Hirdetés

TOLDI SZERELME – Nyolcadik ének

32 perc olvasás

TOLDI SZERELME – Nyolcadik ének – Arany János

1

Toldiné azonban, Toldi Miklós anyja,
Fia bújdosását nehéz szívvel hallja;
Hírül adják néki kolduló barátok,
Hogy fején vérdíj van, irtózatos átok.
   Azóta sem éje, sem napja szegénynek:
“Én bizony” azt mondja “Budára felmégyek:
Tán szíve királynak megesik a jajra
S megkönyörűl, – hiszen neki is van anyja.”

2

Szándéka elébb is az özvegy királynét
Megkérni, hogy lenne szószólló fiáért,
Vizsegrádra menni, elibe járulni,
Egy kis ajándékkal lábához borulni.
   Rögtön is ahoz lát, késedelem nélkül,
Elrendeli házát, maga útra készül,
Mezei munkának úgy is szűnt a nagyja,
Ami hátra van még, a cselédre hagyja.

3

Azután egy belső régi szekrénybe nyúl,
Melyet ifionta hozott menyasszonyúl;
Nehezen nyiták ki, nekiestek hárman:
Feledé a járást kulcsa is a zárban.
   Gondosan felhajtá felső takaróját,
Régóta beszerzett “halálra-valóját”,
S keze-fejét óvást ezek alá dugva,
Keresgél odalenn valamit egy zugba’.

4

Legelébb az arany koszorút vevé ki:
Anyai jószága volt e párta néki,
Úgy szállt az örökbe leányról-leányra,
Bajos lenne hamar megmondani, hányra.
   Gyémánttal, rubinttal a cifrája ékes,
Smaragd benne szép zöld, opál benne kékes, –
Anna odagörbűl, lélekzetet sem vesz,
Szeme-ragyogása a kövekén túltesz.

5

Azután kösöntyű, szinte olyan áros,
Kerűle ki onnan, összeillő, páros,
Melyeket a férje adott jegybe, Lőrinc,
Melyeket azóta bánatosan őriz.
   Anikó hirtelen Toldiné karjára
Felcsatolá egyik perecet próbára,
S hamisan felrántá, feljül a könyökén –
Mosolyogva feddi öreganyja szegény.

6

Majd elővevé a színehagyott övet,
Lefeszíté róla késheggyel a követ,
Drágakövet, gyöngyöt, mellyel az kirakva:
Ezt is a többihez, kosarába rakta;
   Arany láncot is még, s több ily csecsebecsét,
Melynek nem az érték adja csupán becsét;
De, bár eladó nem volna egy világért,
Mit oda nem adna egyetlen fiáért!

7

Most az eleséggel megrakott szekérbe
Széna ülést töm az öreg Bence térde,
S od’adá a gyeplőt a Bence-legénynek,
Bölcs tanácsaival se’ maradt fösvénynek:
   Ezt így tegye, azt úgy; – mutatá, hogy lássa,
Mi a ló-hajtásnak bibéje, fogása;
Maga is mellé űlt fő felvigyázónak,
Nehogy baja essék kocsinak vagy lónak.

8

Unta pedig a szót fia, a tanítvány;
Néha az ostorral nagyokat suhintván
Meg-megcsapja lábát a lógós lovának
S megrántja a gyeplőst, hogy ne szaladnának.
   Végre felűlt aztán a nemzetes asszony,
Hogy az űlésből is rendeletet osszon;
Mellé unokája; míg egy asszonycseléd
Be-limlomolá a kocsi első helyét.

9

Haj! repűlne szárnyon Toldi édes anyja,
Bence is, az ifjú, vágtatna, rohanna:
De apja fiáról nem veszi le gondját:
“Ne zavard a lovam!” mondja neki mindjárt.
   Jó úton ügetve, ha göröngyös, lépve,
Lassítani minden partocska elébe,
Minden kikopásra, kicsi földhajlásra:
“Ez a magyar lónak igazi hajtása.”

10

Értek ebéd tájon csak közel egy rétet:
Bence azon volt már, az öreg, hogy étet,
Meg is állt, le is szállt, s gondviselő kézzel
Lovai üstökét megrángatta kétszer.
   Majd, míg fia dolgát végezi a lónál,
Ő avart szed össze, abba tüzet csóvál…
Így van ez, ebédre, délre, uzsonnára…
Isten tudja, mikor verődnek Budára. –

11

Feljutottak egyszer valahára mégis,
De már a had elment, maga a Felség is,
Anyja mellé adván Telegdi Csanádot,
Akik igazgatnák itthon az országot.
   Igy maga Erzsébet lejöve Budára,
Nem kell Toldinénak menni Vizsegrádra;
Most hát a királyné lábaihoz járul
S panaszát így kezdi üldözött fiárul:

12

“Felséged a szavam bántásnak ne vegye:
Vagyok Toldi Lőrinc elmaradt özvegye.
Egy fiam van, Miklós, a vitézlő rendben –
Széles Magyarország ismeri különben.
   Szerze magának hirt, földi dicsőséget,
Nekem ugyan több bút, szív-keserűséget:
Haj! mert ki fiat szűlt országnak-világnak,
Búbánatot szűle az asszony magának.”

