Hirdetés

DALIÁS IDŐK (második dolgozat)- Harmadik ének

34 perc olvasás

DALIÁS IDŐK (második dolgozat)- Harmadik ének – Arany János

1

A haragos hajnal köte vérszin övet,
Hogy Lajost álmából fölveri egy követ,
Gyászos levelet hoz, sietős az utja,
Mi van a levélben? a jó Isten tudja,
   Mert fekete azon a zsinór, a pecsét,
Bontsd fel, király, bontsd fel! megölték az öcséd’
Olaszok ölék meg, orozva, titokban;
Önnön hitvese is részes a dologban.

2

Hamar átfutá az írás foglalatját,
Hamarabb a halál színe ábrázatját,
Lehanyatlott búsan egy nagy zsöllyeszékbe,
A könnyü levelet sem bírá kezébe’:
   Könnyü volt a levél, de nehéz a bánat,
Melyet Károly abban külde rokonának,
Olasz herceg volt ez, más nevén Durazzó;
Végtére Lajosból így töre ki a szó:

3

“Jaj, szerelmes öcsém, boldogtalan Endre!
Hát ilyen koronát tettek a fejedre?
Jaj! ezér’ kellett-é oly korán elválnunk,
Hogy utolsó legyen az a búcsu nálunk?
   Nem is búcsu volt az, nem is volt bánatja:
Mert, midőn két gyermek a játszást elhagyja
És megvál: örökre? vagy csak néhány percig?
Az előtte mindegy; közönösnek tetszik.

4

“Jut eszembe, oh, jut! szende mosolygásod,
Te valál a jámbor, én valék a vásott;
Emlékszem szavadra, szőke szép hajadra,
Fekete szemedre, tetszetős magadra,
   Mikor atyám elvitt, játszani kis társat,
Kis leányt igérve: igen, ölő nyársat!
Vitt, hogy növekednél a királyi székre,
A nápolyi trónra, igen, mészárszékre!

5

“Mit használt a gyűrü, melyet a hív anya,
Hogy acél ne járjon, ujjaidra vona?
Mit használt a bűbáj, csudatékony varázs?
S a minden varázsnál jobb anyai tanács?
   Fekszel temetetlen, – hacsak elbukásod
Helyén idegen kéz a földbe nem ásott;
Ki fogá be szemed? ki siratott végig?…
Oh, ez isszonyú bűn felkiált az égig!

6

“Nem szablya, hegyes tőr: gyalázatos zsineg
Vete véget, korán, ifju éveinek!
Nem világos nappal, de éjszaka, orvul,
Megejtve, kicsalva hűtlen női karbul!
   Johanna, Johanna, átkozott feleség –
Nem feleség – ádáz, rút dögleletesség!
Ha ezér’ Isten és karom meg nem büntet,
Nincsen e világon, megtorlani, büntett.”

7

Így önte ki Lajos, hogy tudtára esett,
Fájdalma teljéből, csupán egy keveset,
De azért a szíve tele maradt színig;
Soká lesz az, mikor bánatja megszűnik.
   Azonban a rossz hir, és ki a hirt hozta,
Minden élő lelket hamar felriaszta:
Talpra ugrándoznak a nemes vitézek,
Urokért, Lajosért, élni-halni készek.

8

Zendül a sokaság, a hirt adja-veszi,
Kit elébb s tovább lel, tudja-e? kérdezi,
Sok már épen annak beszéli negyedszer,
Akitől maga is hallotta nem egyszer;
   Ez lovát keresi, az siet nyergelni,
Mintha ereszkedvést harcba kéne menni; –
Csörtet a kard, páncél, fenyeget a láncsa:
“Háború! háború!” többek riadása.

9

Toldi is fut, gázol a király lováig,
Dönti jobbra, balra nyergelő szolgáit,
Maga csatol, peckel, maga felkantároz,
S vezeti a Tündért király sátorához.
   Jól esett Lajosnak, amidőn kilépe,
Hogy a hű levente ugy siet elébe;
De nem akará hogy még most vele menjen,
Négy-öt hétig ugymond, múlasson, pihenjen.

10

Fölsegité szépen a nyeregbe Miklós,
Kengyelét megtartván, mint akármely csatlós:
A király, csak fővel, szomorúan inte,
Gazda emberségét szó nélkül köszönte,
   Szomorún mosolygott a szép Piroskára,
Mint felhőn keresztül a nap zöld sugára
(Permeteg esőben, nyáron, ebéd felé):
Hogy a szegény lányka sirva fakadt belé.

11

Ottan jó Budára Lajos utját vészi;
Követék csoportban hű magyar vitézi,
Morogván az úton, mint viharos felhő,
Mely kicsiny először, de nagy lesz, ha feljő.
   Valahon átkeltek, valamerre mentek,
Lőn háborodása minden rangnak, rendnek:
Pap a papiszéken, nemes a nyeregben
Festi a közös gyászt fekete szinekben. –

12

Nem soká Budáról, széles hazaszerte,
A hadrahívó kard fejét fölemelte,
Majd ősi szokással, mártva meleg vérbe,
Majd irva pirosan a hivó levélbe.
   Nem parancsolat ez, nem is kénytelenség:
De kinek ne volna több, mint kötelesség?
Ki maradna itthon? ugyan ki ne menne? –
Így érzett a magyar: Lajos bízott benne.

