy őr jelenti királynak,
Hogy lovasok, ketten, tábor előtt állnak,
Hirnök az elsője, társa fuvall kürtöt:
A nápolyi király – mondják – ide küldött.”
   “Ki az?” veti Lajos: “ez már szemtelenség!”
Rendeli mégis, hogy elébe vezessék,
Azalatt a hirnök, az övé, készűljön;
Címer-köpönyegben paripára űljön.

79

Kajdásza[5] Lajosnak hamar is készen lett,
Fehér köpönyegén, a királyé mellett,
Kivarrva selyemmel, arany-ezüst hímmel
Ragyog a sokféle birodalmi címer.
   A nápolyi szintén címer-lepedőben
(Lilioma, strucca ennek is van bőven)
Érkezik, és távol, a királlyal szembe,
Kiáltja beszédét olaszul ily rendbe’:

80

“Királya Nápolynak – két Sziciliának
Jön elibe haddal a magyar királynak;
De hogy a nép vérét ne ontsa, kimélje:
Kész a hadi kockát így dönteni véle:
   Párbajra kiszólit Páris-, Avinyonba,
Vagy Perugiába, vagy ide Nápolyba,
Szabad a választás előtted e négyben:
S aki győztes marad, Nápoly azé légyen.”

81

Meghirdette Lajos e szavak értelmét
Saját hirnökével, aki tudja nyelvét;
Azalatt a választ érleli, fontolja,
Mind veszedelmes hely, hová amaz csalja:
   Párisban: a király anyai nagybátyja;
Avinyonban ismét a pápa: barátja;
Perugia, Nápoly; az övé, kész csapda:
“Azt hiszed” így dörmög “belémegyek abba”?

82

“Kiálts neki, hirnök, a nevemben választ”.
Szava után, hirnök igy váltogatá azt:
“Uram-fejedelmem fölötte csudálja,
Ki lehet Nápolynak mostani királya?
   Taránti Lajost nem illetheti Nápoly,
Örököse annak kicsi Mártell Károly; –
Különben a herceg lovag is, vitéz is;
Vele uram harcra kiállani kész is.

83

“De nem a négy helyen; e világos okra:
Kettő az övé most, kettő pártját fogja;
Hanem a császár, – vagy Londonban a király,
Vagy akviléjai főpap előtt – kiáll.
   Azonban, e harcot ő nem azért kezdte,
Hogy amolyan hosszú pórázra eressze:
»Megyek« – úgymond – »várjon: ott szembe kihívhat
Velem, a két tábor s Isten előtt, vívhat.«” –

84

Hírnök magyarúl ezt s olaszúl kiáltván,
Elvágtat a másik, fehér lova hátán.
Lajos pedig készül ostromlani Melfit,
Vitatja naponként vajdával a tervit.
   Maga is már zsendül; – mikor aztán fent űl
Paripáján egy nap: ég föld belerendül,
Kap olyan éljenzést, hogy bent is az őrség
Ijedve fut össze: “oda az erősség!”

85

Még nincs; de jelenti ez az öröm-lárma
S harckedv, hogy oda lesz Melfi jeles vára.
Hanem a készűlést minek irjam hosszan?
Toldit is egy percre kell hogy előhozzam.
   Hogy megjöve, tudjuk legelébb Bárletta
Mezején, próbául, erejét mutatta;
Azután a kobzost küldötte be kémnek,
Hogy nézze ki sorját király seregének.

86

Tőle Canózánál éjjel a hirt kapta,
Mikor a halálból Lajost kiragadta;
De azóta nem jött: “Nem akart ismerni!
Nincs tőle kegyelmet se’ várni, se’ nyerni.
   Ismert pedig, ismert: ha nem ismert volna,
Teszi, ugyan, lábát velem egy hágcsóra?…
Bizza reám éltét?… Most, hogy megmentettem,
Nagy feledékenység csap össze felettem.”