13

“Tudom” – a királyné felel ily zok-szóval –
“Mit kérkedel itt a sírfosztogatóval?
Tudom a szép hírét, micsodás ember ő:
Asszony-elcsábító, gyilkos, szentségtörő.
   De majd az igazság keze utóléri,
A főpapi átok már nyomba’ kiséri:
Törvényt ha kikerül, fennakad egy ágon,
Meglakol e földön, meg a másvilágon!”

14

“Nem igaz… (Felséged’ megkövetem szépen:
Nem szavára mondám ily szeme-szöktében)
Nem igaz, ha még oly kikiáltott vád is,
Még ha Csanád érsek maga vádolná is.
   Az én fiam, Miklós, cselekedett ollyast?…
Ismerem a szívét: ő nem tehet aljast,
Csepegtettem abba isteni félelmet:
Bátran merem a’ részt kérni a kegyelmet.”

15

S lábához omolva töredelmes csókkal
Könyhullatva könyörg és rebegő szókkal:
Lenne közbejáró fiáért fiánál,
Toldi vitézért a felséges királynál.
   Egyszersmind, szavai nyomatéka végett,
Elkezdi kirakni “ezt a csekélységet”
Reszketve motozó kézzel a zsámolyra;
Hanem a királyné szigorúan szóla:

16

“Vidd az ajándékod, jó asszony, előlem!
Arany is, gyémánt is van nekem itt bőven;
Mondass rajta misét a fiad lelkéért;
Nem tehetem, hogy szót szóljak a vétkéért.
   Ártatlan is elvész: bűnös ne lakoljon?
Anya-sors, hogy szűljön fiat és gyászoljon –
(Így végezi, s tompább lesz hangja, sivárabb)
Másénál bizony a te fiad se’ kárabb.”

17

Vérbe, lángba borult Toldiné orcája,
Mozdula, de hangot nem adott a szája,
Csak felállt és indult lábadozó-formán,
Görnyedve, ölében kezeit kulcsolván.
   Anikó, (mert várta,) mihelyest kilépe,
Réműlve szaladt jó nagy-anyja elébe:
Mi baja? mi lelte? minő véletlenség?…
S tartja átölelve, hogy földre ne essék.

18

Haza juta mégis unokája karján;
Úton is, otthon is mind kérdezi a lyány.
“Nincs szíve” – csak ennyit felel utoljára –
“De nem mondok rosszat királyom anyjára.
   Maga, tudom, jámbor, kegyes és kegyelmes,
Nincs is előttem út olyan veszedelmes,
Hogy föl ne keressem messzi táborában,
Ha mindjárt térdig is elkopik a lábam.”

19

Erre Anikó, meg Bence, meg a többi
Kezdenek a dolgon igen szörnyűlködni:
Mit akar? mit gondol? ilyen idős korban?
Oly messze? világra? – gondolja meg jobban,
   De az öreg asszony makacsul azt mondja,
Reggel is azzal kél, este is az gondja:
Hogy őneki nyugta, maradása nem lesz,
Míg oda el nem jut, – a fejedelemhez.

20

Végső éveiben háromszáz-negyvennek
Rómába sokan már nagy-búcsura mennek,
Kelemen amelyet hirdete, a pápa;
Mind a világ készül, megyen is, Rómába.
   Ezekkel az özvegy majd az olasz földig
Valahogy – gondolja – lassan elvergődik;
S mind azt tudakolja, azt járja ezentul:
Ki, mikor, minémű alkalommal indul?

21

Ezt Anikó látván, hogy öreg-szüléje
Készül a nagy útra, nincs ki lebeszélje:
Egy kalandos tervet kohol a bátor lyány,
De nem mondom itt el; majd kijön a sorján.
   Titkon összebeszélt fiatal Bencével,
S nagy-anyját csak azon kéri nappal-éjjel:
Gyenge öreg testét ne törje oly messze,
Hanem őt az ifju Bencével eressze.

22

Hallani sem akart róla eleinte:
“Éppen, – oly fiatal, dőre leány, mint te!
Vakot világtalan Bencére bíználak!
Mi okost tudnál te szólni a királynak!… “
   Monda sok ilyet, – csak egy nem jut eszébe,
Sohasem is hallá világ-életébe’:
Hogy abban különös lenne, avagy szégyen,
Ha férfival egy lyány közös útra mégyen.

23

Hasztalan ijeszti a veszélyes úttal;
Gyönge nemére is mind hiába útal,
Teste töredelmét hiába nagyítja:
Mert Anikó a szót rá visszafordítja.
   Ha neki veszélyes: hát a nagyanyjának!
Ha nemének is baj: hát öreg korának!
Többet bir-e az agg, mint a fiatal test? –
Rém-képet elébe így hasztalanúl fest.

24

Mind ráestek; – amíg, sok szóra-beszédre,
Toldiné sem tudott mit felelni végre:
Mind kevesebbet szól, közbe nagyot hallgat:
Csak baj is a vénség, az erőtlen alkat.
   Maga nem mehet, – de Anikót oly messze
– Egy leányt egyedül – mégis hogy’ eressze?
A maga tanácsán? egy fejetlen lábén?…
Mire Bence vitéz sértve felel: “hát én?”