13

Azt tartá a levél, hogy bizonyos napra
Mind együtt lennének Budán, Szent-Jakabra.
Időközben a vas mindenfelé duzzadt,
Köhögött a kohó és a pőröly izzadt;
   Eke, boronástul, betegen hevernek,
Másra kell az anyag: páncélnak, fegyvernek;
Hadi hirtől hízik a paraszt a hűsön:
De meleg a műhely; bár a nap ne süssön.

14

A király is egyre készüléshez látott,
Hamar odahagyván fényes Visegrádot,
Hova édes anyját látogatni ment fel;
Kölcsönös panaszban nem sok idő telt el.
   Most Budán székelve, éjt-napot eggyé tesz,
Hogy baját felejtse, ezer dolgot végez:
Tart tanácsot, ír, vagy csapatokat szemlél,
Nincs olyan időperc, melyben dolgot nem lél.

15

És már a királyi hadnak egy dandárja,
Budai vérmezőn az indulót várja,
Zászlói lobognak keleti szellőben,
Liliom virággal teleirva bőven;
   Büszke nyakát a struc, mint torony, fenhordja,
Aranyos patkóját orra között tartja;
Mellőle a négyes szalag sem hiányzik,
A kettős kereszt is fodorodva játszik.

16

A király madara s liliomi mellett
A vezéri zászlót lengeté a szellet:
Dült paizs a címer, két fehér galanddal,
E fölött koronás, szárnyas ifju angyal;
   Hédervári Kont az, – Miklós főpohárnok,
Kit Lajos vezérül ada e dandárnak;
S hogy az indulásra nem hiányzott semmi:
Lejöve a király tőlük búcsut venni:

17

“Nem járatlan út az, ismeretlen vadon,
Hova nektek, ugymond, indulástok vagyon:
Mentek Sztiriának és Gyulavásárnak,
Hol vitéz szomszédim nyilt karokkal várnak:
   Amerre ti jártok, azon földet ott a
Magyar had, fiaim, másszor is tapodta:
Hová im e strucok mostan vezérelnek,
Ott lengett turulja dicső nagy Etelnek!

18

“Értek Udinéba, Etele halmára,
Most is áll a tetőn mesés régi vára;
Balfelé a tenger, s Akviléja marad,
Eszötökbe hozván a jósló madarat;
   Akkor vette magát a mocsárok népe,
Hol ma ugy fenhéjaz, vízi Velencébe:
Kerüljétek, mondom, e mocsárt s lakóit,
Víznek és száraznak kétszinű csuszóit.

19

“Hanem Páduába útatok vegyétek,
A szegény versköltőt el se feledjétek,
Ki, midőn Atillát istenekhez mérte,
Kicsibe hogy máglyán nem lakolt meg érte.
   Jobbfelé marad egy kies völgyi róna,
Ott fekszik Milánó, Mántua, Veróna,
Melyek nagy Etelét most is emlegetik,
Soha, míg világ lesz, el sem is feledik.

20

“Akkor más idő volt. De ti most már békén
Jártok Olaszország innetső vidékén,
Sorba jő Ferrára, Faenza, Rimini,
Hol az út a tengerpartra fog levinni:
   Valahon utaztok, valahon átkeltek,
Azt ne halljam én; hogy bántsatok egy lelket!
Vagy sarcot tegyetek, vagy ragadozzatok!…
Koronámra – mondom! szennyet ne hozzatok.

21

“De mikor a Rontó vizén áthaladtok,
Jusson eszetekbe, hogy Nápolyban vagytok!
Ott Akvila vára fogad a hegyen tul –
Ellenséges földön visz az út ezentul.
   Ott a sötét zászló kibontva dagadjon,
Melyen irva öcsénk halálképe vagyon…
Vitézek, fiaim: bizom tibennetek!
Isten vezéreljen. Jó utat. Menjetek!”

22

Ezt hallván a tábor, lelkesedve kiált:
Éltesse az Isten, éltesse a királyt!
Zendül a zeneszó, ropog a had lába,
Fényesen kigyózik görbe völgy torkába.
   A király ellenben visszament Budára,
Hova országgyülést rendelt Péter-Pálra;
Nem lesz ott kimélve sem csapat, sem költség:
Egy hang lesz a gyülés, abban semmi kétség.

23

Másfelől az udvar, királyné udvara
Régi Visegrádon gyászba merült vala,
Ott lakván az özvegy, Károly nagy királyé,
Lajos édesanyja, Erzsébet királyné.
   Visegrád, Visegrád! hol hajdani fényed?
Magas föllegvárad? parti épitményed?
Dunapart hosszában kerti ékességed?
Mérföldekre nyuló, párduclakta nyéked?

24

Ott; hol négy királynak azon idő tájba’
Megfért volna minden udvari pompája,
Meg sem töltve annak negyedfélszáz termét, –
Most a róka sunnyog, ássa kicsiny vermét!
   Nem nyilik kevélyen a Dunára kapu,
Belül is a zöld tért gaz veré fel, s lapu;
Odavan a lépcsők márvány büszkesége:
Nyolc egész nagy ölnyi pazar szélessége.