87

Így panaszol gyakran. Kobzos, ha jön éjjel,
Szép szót neki, víg dalt hoz teli reménnyel;
Ketten a tábortól félre; odább laknak,
Hol pányva-cövekjét verik a lovaknak,
   S kunyhót gabalyítnak hol Toldi pihenjen;
Kobzos a föld-népét elfüstöli könnyen,
Arra egyéb sem kell odavetett szónál:
“A Cola ez! aki malomkővel górál.”

88

Vajda pedig, várván ura felgyógyultát,
Nem nézi henyén a drága idő multát,
Hanem, ami tervet kieszeltek ketten,
Azt végzi naponkint, munka-feszítetten.
   Ásata elébb is száraz, öblös kútat,
Honnan a vár alá hajt egyenes útat,
Mely a várdomb és a kőfal alatt menne;
Száraz agyagdomb; nincs vízfakadék benne.

89

Mint földi vakondok túrva sötét lyukban,
Hol nem is alítnád, egyszer előbukkan:
Úgy kezde a várba fúratni al-útat,
Melyen az ostromlók dandára befuthat.
   Nyiltan is emellett készűleti folynak:
Sűrü rekettyéből lésza-sövényt fonnak;
Mely födje nyilaktól fal-megrohanáskor, –
Sok öreg ijj, hágcsó készüle, mint máskor.

90

Hanem észrevette a vár kapitánya,
Hogy ama földtúrás mire való bánya:
Kinézte, kimérte, hova szolgál vége
S kifelé belülről aknát visz elébe.
   Foly, halad a munka sürögő mécs mellett,
Hova nem hat napfény, sem az élő szellet,
Már hallik is, amint – sírt ásva magoknak –
Innen ezek, túlról amazok dobognak.

91

Vajda hogy ezt hallá, monda: “hisz’ ez pompás,
Minekünk segít, ha szembe velünk ott ás;
De ha már a tulsó dübögés átrendűl,
Egymásra ma-holnap bukkan a nép szemtül.
   Rohanás ezt rögtön a falra kövesse,
Felséged a külső viadalt vezesse,
De ne elüljárjon, csak utánok nézzen;
Én majd a sötétség dolgait intézem.”

92

S nem sajnálva magát, se’ tulajdon vérit,
Szólítja fiát és ifiabb testvérit:
(Miklós vala, Mihály, és Pál ezek öccse)
Bátor, erős népet válasszanak össze:
   Maguk ezt fáklyával harcolni vezessék,
Vissza saját útján, s ki az ellent vessék,
Ki az aknából és be megint a várba, –
Ha belül rekednek, az sem esik kárba.

93

Mert már is, alatta rohanó lészáknak,
A király vitézi falra imé hágnak;
Ott látom Ivánkát a csapatok élén,
S mind a javát-színét, ha sorra beszélném.
   Sárga-kesely lován a király vezérel,
Küldözi parancsát mindenhova szélyel;
Buzdít, a köz embert szólítja nevérül,
Maga is vágtatva fordul avagy térül.

94

Hágcsót a falon már, eleven teherrel,
Kit félig, kit odább rakva meg emberrel,
Látni, miként kúszó növevényt karóján,
Csakhogy ez a kúszás nagyon borzasztó ám!
   Fent a várbeli nép forró vizet, ólmot,
Szurok égő fáklyát, nyilat, követ szór ott,
Nagy villa-doronggal, hosszu csapófával
Feldönti a hágcsót, emberi súlyával.

95

Egy létra tünék most szemébe királynak,
Félre, hol a védők kevesebben állnak;
Legfelül a kobzos, négy-öt ha kiséri,
Keze a párkányt is már csaknem eléri.
   Hanem észrevette egy őr s nagyot ordít,
Követ a hágcsóra hevenyén lefordít,
Ugranak – a többi még jókor – előle:
Kobzost leüté… úgy hiszi a fal őre.

96

De nem: – alulfordult bátor ügyes ésszel,
Létra fogát alul megragadá kézzel,
Úgy csüng vala teste, míg legurult szépen
A nagy kő, s maradott maga, keze épen.
   Ekkor a lépcsőre rugta magát vissza,
S, fent, a falon áll már, hol az épen tiszta
(Mert az az egy őr is oda ment, hol baj van);
S lefelé kardjával integet a zajban.