25

Nagy-nehezen csak ráfanyalodott mégis,
Útra tanács bőven, de jutott költség is;
Anikó és Bence, a zarándok-bottal,
Készen vala, egész úti állapottal.
   Maga elkisérte a gyűlő-tanyára,
Búcsút veve tőle, áldást ada rája;
Most érzé Anikót, milyen elveszett kincs:
Zokogva tér haza: “kettő közül; egy sincs!”

26

Indulása után a jámbor csapatnak
Anikó és Bence nosza félre csapnak!
Buda szűk utcáján sietve, vigyázva
Beosontak egy kis félreeső házba.
   Ott Bence a titkon előre beszerzett
Holmit előkéri: vala kész fegyverzet;
Ötven aranyából maga Bence vette,
Most Anikó vígan megfizet érette.

27

Míg Bence a lóért kiszalad az ólba,
Öltözni odabenn vala kemény próba:
Segítne, ha tudna, a házbeli asszony.
Vita tárgya, hogy mit, hova alkalmazzon.
   Bajjal, de elég jól megleve, elsőre;
Könnyü vasing símul puha szarvasbőrre
S domboru mellének mérsékeli halmát,
Fénylő sisak rejti haja bonyodalmát.

28

Mire a két lovat fölvezeté Bence,
Anikó ott állt, mint szép ifju levente,
Csak még körülnézi hűséges apródja,
Igazítván, hogy hol peckelje, hol oldja.
   Azután mindketten paripára kaptak,
A nagy komoly útra vígan elvágtattak:
Elül, forgó tollal, sisak-ellenzővel
A lovag, – utána Bence sutább fővel.

29

Mikor észrevette a csapat zarándok,
Hogy Anikó s Bence nincs sehol utánok,
Lett rajta beszéd sok, de sükere semmi:
Könnyebb találgatni, hogysem visszamenni;
   Mint madarak lombrul, seregenkint lombra:
Szálltak, énekelve, templomrul-templomra,
Míg az olasz földnek határiba értek,
Hova búcsujáró összefoly, temérdek. –

30

Rozgonyi azonban nem örűlt sokáig,
Hogy lyánya halálból új életre válik,
Csak, mint ki nagy útról haza ér, s a házba
Lép nevetős arccal, de leli mély gyászba’;
   Ideje sincs búcsút venni a mosolynak,
Ott lepi a nyers bú, s vadul összefolynak:
Úgy döbbene meg s vált mindig komorabbra
Rozgonyi, ha lyányát nézte naprul-napra.

31

Mert, bárha Piroskát visszaadá sirja,
Ott ég a haláljegy bús képire irva:
Halovány arcára hirtelen pirossal;
Nincs már köze földdel, sem földi lakossal.
   Egy az ohajtása szomorú szivének:
Eljegyzetni magát Isten jegyesének,
Vonúlni világtól egy félre-zugolyba,
Koporsója helyett néma kolostorba.

32

Szigetén Margitnak, a királyi szűznek,
Fogadák testvérként fogadást tett szűzek;
Maga a királyné javallta, dicsérte,
Látogatásával tisztelte meg érte.
   Sőt – tészi kegyelme azt is lehetővé –
Teszi, az elhunyt helyt, fejedelemnővé,
S hogy elébb a szerzet rögtön fátyolozza,
Érdeme a tört szív, nem az idők hossza.

33

Oda gyakran hozzá szép Örzse kijárván,
Múlatja panasszal a bosznai bán-lány,
Kedve ugyan – mint tört tükör apró fénye –
Csillog: de a szívnek nincs semmi reménye.
   Lajos elment: tudja, hazahozza nőjét,
Nincs lelke bevárni boldog esküvőjét,
Csak azon van mindig: fátyolt veszen ő is,
Helyesli bizonnyal majd a királynő is.

34

Ám váltig akarná lebeszélni róla
Piroska, de nem hajt semmi tanács-szóra;
“Jut eszedbe a ?” felel olykor: “Válassz!”
S lesujtja Piroskát e mosolygós válasz.
   Nem is ellenzik már, – Erzsébet, az épen
Már többre becsűli a leányt szivében;
Nincs akadály, – csak még Piroska ürüggyel
Áltatja, halasztja, noha bajjal-üggyel.

35

Toldira ha gondolt – s hogy’ ne gondolt volna?
Piroska, de nem szólt – s hogy’ szólana róla?
Más sem merte nevét említni a háznál,
Látva, hogy nem egyéb holtan-élő váznál.
   Nem tudja, hogy amit szerelemből vétett,
Az fordult fejére, mint alacsony bűn-tett,
Átkát hogy az egyház mennyire megtoldta. –
Szegény Toldi Miklós, hol lehet azolta?