25

Hát a négyszög udvar eme lépcsők felett,
Negyven láb magasan – hej! az is odalett,
Nem dicsekszik földje márvány kirakással,
Nincs beárnyékolva illatozó hárssal,
   Nem is veszi körül nagy paloták szárnya
Száz-meg száz ablakkal a kies Dunára;
Maga a koronát féltő hegyi fészek,
Az is összeomlott, ledönték a vészek.

26

De mihaszna borong rajta képzeletem!
Sirató dalommal föl nem épithetem. –
No, s hát a királyné visegrádi háza
Endre herceg miatt öltözék mély gyászba.
   Ottan a csillámló, fejedelmi pompa
Büszke ábrázatját feketébe vonta,
S a bú, mintha ülné királyi ünnepét,
Fölvevé magára legszebb öltözetét.

27

Meghallván a gyászhirt, seregesen gyültek
Királyné asszonyhoz tisztes úri hölgyek,
Hajadon és özvegy és akinek férje
Fő-fő rangot visel, fiatalja, vénje;
   Jártak hosszu sorral a nagy palotákban,
Vetélkedve mintegy szomorú pompában;
És megoszták versent a királyné jajját,
Hangosabbá tévén szózatos fájdalmát.

28

Számtalan sok gyertya, mint egy-egy szövétnek,
Hófehér viaszból éjjel-nappal égnek,
És a nagy harangok virradattul estig
S tornyok falait szinte megrepesztik;
   Vége-hossza nincsen a gyászos menetnek;
Mindennap, azt vélnéd, egy királyt temetnek,
Mondatik mindennap búsan zengő mise –
Annyi drága pompát nem látott senki se!

29

Maga a királyné, földig gyászruhába’
Mindennap misére megy a kápolnába,
Mely a paloták közt áll vala középen,
Remekül épitve a várhegy tövében.
   Koldusok, szegények, fölemelt süveggel,
Gyülekeztek oda minden áldott reggel;
A királyné pedig alamizsnát oszta, –
Utána a sok pénzt három leány hozta.

30

Másszor sem sajnálta ugyan ő felsége
Adakozni bőven, Isten-dicsőségre:
De most adományit kétszerezve adja,
Hogy istennél inkább légyen foganatja.
   Klastrom emelkedik, fényes templom épül;
Ne kiméljék, ugymond; telik az övébűl,
Jut belőle minden papnak és barátnak;
Az Isten szolgái szűk időt nem látnak.

31

De mikor bevonul éji rejtekébe,
Nem hagyja nyugodni véres multak képe:
Ősz férfi vonaglik ágykárpitja megett
S haldokolva hörgi: “gyermekért gyermeket!”
   Zács Felicián az; követi családja,
Őket hosszu sorral a királyné látja;
Szomorú az eset, miről egy időben
Így zendült az ének lantban, hegedőben:

        1

Királyasszony kertje
Kivirult hajnalra;
Fehér rózsa, piros rózsa…
Szőke leány, barna.

        2

“Királyasszony néném!
Az egekre kérném:
Azt a rózsát, pirosrózsát
Hajh, be szeretném én!

        3

“Beteg vagyok érte,
Szivdobogást érzek:
Ha meghalok, egy virágnak
A halottja lészek!”

        4

“Jaj, öcsém Kázmér!
Azt nem adom százér’ –
Menj! haragszom… nem szégyelled?…
Félek bizony gyász ér.

        5

“Sietős az utam
Reggeli templomra;
Ha beteg vagy hát fekügy’ le
Bársony pamlagomra.” –

        6

Megyen a királyné
Megyen a templomba;
Szép virágok, deli szűzek
Mind követik nyomba.

        7

Könyörögne, – nem tud,
Nem tud imádkozni:
Olvasóját honn feledé:
Ki megyen elhozni?

        8

“Eredj fiam, Klára!
Hamar, édes lyányom!
Megtalálod a térdeplőn,
Ha nem a diványon.” –

        9

Keresi a Klára
Mégsem akad rája:
Királyasszony a templomban
Oly nehezen várja.

        10

Keresi a Klára
Teljes egy órája:
Királyasszony a templomban
De hiába várja!

        11

Vissza se’ ment többé
Szűz leányok közzé:
Inkább menne temetőbe,
A halottak közzé.

        12

Inkább temetőbe
A fekete földbe,
Mint ama nagy palotába,
Ősz atyja elébe.

        13

“Hajh, lányom, lányom!
Mi bajodat látom?
Jöszte, borulj az ölemre,
Mondd el, édes lyányom.”

        14

“Jaj, atyám! nem, nem…
Jaj, hova kell lennem!
Hadd ölelem lábad porát –
Taposs agyon engem! -”

        15

Harangoznak délre,
Udvari ebédre;
Akkor mene Felicián
A király elébe.

        16

A király elébe,
De nem az ebédre:
Rettenetes, bosszuálló
Kardja volt kezébe.

        17

“Életed a lyányért,
Erzsébet királyné!”
Jó szerencse, hogy megváltja
Gyönge négy ujjáért.

        18

“Gyermekemért gyermek!
Lajos, Endre halj meg!”
Jó szerencse, hogy Gyulafi
Rohan a fegyvernek.

        19

“Hamar, a gazembert…
Fiaim… Cselényi!… “
Ott levágták Feliciánt
A király cselédi. –

        20

“Véres az ujjad,
Nem vérzik hiába:
Mit kivánsz most, én királynőm!
Fájdalom dijába?”