97

Egyedűl ott villog – csak percnyi jelenség:
Mert nagy riadás lett: “Falon az ellenség!”
Száz szem nézi agyon, száz fegyver, a kobzost:
Gondolja szegény, hogy futni se’ szégyen most:
   Le megint a hágcsón, függve alul kézen
Szalad és futását így végzi merészen,
Nagy kő- s fa-culáptól, mely görgene rája,
Megvédi a hágcsó kettős oldalfája.

98

Míg kobzos az őrt így maga ellen csalja,
Azalatt Ivánka, Szécsi nemes sarja,
Sűrü vasas néppel, mely követi nyomban,
Fel birt verekedni, és már a falon van.
   Harcolva keményen, a maga hágcsóját
Megvédi, bevárván csapatja utólját,
Melyet aztán mások folytába követnek;-
Így dölt sora el a fali történetnek.

99

Iszonyúbb a másik; az a földalatti,
Hova erős dandárt vezet a négy Laczfi
Olyan uton, hol még az erős sem bátor,
Mert a “halál völgye” az a szűk sikátor.
   Dolgozik a csákány, zúg tompa ütése,
Mindjárt kész a halál nyilt, pokoli rése;
Némán a vitézek kebele is dobban,
Nem fél, de rebeg: hogy kire mi vár ottan?

100

Vak dúlakodás, holt tetemekre hágó,
Hol fegyver a csákány, kapa, veremvágó,
Honnan a megtorló hullát, sebesűltet
Úgy kell takarítni, mint az ásott földet;
   S mint víz ha erősen fakad a bányába,
Úgy tapos a vérben a vitézek lába,
Úgy foly ki az ásás alacsonyabb végén –
A nap is elszörnyed rettenetességén!

101

Így a Laczfiak itt, fenn a király népe
Behatolnak a vár kellős közepébe;
Látja az őrség e két folyamot fenn, lenn,
S könyörög éltéért, nem is áll már ellen. –
   Hanem én, követve a bősz hadi kockát,
Nagyon is felejtém Rozgonyi Piroskát:
Kell mondanom egy szót, maga helyén, róla,
Bár ez az ének már untig elég volna.

102

Piroska, Piroska! szép hajnali álmom!
Így kell-e tetőled végre is megválnom?
Pünkösti virág, kit e dalomnak bájul
Tűztem homlokára, így kell hogy aláhúllj?…
   Más volt az idő, hajh! más akkor az ég is,
Felhős, borus ámbár – de tavasz volt mégis:
Most fagyos őszöm, mely nem engedi nyilnod,
Arravaló csak, hogy elsöpörje szirmod’.

103

Érzi közel végét, már kész is az útra;
Vissza, derült arccal; néz a rövid multra,
Meggyónta világi bűneit… szerelmét:
Maga Csanád érsek vette le a terhét.
   Egy gyötri csupán még: ama síri átok,
– Bárha ezért Csanád szintén megbocsátott, –
S mond Örzsinek (aki gyakori mellette,
Mert csakis a fátyolt hogy még föl nem vette):

104

“Oh, Örzse; galambom! a kezem oly gyenge:
Írnál egy levelet, édes, a nevembe’,
Hogy Toldit a törvény ártatlanul üldi; –
Királynak az érsek, igérte, elküldi.”
   Örzsi egy asztalkát odatolt az ágyhoz,
Tollat, iróeszközt… olyan új hártyát hoz,
Mely nem is állatbőr, hanem úgy csinálják; –
Bizalommal ekkép szólítja királyát:

105

“Felségedet (úgymond), terhére ne váljon,
Üdvözlöm utószor, a halálos ágyon;
Mert szívem egy átok, – kései vád nyomja,
Nem mehetek azzal örök nyugalomra.
   Toldi vitéz, hallom, oda bújdosik most,
Üldözi törvény, mint fosztogatót, gyilkost,
Üldözi az egyház rettenetes átka,
Hogy engem kirabolt, férjemet levágta.