36

Bújdosott vadonban, Vértesen, Bakonyban;
Nem nyomorú éltét tengeté azonban:
Nem akart halálba gyáván menekülni,
Se’ gonosztévőként bitóra kerűlni.
   Kínnal az életét kinyújtani vágyik,
Szerelemért, bűnért vezekelni váltig,
Vezekelni önként, szabad indúlattal:
Nem a törvény előtt, lelki gyalázattal.

37

Hosszú napok, éjek gyötrelmeit hordván,
Talála monostort, Bakony egyik ormán,
Magas hegyen űlő régi barátfészket:
Oda az atyákhoz, gondolá, benézhet.
   Ott az üldözéstől ótalom alatt van,
Megbánhatja bünét, böjtben, alázatban –
Gondolta, tevé is: bezörgete mindjárt,
S kapu megnyiltával kérdezi a gárgyánt.

38

Elibe vezették a monostor-főnek;
Toldi magát mondja nagy gonosztevőnek:
Szánni-bánni előbb vétkeit ohajtja
S beállni, ha Isten megkönyörűl rajta.
   “Jól van, fiam, jól van! Isten előtt érdem
A megtérő szándék, (nevedet nem kérdem):
S mivel egy hű szolgánk közelébb meghala,
Ám légy te, helyette, a fráter Mikola.

39

“Hozzatok egy seprűt!…” “Látd e poros eszközt:
Alábbvaló léssz most te az emberek közt:
Fetrengeni sárban, fogsz te gyalázatban,
Míg megtörik szived igaz alázatban.”
   Toldi fejet hajtván ezt mondja csak: “Értem.”
Haja érintését elfogadá, térden;
Azután lehányta vitézi ruháját
S fölvette a szerzet durva szőrcsuháját.

40

Ott neki a tisztét mindjár’ kijelenték:
Konyhára vizet, fát kell hordani mindég,
Söpreni az udvart, kapálni a kertet,
Segitni szakácsnak, ha parancsol: jer, tedd!
   Toldi aláveté magát türelemmel,
Megyen is már vízért, földre sütött szemmel,
Ragad “öreg kondért”[1] kezeibe kettőt,
S hegyre, fel a völgyből, hozza mikor megtölt.

41

Erején barátok ámélkodnak vala:
“Derekabb legény ez, mint fráter Mikola!”
Dícsérik, azonban egymásra nevetnek;
Nem örült Miklós az ilyen dícséretnek;
   Hanem azért tűrte; hisz’ alázatosság
Most beteg lelkének keserű orvosság;
De mikor megsejté, ki volt e “Mikola”?
(Hegyre a barátok vízhordó szamara):

42

Mint a tüzes mennykő, agyvelején átjárt
Egy ösztön: hogy eléb leüti a gárgyánt,
Azután a többit veri csúfúl agyon,
Kő kövön az egész házból se maradjon…
   Megbírálta magát nagy-nehezen mégis:
Ám, hadd “törje szivem” ez a kisebbség is!
Kojtorga magában: de ha hallá, vére
Azután is felforrt a “Mikola” névre.

43

Napot így munkában, éjet imádságban
Tölte szegény Toldi, nagy alacsonyságban;
Nem is volt neki már, csak a csontja-bőre,
Mégsem akart enni, hogy kapjon erőre.
   Már terhet alig bír, de mindazonáltal
Sok vizet a völgyből s fanyalábot hátal,
Csorog arca csontján babszemnyi veríték:
Igazán csuda, hogy már ki nem teríték.

44

Egy nap alámenvén, talála bitangul
Lovat az erdőn, hogy útvesztve csatangol;
Tele bojtorjánnal nagy gubancos szőre,
Hátul csupa csípő, csupa fej előre;
   S Toldira oly szánó, szomorú szemekkel
Néz, hogy ő se’ hagyá első tekintettel:
Álmélkodva ütött maga két combjára,
Hogy az ő lova ez, a hűséges pára.

45

“Pejkó, eszes állat! hol jársz? hova lettél?
Gebekint gazdáddal vezekelni jöttél?
Ki reád sem gondolt immár hetek olta;
Mikor elcsapott, hogy hazamenj az ólba.
   Jer hát, velem a kínt, gyalázatot osszad,
Hegyre föl a kondért s tüzelőfát hozzad;
Lesz a barátok közt odafenn nevetség:
De csak átkom szűnjön, azok hadd nevessék!”

46

Lett is röhögés, nagy, a Toldi gebéjén,
Mulattak a fráter furcsa szerencséjén;
“Majd érte jön, aki hagyta bitangjába,
Addig hordjon nekünk vizet a konyhába.”
   Hordta is a jámbor; noha nem dús réten,
Csak az udvar lábján tengődve, szeméten,
(Nem kellett neki más); míg egyszer a háztul
Eltünt, nyoma veszett, odalőn – gazdástul.

47

Ugyanis egy reggel, mise-mondás tájban,
Papi személy állt meg, kint a kapu-aljban,
Hivatta a gárgyánt s a többi barátot,
S kapura szegezvén, olvasa ily átkot:
   Mi Csanád, a prímás, esztergomi érsek,
Hirdetünk nagy átkot mind a magyar népnek
(Ránk ruházván Krisztus földi helytartója)
Toldi Miklós, gyilkos-, sír-fosztogatóra.