        21

“Mutató ujjamért
Szép hajadon lányát:
Nagy ujjamér’ legény fia
Borzasztó halálát:

        22

“A más kettőér’
Veje, lánya végét
Piros vérem hullásáér’
Minden nemzetségét! -”

        23

Rossz időket érünk,
Rossz csillagok járnak:
Isten ója nagy csapástul
Mi magyar hazánkat.

32

Ily szomoru eset a Feliciáné; –
E miatt nem nyugszik Erzsébet királyné,
Hogy szörnyű halált halt kedves fia Endre:
Csak egyéb csapás is ne követné rendre!
   De Lajos – ártatlan imez átkos tettben –
Vala bosszuálló kemény készületben;
A nemesség is már dandárjait hozta,
Ezrivel, vagy amint fel volt rájok osztva.

33

Most a kopasz róna Rákoson virágzik,
Most buborékot hány: sátortól nem látszik;
Most lobog a zászló ezerféle szinben,
Rajlik a vidor nép, csillog-villog minden.
   Messze a mezőnek fakó meze füstöl,
Porfelleg verődik, melyben a ló prüszköl,
Egy út az egész táj; a csapatok gyülnek,
Mint villámló felhők, mind össze vegyülnek.

34

Oh, ha gyenge tollam méltó lenne rátok,
Lajoshoz sereglő régi nagy családok
Összefoghatnálak egy bűbájos körben,
Hol magát az utód lássa, mint tükörben!
   De sem a képírót süker nem biztatja,
Sem az idő és hely mostan ki nem adja;
Elég lesz futólag nevek említése
Mint föcskének vízen szárnya legyintése.

35

Ott lebeg a Laczfi hószínű sárkánya,
Messze kis Erdélyből hozta ezüst szárnya,
Maga István vajda feje a csapatnak,
Fiai, testvéri tőle nem maradnak;
   Mint egy büszke folyam kisérőit vonja,
Követé a nagy hőst sok vitéz rokonja:
Laczfi Endre, Miklós, Pál, Mihály testvérek,
Osztályosi Apor László nagy nevének.

36

Ő az, István vajda, koronás Erdélyé,
Kit Lajos e hadban teve fővezérré:
Nem ifju’, nem is vén: haja vegyes ősszel,
Barna férfierő tiszta ezüst ésszel;
   Bölcs vezér, tanács, – de bátor kemény harcfi,
Példabeszéddé vált: “ez második Laczfi!”
Így szokás nagyitva hímet varrni róla,
Nem szokás azonban venni szórul-szóra.

37

Ott van a hű Miklós, a bátor Gyeleti,
Zászlóját az öccse, két fia követi;
Paizsán a címer négyfelé van osztva:
Két mezője gyászos, kettő fehér, puszta.
   Mit jelent e gyász szin? mi értelme ennek?
Ember! a sors ujját mondod véletlennek:
Két mező fekete, ugyanannyi tiszta:
E négy bajnok közül kettő nem tér vissza.

38

Ott van a Geréni s Homonnai Druget,
Nádor öccse, Miklós, vezeti ezeket;
Olasz vér, de vegyült magyar anyatéjjel,
Lobogója diszlik a hét seregéllyel.
   Távolabb csoportoz Budaméri Konya,
A Szécsényi törzsnek igaz vérrokona,-
Címere jelenti: az oroszlán rajta
Kisded keresztjével, hogy Szécsényi fajta.

39

Hozza Bánfi büszkén busa ökre szarvát,
Miklós, fia bánnak, maga is bán, horvát.
Andrási Temesből már ott vala szinte,
Zászlaján egy kardos, páncélos levente:
   Andorás az, kitől származik a család,
Hirdeti a címer ennek viadalát
Akkor, hogy fejére szálla Szent-Istvánnak
Az első korona, az első királynak.

40

Ünnepel Esztergom, mint a haza szíve,
Ott az ország nagyja és a külföld színe:
Papi és világi, fejedelmi vendég,
Kemény láncsatörő, bajvivó leventék;
   Az nap örömére víttanak egymással
Egy idegen bajnok székely Andorással,
Ki fejét amannak vállastul leszelte;
Címerét Istvántól nem hiába nyerte.

41

Ott lebeg továbbá Drágfi vasmacskája;
A Nádasdi nádja, fekete kacsája;
Ott a csuda címer, melyet ama gazdag
Bebek István és György, Dancs fiai hoztak.
   Jól juhászkodott ám ősapja ezeknek,
Hol Sajó vizével összefoly a Csetnek:
Tündér-adta kincsből raka hét szép várat;
Címerén a tündér, csuda nemű állat.

42

Messziről mutatja Lukácsot, Bertalant
Fekete mezőben három fehér galand,
Hogy ők ama híres nagy Héderváriak,
Kont Miklóssal vérént való atyafiak.
   De Ugrin fiának, mert ez már Ujlaki,
Paizsán keresztbe folynak két szalagi,
Melyet a koronás, szárnyas angyal őriz;
Törzs apja ez ágnak Hédervári Lőrinc.

43

Hozza Szécsi Miklós a maga dandárját,
Két fejü nagy sassa teregeti szárnyát;
Vele bajnok öccse, az ifju Ivánka,
Ivánka, az ifju, Vas megye virága.
   Ennek javas-asszony megmondta előre,
Hogy aráját hazaviszi esztendőre,
Csak “ki lóval nem bir, az hadd járjon gyalog” –
Gondolá a vitéz: nagyon rendes dolog!