106

“Mi esett közöttünk a temető-boltban:
Isten előtt – kihez indulok – meggyóntam
Fő lelki-atyámnak Telegdi Csanádnak; –
Nincsen ahoz többé köze a világnak.
   De, hogy őt nem hozta oda rabló szándék,
Azt tudom, azt vallom, – hitet is ajánlnék,
Eskü-tanúságot (de tilos) amellett,
Lenne bár utolsó ajkamon e szellet.

107

“Hogy esett a rablás? nem tudom azontul;
Elaléltam ismét erős fájdalomtul
(Ugy kell lenni) mikor Toldit elátkoztam,
Mert gonosztevőül én is őt okoztam.
   Oh, ne érje utól, ne soha, ez átok!
Visszavonom, s mindent neki megbocsátok:
Nem tette orúl; mint gyilkos, utonálló,
Bajt-víva tevé, mint boszuját álló.

108

“Későre tudám meg, hogy titkon a fűzek
Rejtekiből nézték idevaló szűzek,
Toldi hogyan vívott sok ideig Tarral,
Ez egész fegyverben, amaz egy szál karddal.
   De tanúnak őket senki be nem híván,
(Fogadásuk tiltja, mit az ily pör kíván):
Mostanig ezt őrzék hallgatva magokban,
Nem érhete érőt szavuk e dologban.

109

“Esedezem hát – ki földi képe Annak,
Ki kegyelem-forrás – Felséges uramnak:
Kegyelemből Toldi lovagot feloldja,
– Ne legyen hős kardján alacsony bűn foltja.
   Érsek is az átkot leveszi, igéri;
Felséged’ is árva szolgálója kéri,
Nyúlak szigetében, hol apáca (most a
Fejedelem-asszony) – Rozgonyi Piroska.”

110

Levelet ily rendben a királynak szerze,
S kérte; mikor meglett, olvassa el Örzse:
“Jól van; de utána még valamit toldok,
Írjad, – nem vihetem sirba ezt a dolgot:
   »Itt, ahol a szívek hallgatva megtörnek,
Egy deli, vidor szűz – ugyan, inkább gyermek –
Készűl kezeimből venni örök fátyolt;
Nem mert a világnak méghalt s ide vágyott…«”

111

“Nem irom!…” ugrott fel s kacagott fel Örzse
Zokogásba együtt s könyekre kitörve,
S kiszaladt, orcáját kézzel betakarja,
Nincs azután szép szó, ami vegyen rajta.
   Piroska tehát a levelet bevégzi,
Lezárja viasszal, vánkos alá tészi,
Hogy, ha Csanád érsek a királyasszonnyal
Átjő, odalopja, – elküldi bizonnyal:

112

Reszketve kipótlá: “… nem, mert ide vágyott,
Hanem mert közel volt, udvari leány ott,
Hol, aki lehetne szívének az írja
Az nem lehet. Oh jaj! a kezem nem birja…”
   Csakugyan az érsek jöve nap estével,
Átveszi, felküldi ország levelével,
Maga sem sajnálta egy rövid irását,
Benne az apácák tanuvallomását.

113

Hogy e szerint Toldi nem orozva ölvén,
Hanem viadalban, mint lovagi törvény;
Sírfosztogatásnak is elesvén vádja,
Mint a haza küldött levelekből látja:
   Érsek az egyháznak feloldja nagy átkát,
Vissza neki adja lelki szabadságát;
Kegyelmet a legfőbb világi birája
Adjon – ő is kéri -: Felséges királya.

*

[1] Tavoliére di Puglia: az apuliai sík föld. Puglia: Apulia. A. J.

[2] (Lásd tizedik ének 1. szakasz jegyzetét)

[3] Super scalam humanam, idest, unus scandendo super scapulas
alterius. Chron. Dubn. A. J.

[4] Barones et milites sibi nimium improperabant, quod ad talia se
ingessit, quae non decent regiam majestatem. Chr. Bud. A. J.

[5] A praceo (keryr) értelemben használom e szót, mely Marktschreier
Ballagi szerint. A. J.


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!