48

“Átkozott, ahol jár, átkozott, ahol kel;
Átkozott, ki szolgál neki szentségekkel,
Átkozott, ki rejti, vagy odább bújtatja;
Élve is, halva is legyen átok rajta!”
   Elsápad a gárgyán és mind a barátok:
Hátha biz’ őket is terheli az átok,
Amér’ helyet adtak ama vezeklőnek
Ki mondotta magát “nagy gonosztevőnek?”

49

“Hol van izé?… hol van a fráter Mikola?”
De sehol már nem volt, se maga, se lova.
Még ekkor ijedtek nagyot a barátok,
Nem azért, hogy bennök kárt tenne az átok,
   Hanem amért csúful bántanak a hőssel:
“Ha visszajön – úgymond – agyonüt, felperzsel!”
S mint aki aludva nagy veszélyben forgott,
Szörnyítik az elmult s a lehető dolgot. –

50

Ezalatt Anikó és fiatal Bence
Mentek, – közel is volt már vízi Velence,
Merre búcsujáró özönle temérdek,
Sok csapatot immár elhagytak, elértek.
   Amint haladának szép ligetes rónán,
Mond Anikó: “nosza Bence, édes szolgám,
Nagyon éget a nap; szálljunk le, deleljünk;
Van patak itt, árnyék s jó legelő helyünk.”

51

Bence lovaikat pányvára ereszté,
S vallatni a nyergén az iszákot kezdé;
Amiök volt, abból, mint útasok, ettek;
Mond Anikó ismét, hogy megelégedtek:
   “Oly álmos vagyok én, Bence fiam, hogy még…
Te ne alugy’ – állj őrt, hahogy elszunyadnék.”
El is szenderedett a szép puha fűben,
S Bence a láncsával őrt áll vala hűven.

52

Amint ide-oda vigyáz, halgatódzik:
Hallja egy bokron túl említeni Toldit;
Oda figyel jobban, közelébb is megyen,
Hogy észre ne vegyék, lassan, lábujjhegyen.
   Két potom emberke, zarándokruhában,
Jött a poros úton s vala nagy vitában;
Bence is leshelyből fülel minden szóra;
Társának az egyik már azelőtt szóla:

53

“Hallod-e, Kuncz, íme, vagyunk bátorságban,
Biztos olasz földön, nem Magyarországban:
Osztozzunk; akarom tudni, mi a részem.”
Felel az: “Mondtam már: osztozunk a pénzen;
   Ne bomolj! egy ugrás elérni Velencét
Ottan az ötvösnél próbálni szerencsét… “
De nekem mindjárt kell, ami az enyém, Kuncz:
Fele!… szegődött bér – tudod-e? – osztott konc!”

54

“Fele neked, fészkes… hiszen én raboltam,
Te csak őrt álltál, míg én a sírban voltam!”
“Hát nem te futál meg, hogy ahol jő Toldi?
(Bár segítne, mondok, a követ eltolni;)
   De te most is futnál, ha én nem biztatlak.
Ide hát a felét! különben feladlak,
Hogy te raboltad ki Rozgonyi sírboltját,
Fel én, ne legyek Hincz!… a keserves voltját!”

55

Ekkor olyat húzott amaz a szent bottal
Fejére, hogy elnyúlt, ködös állapottal,
S ott akará hagyni, de láncsa-szegezve
Odaugrik tüstént, elibe áll Bence:
   “Meghalsz!” riadott rá, “ha csak egyet mozdulsz!
Hol az a rablott kincs? vagy igyót elpusztulsz!”
Tagadta először, de ocsúdás közben
Hincz morog: “ott van, ott! derekán egy övben!”

56

Megtalálá Bence az övét a bőrén,
Azután hajtotta lovaikhoz pőrén,
Kezeit szorosan hátraköté fékkel
S a pányva-cövekhez csavarintá véggel.
   Társával is úgy bánt. Anikó a zajra
Fölserkene, s kérdi, mi dolog ez, hallja?
Bence előadta az eset mivoltát,
Hogy ezek ám, akik a sírt kirabolták.

57

Megörült Anikó, s az övet kibontá:
“Mennyi rubint, gyémánt! soha ennyit!…” mondá,
“De nem a kincs!… bátyám jó híre megépül;
Mitevők legyünk most!” kérdezi Bencétül.
   Bence felel: “már hogy mitevők legyünk most?
Két szép fára legitt vonom a két cinkost,
A kincs az enyém lesz… no, vagy a kettőnké;
Hisz’ varju se károg ezek után többé.”

58

“Nem úgy, Bence, nem úgy! Hát, fiam, a gazdád?…
Azt te gyalázatban, átok alatt hagynád?
Szükséges, hogy elébb bíró előtt valljon
Ez a két gazember, meg azután haljon.
   S minthogy legközelebb útunkba’ Velence
(Van igazság ott is,) oda visszük, Bence,
Hátrakötött kézzel lovak előtt hajtva.”
“Ist’ az atyám! úgy van.” szólt Bence, sohajtva.