44

Hegyezi saskörmét Kanizsai János,
Fekete félszárnya vérmezőben szálldos,
A Rozgonyi féniksz fürödik tollában,
Draskovicsén két sas, két nagy grifmadár van.
   E zászlós urakkal sok nemes dalia
Összegyűlt sok régi nagy nemzetség fia:
Csapi, Guthi, Kemény jelesebb közűle
S két Forgács fiu, kit Bebek Anna szűle.

45

Pajzsukon a szép szűz, tengerhab leánya,
Szőke aranyhajnál nincs egyéb ruhája,
Mosolyog az ajka, rózsabimbó melle,
Csak festés különben, hát minek szégyellne.
   Mégis aki látja, nézi elevennek,
Ha leány, elfordul; ifju örvend ennek:
Szeme egy két percig rajtavesz a képen:-
Forgács Andor kapta; elmondom, miképen.

46

Omlik a tatár nyil felhőszakadása,
Messzeföldre hallik jégeső zugása,
A Sajó ut nélkül tántorog, mint részeg;
Vérökkel itatják jó magyar vitézek.
   Vérbe alkonyult le a nap is Muhinál,
Veszve, veszve minden! Béla fut, a király;
Futtában két Forgács födözi testével,
Andor, az ifjabbik, Tamás elestével.

47

S már nem biztos vára: Znió avagy Gimes,
Tovább a királlyal fut az ifju nemes,
Távol Adriába, tenger szigetjére,
Hol, mint vert vad, Béla megpihenhet végre.
   Ott egy nap az ifju hogy a parton járna,
Ime! zátonyon ül tenger szép leánya:
Nagy haját fésülte, – arany tündöklésü
Hajából arany port szikráztat a fésü.

48

Hattyuingét Forgács amidőn meglelte,
Neki sem kellett több, hamar felölelte;
Megijedt a habok Tündér-Ilonája,
Hogy idegen kézben hattyúi ruhája;
   Kérte, adja vissza, nagyon szépen kérte;
“Jól van – mondta Forgács – ha megcsókolsz érte!”
“Nem, halandó, azt nem! jobbat teszek annál,
Egy tündéri csóktul menten elhervadnál.

49

“Nem, halandó, azt nem. De ha tudni vágyol,
Mit rejt a jövendő, ez a sűrű fátyol:
Ám halljad.” Azonban, övig a kékellő
Vizben, közelebb jött s igy dalolt a sellő:[1]
   “Egy fiatal fának látom karcsu törzsét,
Melyet annyi század vihara sem tör szét,
Inkább lombosítja minden ujabb tavasz:
Örvendj ifju ember: te vagy az, te vagy az!

50

“Nőni fog családod fényben és hirnévben,
Gyökere izmosul királyi hűségben,
Valameddig Árpád fejedelmi vérit
– Talán nem sokára – sirba nem kisérik:
   Akkor uj király fog érkezni habomon
S fölemeli székét az előbbi romon:
Lajos, Lajos, Lajos lészen fia ennek,
Kit nevez a magyar nagynak, egyetlennek.

51

“Negyven év forog le, majdnem egy fél század
Hogy ő sirba viszí a királyi házat:
Haj! mert e családon vér nehezül s átok,
Melyet a leányán teljesedni látok.
   Forgács lészen az is, Forgács, ki megója,
Nehogy bitang kézre jusson árva trónja…
Hiába, hiába. Sulyos a vér-átok…
Zavarodik a viz: zagyva képet látok.”

52

Így tovább is zengne vizi leány dalja;
Hanem a vitéz azt már tovább nem hallja:
Lebocsátá lankadt tetemit a fűre
S elaludt, mint a tej, szépen ahogy űle.
   Most a lyány kiszállott – nem habozás nélkül,
Mert igen szégyellé az alvó vitéztül, –
Hattyuingét hamar szűz testére ölté,
Szárnya csattogása Andort is felkölté.

53

Mohón kapott Forgács a szép sellő után,
Mintha álom után… hiu szellő után…
Soká még a parton tünelődve jára,
Majd iratta képét őse paizsára.
   Örömest engedte azt viselni Béla
Mindenütt, hol később megfordult acéla:
Hadban, öklelésen, párbajon, vagy tornán;
Sátoron, pecséten, zászlón, sirja ormán.

54

Most utódja Miklós, vele öccse András,
Viselé a címert, két fiatal Forgács. –
Berényi pedig jött fürge mókusával,
Révai tátongó fene farkasával.
   Sárkányfogakat hoz Báthori, Zokoli,
Butkai s ahányan e törzs vérrokoni;
Csáki fölismerszett véres emberfőrül,
Loránd fia Loránd fakadó fatőrül.

55

Hozza homály ökrét kék mezőn Balassa,
Zászlós Frangyepánnak röpül tarka sassa,
Garai kigyója mérgesen növekszik,
Ama Betlenével szinte már vetekszik.
   Egyszerű a Zudár sejtes ablak-olma,
Mellyeszti galambját a Telegdi solyma;
Nádasdi rucája Gersei-Petőnek
E két nemes ágat hirdeti egy tőnek.