59

Így be Velencébe sarkalva kisérték:
“Ki itt az igazság fő embere?” kérdék,
Megmutaták tüstént, hol lakik a dózse,
Nem szájtáti legény volt ám Anikó se:
   Elmondta: Lajoshoz megyen a táborba,
S hogy fogta el e két gazot egy bokorba’,
Kik Magyarországon a sírt kirabolták,
S a király legelső vitézére tolták.

60

Vereté a dózse vasra legott őket,
Vallatta keményen a gonosztevőket,
Nem mernek tagadást tenni a dologban,
Mihaszna tagadnák? az öv úgyis ott van.
   Megíratta mindjárt súlyos rablevelök’,
Akarván Lajosnak kedveskedni velök,
Nehogy visszajövet neki haddal ártson,
Tart tőle bizony, mert sok van a rováson.

61

Fegyver alatt rögtön, szoros őrizettel
El is indítá, egy udvari követtel;
Anikó és Bence velök ered útnak,
Így Nápolyba egész bátorsággal jutnak.
   Ezalatt Lajos már Kontot utólérte,
Maga derékhaddal mind nyomba kisérte
Nagy félelem és hír fut előtte Kontnak:
Már útban, előre, sokan meghódoltak.

62

Mikor aztán bent, a nápolyi határban
Volt az elő-dandár, hol Akvila-vár van,
Kiterűlt a zászló nagy fekete szárnya,
Endre halott képe vagyon írva rája.
   S benyomult a dandár hadi gyors léptekkel,
Buzdítja haragját amaz új énekkel
(Hozzá dobog a láb, csörög a fegyverzet),
Melyet egy hegedős ilyeténkép szerzett:

63

“Mit kötögetsz? mit fonsz selyem-arany szállal
Én szép feleségem, Johanna királyné?”
“Neked, uram, látod, hímezék palástot
Koronázó napra: zsinórt verek arra.”
   Mosolyog az asszony, de csak szeme, szája. –
“Endre fiam, félek: gonosz itt a lélek.”
Gyanús szeretet az, sohase’ visz jóra:
Nápolyba, vitézek! boszúra, boszúra!

64

“Fiam édes, Endrém! nincs e dolog rendén:
Jer vissza hazádba, szép Magyarországba.”
“Nem, anyám: meghalnék, szívem kiszakadna;
Szeret is Johanna mint a maga lelkét:
   Hímezte palástom selyem-arany szállal,
Rá mentekötőt is gyenge tíz ujjával.”
Hímes szeretet az, sohase’ visz jóra:
Nápolyba, magyarok! boszúra, boszúra!

65

Búcsút veve anyja, Erzsébet királyné:
“Ime, az ujjodra köves arany gyűrű;
Felvonom azt mindjár’: s méreg, acél nem jár
Ősz remete adta, pápa megáldotta.” –
   – “Lakol is hát nékem, asszony-feleségem,
Mind, ki az udvarnál gonosz ellenségem!”
Bolond bátorság az, sohase’ visz jóra:
Nápolyba, vitézek, boszúra; boszúra!

66

Kulcsos Averszához, daliás nagy garral,
Az egész udvarral, megy Endre vadászni.
Fogadá ott sokszor éjjeli szállásra,
Lakoma-, hálásra, egy régi kolostor.
   “Édes uram, most is ott legyen a háló.”
Veti azt Endrének a sok lesben álló.
Rettenetes éj ez, sose’ virrad jóra:
Nápolyba, magyarok! boszúra, boszúra!

67

Meghitt kamarása szólítja ki Endrét
Éjjeli órában, felesége mellől;
Nosza csak rátámad kivűl a zsivány had,
Megfojtani kézzel, máskép sose’ vész el.
   Lehányja magáról gyilkosait karja,
S hogy nyitni akarja, nem nyílik az alvó.
Árúló szeretet sohase’ visz jóra:
Nápolyba, vitézek! boszúra, boszúra!

68

Másnap egész udvar régi kolostorbul
Vígan haza fordul palotás Nápolyba;
Szép Endre királyfit holtan, temetetlen
Leli majd a kertben aki elébb rányit:
   Szorítva nyakára egy drága zsinór van
Zöld selyem fonálból, fényes arany szálból.
Gyilkos szeretet volt, búra vive, búra:
Nápolyba, magyarok! vérbeli boszúra! –

69

Most Akvila várnak kapitánya, Lalli,
Látva, mi had készül seregét felfalni,
Fehér lobogóját kitüzé a bástyán,
Lajos hűségére maga átbocsátván.
   De közelget Károly, az olasz Durazzó,
Ki Lajost felhívta (mint odafenn van szó)
Hogy Johanna s férje Lajos ellen jönne,
Endre halálának boszúlója lenne.

70

Közelít nagy haddal (különös jelenség)!
Nem mint igaz barát, de ravasz ellenség,
Ki a zavarosban szeretne halászni:
Valahogy Nápolynak trónusára mászni.
   Köpönyegét most is ez a szél forgatja:
Csak színre Johannát s férjét támogatja,
Kiktől – majd kiderül, milyen feleséget,
S nyerte Kalábria főfő hercegséget.

71

Ellene indítá Lajos ennek Kontot.
Csata előtt Miklós atya misét mondott
A nyitrai püspök, s felugorván lóra,
Vezeti társával népét riadóra.
   De harc is alig volt – nagy-hirtelenébe’
Megszalad a Károly szedett-vedett népe,
Mint ha cseresznyefán seregély-had csődül,
De megint szétrebben puszta kereplőtül.

72

Azután Szulmónát ostromlani mentek
Miklós atya Konttal, s a vitézlő rendek.
Károly pedig népét nem gyűjti magához,
Futni hagyá széllyel, kit-kit az anyjához;
   Maga is a megvert, fogyaték sereggel
Oldalt, a hegyekbe, visszavonult reggel,
S minthogy Lajos ellen, látja, kicsit bíra:
Mást gondol, s nekie ily levelet íra:

73

“Felséges uram és vérszerinti bátyám!
Jönni elébed nem ilyeténkép vágyám;
Híved vagyok – Isten az igazlátója!
De Johannának is még alattvalója:
   Nem tehetém, színből hogy harcra ne keljek,
Parancsolatuknak hogy visszafeleljek;
De mihelyt az első összecsapást tettem,
Hadaim’ mind széllyel, haza eresztettem.

74

“Fogadásom módján hát ne csudálkozzál,
Sőt bennem ezentúl szorosabban bízzál:
Mert, bármit mutatok, színlelve, Királyom!
Elleneid közt is javadat munkálom.
   Eddig is, önként már, tudod, amit tettem:
Öcséd gyilkosait üldözőbe vettem,
Iszonyú kínok közt leve mindnek vége, –
Johannát fölmenté pápa őszentsége.”

75

Így írt a Durazzó. Lajos olvasá azt,
Kinn várja követ, de nem adott rá választ,
Csak űlt nagy-komoran puha zsöllye-székén,
S öklivel a semmit fenyegette, végén.
   Azután még egyszer-kétszer elolvasta,
Szemeit egy könnycsepp ragyogóvá mosta;
Azután felugrott s a senkivel szembe
Dühösen fordult: “Várj! kerűlj a kezembe!…”

76

Tudom, mire gondolt Lajos, ekkép szólván:
Mert az olasz főbbek, részire pártolván,
Mind a Forli urak és a Malateszták,
Károly dolgainak furcsa hirét hozták.
   Mihelyest Johanna (cinkos a cinkoshoz),
Férjhez ugrék, terhben, Taránti Lajoshoz,
Akiért előbbi férjét megölette:
Károly is a másik testvért elszöktette.

77

Ki vala e testvér? öccse[2] Johannának,
Jövendőbelije a magyar királynak,
Mária, mint Róbert ősz király meghagyta
Végrendeletében, kettejök nagyatyja.
   Károly elcsábítá, hogy ezen a jusson
Nápolynak idővel birtokába jusson,
Meg is esküdt véle, balgatagul hivén,
Hogy kicsi seb már ez nagy Lajosunk szívén.

78

Ugyanis hallotta (s volt valami ebben):
Hogy Lajos, alkudván országos ügyekben,
Károly cseh királynak leányát, a gyermek
Margitot, eljegyzé, s vége lőn a pernek.
   De Lajos nem ért rá jegyváltani menni,
Elhal a lyány, nem lessz a dologból semmi:
Mária ellenben nagy szívbeli gondja,
Lelke az ő képét, csak az övét hordja.

79

Mint róka, az által esik kelepcébe,
Hogy nagyon is bízik a maga eszébe
S ravaszul sokat mer: Károly is úgy jára,
Hívta Lajost, hogy majd felteszi trónjára;
   De Johanna s férje, hallva, mi veszély jön,
Károllyal, azon volt, ki hogyan béküljön:
Neki adák hát a rablott feleséget
S mellé hozományul a nagy hercegséget.

80

Teszi magát Károly ide-oda hűnek:
Kezdé nyomozását ama gyilkos bűnnek,
S leleményes kínnal öleti sorjába’
Mind’, ki a gaztettnek keze volt, vagy lába:
   Lajos iránt így hű: mert “ki bűnös haljon!”
Johanna iránt is: “hogy senki se valljon
Rá és társaira”; kik közt maga fő-fő
Károly vala épen, mint Endre-gyülőlő.

81

Ez volt a nagy hűség, a Lajos iránti. –
Johanna pedig, és férje, a Taránti,
Hallva, mikép vált a Károly hada köddé:
Megijedtek, hogy már nincs menedék többé.
   Mindjárt is az asszony szép levelet íra,
Hízelgve könyörgőt, s könnyet bele síra,
Endréhe’ szerelmét hazudozva, bókkal;
Mire Lajos aztán válaszol e szókkal:

82

“Szemtelen életed, bitor országlásod,
Elmulasztott boszúd, férjhez szaladásod,
S ahogy első férjed megölése vádját
Tisztázni akartad: mindez tanuság rád,
   Mind ellened vall, mint férj-gyilkosa ellen.
Hanem él az erős boszuálló Isten,
Tudd meg!… s hogy ezúttal én leszek a karja.
Megbüntetni téged, ahogy Ő akarja.”