56

Hát még ama nyilas Bocskai oroszlány!
A Majtényi teve, a Viczai sas-szárny!
Büdi bujdosója, a Csetneki halak!
Kisvárdai kigyó, mely farkába harap!
   Mondjam-e Szentgyörgyi zászlaját, csillagját?
Apafi szőllőjét, kardra szúrt sisakját?
A Dersfi oroszlánt? a Szirmai rákot?
A Rajcsányi medvét?… az egész világot?…

57

Ki győzné ezeket venni laistromba,
Hogy a dal szövése ne legyen goromba?
Nagy erdő ez együtt: ennyi sok családfa
Viruló díszében mind egyszerre látva!
   Emez fiatal még; az terepély immár,
Sudarán sas fészkel, barna felleg himbál;
Csonkitva, lenyesve hajt amaz uj ágat:
Mai nap is élő, számos unokákat.

58

De ti, kiknek ősét a dal édes gondja,
Nem hizelgő verssel koszorúba fonja:
Felhat-e hozzátok az egyszerü ének
Egyszerű kebléből a nép emberének?!
   Vagy hazai dalra fületek már gyenge,
S nem halljátok, ámbár neveteket zöngje?!…
Sir a lélek bennem, – és a mai kortul
Vigaszképen a mult dicsőséghez fordul.

59

Ott van ami csillog, ott van ami ékszer,
Mit csak a szem láthat s nem láthat elégszer;
Ott hányja virágát mindenik nemzetség,
Kitesz a hazáért a magyar nemesség:
   Maga, lova fényes; paripája kényes,
Arábia szülte vagy tatár vadménes;
Nem sok a gyalog szám; többnyire lovas had –
Kiféle? miféle? címerén olvashadd.

60

De a vármegyékből szinte sok jó láncsa
Gyűle gyalogszerrel, hogy Nápolyt meglássa:
Itt is, ott is mozog, hullámzik egy csapat,
Mint nagy szél-vetés, ha szélben árad s apad.
   Ezek nem címerrel, bokrodzó sisakkal –
Jöttek suta fővel, egyszerű sipakkal,
De azért kemény nép: szivök mind huszári:
Nem tehetnek róla, hogy gyalog kell járni. –

61

Ti is feljövétek barna kunok, jászok,
Szemes, ügyes, virgonc, nyilvető ijászok,
Vagy nehéz ostromban faltörő bakosok,
Midőn öklelőznek a várdöntő kosok.
   Lajos e hadakkal maga tábort járat,
Legelébb talpon van, legutószor fárad,
Egész nap zavarja, futtatja seregét,
Porolván a puszta kopott köpönyegét.

62

Hej, micsoda szörnyü óriás madár ez!
Roppant szárnyaival csak a földön jár ez,
Kiteríti néha, mint valami héja,
Mérföldet kanyargat egyszeri karéja,
   Majd meg’ összecsapja, mint a könnyü fecske,
Ugy búvik előre hosszu, vékony teste:
Kanyarodik, szélt vesz, ritkul, összeforrad
– Mintha egy élőtest voln’ az egész sor had.

63

Mintha egy élőtest: földön csuszó sárkány…
Mintha bárányfelleg, szines szép szivárvány;
Lendül a sok zászló maga-fogta szélben,
Majd egymás után, majd ezer is egy szélben.
   Sárga lován Lajos maga ugy cikázik,
Mint midőn a gyermek tükörfénnyel játszik,
Futkos a had előtt, mint egy futó csillag,
Ragyogó sisakján hosszan úszó tollak.

64

De, izzó nap után, mikor a lég enyhül,
A vitéz is fárad, meg a ló is renyhül,
Vissza, sátraikhoz, vidám lakomára
Széled a poros nép, a lihegő pára.
   Füst-bokrétát tesz föl valamennyi sátor,
Majd egy-egy tüzfény is megjelenni bátor; –
Kuncsorgó juhász nép, támogatva botját,
Messzünnen irígyli ezek állapotját.

65

Így az egész tábor indulásra készen
Együtt vala Pestnél, a rákosi részen;
Csak Toldi hiányzik, csak ő marad vissza,
Édes szerelemnek kóstolóját issza;
   Béke van szivében, most először, béke;
Felejti ha-óta Rozgonyi vendége,
Az egész hó egy nap és e nap egy óra…
Nincs is az időnek ottan mutatója!

66

Sőt az éj meg a nap sem tesz különbséget:
Ébrenlét? vagy álom? sző csupán egy véget:
Akkor is ott járnak egymás deli karján,
Illatozó kertben fűzes Tisza partján…
   Mit beszéltek annyit, ti susogó lombok?
Miér’ búgtok össze, ti páros galambok?
Hab, hab után, mér’ futsz örök vágyódással?…
Így álmodtak össze, gondolom, egymással.

67

Hanem, előbb hogysem életét megkötni,
Toldi a harc gondját el akarta vetni,
Az utolsó harcét, míg foly élte hossza:
Nincs eset azontul, hogy szivét megossza:
   Élni fog magának, élni Piroskának,
Élni… azt nem mondja tovább a leánynak;
Egész élte sorját hosszan elrendezte,
Mikor együtt voltak az utolsó este.

68

Hogy aztán a hajnal tetszett indulóra,
Megállt jegyesével a leány egy szóra, –
Azaz el se hagynák azt az egy szót soha,
De nyerít a Miklós nyughatatlan lova.
   “Paripám nyergelve, lábam a kengyelbe’ –
Isten veled atyám és szivem szerelme!”
“Áldjon meg az Isten, kedves fiam téged:
De várd meg legalább a kenyérebédet.”