83

Nem teszi ablakba Johanna ez írást,
Látja, hiában kezd újra hazug sírást:
Férjével azon lett, hogy ahol csak vár van,
Mind sereget gyűjtsön, bent és a határban. –
   Hanem egy kevéssé fogjunk ki, pihenjünk,
Vissza, csekélyebb nép dolgaira menjünk:
Ott folytassuk, ahol, elhagyva Velencét,
Útjára eresztők Anikót meg Bencét.

84

Dózse követjével, kit nyomba’ kisértek,
Biztosan Akvila városába értek,
Hol az, – emberit a lovag-hajadonnal
Künn hagyva, – Lajoshoz kéredzik azonnal.
   Mondja, hogy a dózse tiszteletét küldte,
S kérdi: jövet mért hogy Lajos elkerűlte?
Hazamenet várja, szívesen is látja
Tisztelni magánál régi erős vágya.

85

Azután átnyujtá a levelet, melyben
Hincz, Kuncz dolgairól foly a szó a perben;
Lajosnak ugyan nőtt a szeme-nyílása!…
Beparancsolá a rabokat, hogy lássa.
   Reszketve kivallák, hogy a sirt meglopták,
Aztán esküvel is, jó Toldira fogták;
Mire ítéletét a király kimondta,
Őket meg a hóhér ösztörűre vonta.

86

Ekkor Anikó is félve odajárul,
Tesz rövid említést árva nagyanyjárul,
Ki az ő atyját és Toldi Miklóst szűlte,
És most kegyelemért esedezni küldte.
   “Ki vagy te, öcsém, hát? lovag-e, vagy gyermek?”
Fia vagyok, – mondá – fia Toldi Györgynek.
Az én nevem is György, és Toldi a vérem:
Hagyjon itt Felséged hadakozni, kérem!”

87

Monda Lajos: “Gyenge vagy, öcsém, így szemre:
De, ha kedved tartja, nincsen ellenemre;
Hanem, ami bátyád ügyebaját nézi,
Ne is áhitozzék soha kegyelemre;
   Kiderült ugyan már, s áll, hogy nem ő volt a’
Ki a Rozgonyiék sirját megrabolta,
De orozva ölt, s még nagyobbat is vétett:
Nincs, ami lemossa e lovagi vétket.”

88

Anikó nem érté Toldi eme bűnét;
Szomorún hagyá el nagy királya színét,
De nem akart hazamenni a táborbul,
Remélve, hogy bátyja ügye jobbra fordul.
   Miklósra magára sem keveset számol:
Lehetetlen úgymond, bátyja legyen bárhol,
S ne fogja le börtön vagy testi betegség:
Ily nagy háboru hogy nélküle megessék.

89

Hej! pedig annak most (Anikó nem tudja)
Nem is arra véggel a szekere rúdja;
Hallott ő az olasz háborúról, hallott,
S gyalázata jobban szívébe nyilallott:
   “Nem vagyok én méltó kardra, hogy viseljem,
Nincs, lány-megölőnek, lovagok közt helyem.
Hordozva szivemben Piroska nagy átkát,
Kinek eltemettem fényes ifjuságát.”

90

Bakony erdejéből, rossz lován, a rajta
Maradott kámzsában, éjszak felé tarta,
Hegyen és völgyön, – fel Trencsénnek, a Vágnak,
Utban (ahol már járt) Morva-, Csehországnak.
   Gondolá, a törvény ott nem lesi nyomban,
Kedvire búsulhat valamely klastromban,
Se a magyar törvény, se az érsek átka
Nem hat el odáig, messze Csehországba.

91

Vág vize mentében nagy csapat emberre
Talált, kik üvöltve és magokat verve,
Viszik – mint madarak költözve ha szállnak, –
Fekete hírét a fekete halálnak.
   Hirdetik a gyónást, töredelmet, böjtöt,
Mert a világ vége, büneinkért, eljött,
Verik önmagokat rengeteg ostorral:
Toldi közéjök állt, s megyen a táborral.

92

Megmezteleníté széles erős vállát,
(Fürtös barna haját, fekete szakállát
Még a barátok közt lenyiratta bőrig)
S ostorozá testét a húsig, a vérig;
   De nem a világnak várt végire gondolt
(Nem bánja, ha mindjárt rászakad az égbolt):
A maga bűnéért, a maga dolgáért,
Vezekel szerelme átkozott voltáért.

93

Délrül ez a népség indult valahonnan,
S mint hógulya, meggyült iminnen-amonnan,
Ki paraszt, ki műves, kinek odva szerzet,
Mindenféle kor, nem, állapot és nemzet.
   Faluról-falura, városrul-városra,
Éjszakra haladnak, Jablunka szorosra,
S kinozzák magukat, hogy borzad a lélek; –
Vitéz Toldi Miklós ott vezekel, vélek!

*

[1] Ilosvainál a király udvarában végez Toldi konyhai szolgálatot az
“öreg kondérral”. A. J.

[2] Talán inkább húga. (szerk.)



Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!