69

Megfogadta Miklós, elkelt az ebéd is,
Beszéltek, beszéltek: több volt hátra mégis;
Jött azonban Toldi fegyveres szolgája
Hogy nem áll a Pirkó, a földet kapálja.
   “Paripám nyergelve, lábam a kengyelbe’ –
Isten veled atyám, és szivem szerelme!… “
“Áldjon meg az Isten, kedves fiam téged:
De várd meg legalább a déli ebédet.”

70

Megvárta, megevék azt is együtt délben,
Jó-soká maradt még Toldi menő-félben:
Ehol jő azonban a fegyveres szolga:
Nem kell-e bekötni a lovat az ólba?
   “Paripám nyergelve, lábam a kengyelbe’ –
Megyek édes atyám és szivem szerelme!…”
“Hordozzon az Isten, jó fiú, de már ma
Ugyan hova mennél, ilyen éjszakára?”

71

“Este vagy éjszaka: tőle nem irtódzom;
Hova, merre megyek? az is az én dolgom;
De tovább sehogy sincs maradásom itten,
Hogy eddig maradjak, bizony azt se hittem.
   Isten hozzád szívem édes szép szerelme!
Addsza kicsi kezed, borulj az ölemre:
Hadd szakasztok rózsát gyönge rózsafádról –
Egy csókot az utra, piros két orcádról.”

72

Elcsattant az a csók, nem is egyszer pedig,
Mint a földi eper csattan, mikor szedik;
Rövid vége lett a hosszu búcsuzásnak;
Nem is integettek messziről egymásnak;
   Jó Toldi csakhamar lovára felűle,
Szeméből valamit lopva kitörűle;
Sarkantyúzza lovát, szintugy vérzik belé…
“Co fel, jó paripám, szülő-helyem felé!” –

73

Vele lakott másszor édes anyja Budán,
De haza sovárgott, hazament azután,
Nehogy elpusztuljon gazdaság és hajlék,
Amint György fiának halomása hallék.
   Mert nem ada Isten hosszu éltet annak,
Juttatá fogára erdei nagy vadnak; –
Toldiné fogta fel árva kis leányát,
Fölnevelte szépen kedves unokáját.

74

Hej! nem is álmodta a nemzetes asszony,
Hogy neki az a nap oly örömet hozzon.
Ablakában ül, de onnan keveset lát,
Mindössze az udvart, meg az apró marhát:
   Mert ugy volt a jámbor ösi ház kiszabva;
És ugy látta jónak aki helybehagyta,
Hogy ne kandikáljon országba-világba:
Nézzen, mint igaz bölcs csak önön-magába.

75

Most az öreg asszony lódobogást hallott;
Szivébe azonnal gyors öröm nyilallott:
“Jaj! Miklós…” kiáltja és szalad elébe;
Nem leli a rostély nyitját hevenyébe.
   Szép Etelke pedig; Toldi György leánya;
Mielőtt a kapun befordulna bátyja,
Fut elébe, fut, fut; kengyelébe pattan;
Csókja, mint egy ostor, oly nagyokat csattan.

76

Hagyta hugát Miklós játszani Pirkóval;
Maga édes anyját köszöntötte szóval,
Megcsókolta előbb halvány szép homlokán,
Addig föl se ment a lépcső három fokán;
   Mikor pedig fenn volt lehajlék hozzája,
Megfogá a kezét, reáforrott szája;
Édes anyja, szegény! kivül a ruháján
Csókolgatta fiát, verő szive táján.

77

Akkor a szobába mentek együtt karon –
Mondanom se kell, hogy lett nagy lakodalom,
Dehogy lelte helyét Miklósnak az anyja!
Cselédnek is állott pince, kamra, konyha.
   Bence, a vén Bence volt a pincemester,
Ki is tört belőle, hogy ő arra nagy szer.
Ugy járt, ha borér’ ment, hogy ne kelljen várni,
S ugy hozott, hogy kétszer ne kellessék járni.

78

De maga korán sem ivott azér’ sokat,
Forgatván fejében apai gondokat;
Ivott ő, mint szokta sziv-vidámság végett,
Vagy midőn kinálni kelle a vendéget.
   Hanem, mikor látta, hogy nincs semmi hiány,
Enni már vagy inni egy cseléd sem kiván:
Szólott a fiának, egy szálas legénynek
S ketten a szobába Toldihoz menének.

79

Ott elkezdi Bence: “M’óta t’om az eszem,
Kenyerem ettől az öreg háztól eszem;
Rossz kis sückő voltam, annyi mint az öklöm,
Hogy a toldi pusztán szántottunk hat ökrön.
   Én ökröt vezettem, éd’s apám az ekét…
De minek kerítek ilyen nagy fenekét!…
Hej! micsoda termés lett abban a földben!
Eddig ért, uram, ni! másik esztendőben.

80

“Még akkor boldogult apám uram is élt,
Csakugyan Bencének hítták ő kigyelmét,
Én is, hogy fiam lett, (látom, a bolondok
Cifra neven kapnak) – Bence legyen! mondok.
   Nagy fiu, ehol van! Jöszte, szógám elébb:
Szégyellős egy kissé, mint fiatal cseléd.
Hej! vitéz nagy uram, jut-e még eszébe
Mikor együtt mentünk a király elébe?

81

“Jóval ifjabb volt még kelmed a fiamnál,
Hanem szálasabb is, izmosabb is annál;
Hányszor emlegettük azelőtt: no ebből
(Kelmedet értettük) ember lesz, ha megnől.
   Biztattam is, menjen katonának, vagy mi;
De az édes anyját nem akarta hagyni:
Pedig, lám no! milyen ember vált belőle,
Kit nem egyszer kétszer mondtam én előre.

82

“Ezt a rossz fiut is nem t’om én, mi lelte,
Katonának vágyik, vagy mi az eblelke!
Azt izéli mindég: nem leszek én paraszt,
Nem én, apám uram, elszököm ha maraszt.
   Itt van, nagy jó uram, azér’ hoztam elő,
Legyen kelmed hozzá igaz gondviselő,
Apja helyen apja, vezető vezére:
Isten is megáldja kegyelmedet érte!”

83

Nevetett Miklós az együgyű beszéden,
Forgatá egyszersmind a dolgot eszében:
Elvigye-e Bencét, vagy itthon marassza?
Melyikben lesz annak idővel is haszna?
   Etelke azonban egy asztali késsel
Lovaggá ütötte három kis ütéssel,
S kitörvén a kedve hangos hahotába,
Bevonszolta Bencét az oldalszobába.

84

Ott egy régi szekrény poros zege-zugát
Felhányva, kiszede holmi ócska ruhát,
Amelyeket Toldi már annak előtte
Régen elhajított, mivelhogy kinőtte.
   Etelke azokból egynéhány darabot,
Egész öltőbelit összeválogatott,
S od’ adá Bencének, ingyen ajándékba,
Hogy tanuljon belé, vegye is fel még ma.

85

Ezalatt elmondá Toldi az anyjának
Hogy jutott kezéhez a szép úri lánynak,
Mutatá a gyűrűt, melyet hoza jegybe,
Háború végével kelnek, ugymond, egybe.
   “Akkor, édes anyám – no hiszen meglátod –
Akkor nem futok én országot, világot,
Nem kószálok hadba, hanem együtt élünk,
Az én gyöngy galambom, Piroskám is vélünk!”

86

Sírt, nevetett anyja, mikor ezt meghallá,
Szíve az örömet nem várta, sokallá;
Elpirult, tüzes lett halvány arculatja,
Elpirítá benső titkos gondolatja:
   Előtte fia még mind a régi gyermek:
Oly furcsán esett most képzelni embernek,
Házasult embernek… képzelni továbbat
Göndörhaju, fürge, játszi unokákat.

87

Hányszor mondatá el, kérdezé ki ujra!
Nem maradt szó nélkül egy legkisebb ujja:
Karcsu-e, magas-e, barna-e, vagy szőke?
Fehér-e, piros-e, vagy milyen a képe?
   Haja, szemöldöke, szeme, szempillája?
Ajaki, beszéde, lábai, ruhája?…
Felelni se győzne Miklós annyit neki,
Ha oly jól nem esnék, mikor emlegeti.

88

S jaj lett volna szegény Piroskának dolga,
Ha, míg emlegették, folyvást csuklott volna! –
Most azonban félbehagyták a beszédet,
Mert az ifju Bence a szobába lépett.
   Kard veri a combját, a nyakában mente,
Ki van csipve rútul, mint bármely levente,
Megáll egyenesen, mint egy mutatófa,
S rövid habozással imígy kezd a szóba:

89

“Vitézlő nagy uram, szépen megkövetem,
Egy páncélos bajnok, úgy látom idegen,
Künn az ajtó előtt kigyelmedet várja,
Hogy vele megvíjon életre-halálra.”
   Toldinak se’ kell több: “hogyan, a patvarba!”
Felszökik sebesen, szalad a pitvarba,
Hát csakugyan ott áll a sisakos vitéz
Kivül a tornácon, vele megvíni kész.

90

Toldi a fegyverről nyomba’ megismerte,
Látja, hogy az nem más, mint huga, Etelke,
Iszonyu láncsáját bal kezében tartja,
Mig a jobb kezében villog széles kardja.
   De Miklós a szemét összerántja vadul,
Felgyűri az ingét, karja kiszabadul,
Rohan puszta kézzel: megszalad az ellen,
Hármat lép s elesik a nehéz fegyverben.

91

“Ugy kell! eben esett, kőszülötte lyánya!”
Kiált és odafut Toldiné, mert szánja,
Fölemeli szépen, tizszer is megkérdve
Nem fáj-e valahol? könyöke, vagy térde?
   Semmi baj! de van ám tréfaszó, nevetség,
Van, mivel egymás közt eltöltni az estét,
Mignem aztán Miklós tréfa közé fonta
Amit Tar Lőrincnek komoly céllal monda.[2]

92

Elkezdi barátját dicsérni, de nagyon,
Kétszer is mond egyet inkább, mint elhagyjon:
Mily eszes, mily józan, mily szelid, hű, derék, –
Gondolá Etelka: jól van, de már elég!
   Vállhegyen bátyjára hamisan pillantott,
Felkapá az ágyról a pihenő lantot,
Busa szemöldökét ráncolva keményen,
Tiszta, erős hangja így csendüle mélyen:



Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!