Hirdetés

TOLDI SZERELME – Hatodik ének

35 perc olvasás

TOLDI SZERELME – Hatodik ének – Arany János

1867[1]

1

Piroska… ez a név! jaj nekem, ez a név!
Hogy tipra keresztül egy boldogtalan év
S közel a másiknak fele is már rajtam,
Mióta e dalra kulcsolva van ajkam!
   Még az se merészelt – a panaszos ének
Enyhületet hozni az apa szivének:
Egy szomorú kőre űlt szárnya-szegetten
S néma didergéssel gubbaszta felettem.

2

Piroska! leányom kis árva leánya!
Kedvesem egyetlen kedves maradványa!
Ki neved a költő ámaiból vetted,
Anya így szólítván, csecsemő-szülöttet:
   Baljóslatú névvel jöttél te világra!
Oh, le ne szálljon rád még jobban is átka,
Hogy sorsod azéhoz közelítsen gyászban,
Kit képzetem alkot a Rozgonyi házban!

3

Hamar elment tőled, kora előtt ment el,
Alig ösmerkedvén “a kis idegennel”;[2]
S te nem ismerhetted bús életed árát:
Amaz elporló szív teljes-egész tárát.
   Sínyleni – oh, hogy ne? már sínyled anyádat.
S veled együtt nő majd a csecsemő bánat;
Hanem, amit vesztél, nem érted egészen:
Emléktelen emlék, egy üres hang lészen!

4

Egy üres hang! ő! ő!… S hol ecset-, vésőnek,
(Mit emberi vad dölyf gúnyol teremtőnek)
Hol van a toll, a szó művészi hatalma,
Életre idézni ami neked halva?!
   Fogsz írni magadnak róla hiú képet,
Összerakosgatván sok külön emléket:
Hanem az a kép már merő idegen lesz;
Boldogtalan gyermek! a te anyád nem lesz.

5

Mi haszna, mi haszna!… az a vidor élet,
A szép kis ablakból kisugárzó lélek.
Mely, mint kicsi csillag, haj! rövid ösvényén
Beragyogta körét, egyedül önfényén;
   Az a komoly érzés játszi kedély mellett,
Melyért idegennek is szeretni kellett;
Nyilt szív, ajak és arc, nevető nagy kék szem…
Róla vetett árnyék: de nem ő az mégsem.

6

De talán még jobb így: legyen inkább zárva,
Előtted az a sír, kedves kicsiny árva!
Te csak a felszínen, virágain játsszál,
Legyen a gyász könnyű mely örökbe rád száll.
   Élj te!… hisz ő jóslá haldokoló szájból:
“Itt, itt a halál van: vigyék a halálból!”[3]
Soha ne értsd a bút, mely ide van írva:
Vigyük a te részed, mi öregek, sírba. –

7

Piroska, szegény szív! egyedűl s kietlen
Maradott, hogy Toldi fölverte kegyetlen
Mint a virág, melyet zivatar elgázol,
Kókadva lehajlik, letörötten gyászol;
   Harmat esi: rothad, sugár üti: sorvad,
Könnye csak emészti, szerelemtől hervad:
E tüzet ama víz éleszti, nem oltja,
E vizet áma tűz nem issza, de ontja.

8

Még ajakán a csók, a bűnös, a bűvös;
Ki tudja, mikor lesz annak helye hűvös?
Még hitető szónak fülében a zajja:
Lessz-e idő, vajjon, mikor ezt ne hallja?
   “Jer, jer!” az édes hang csapja fülét: “jer, jer!”
Melegíti arcát kárhozatos gerjjel:
Oh, bújni, pirúlni, a földbe sülyedni,
Elveszni!… de mégis szeretni, követni!

9

Hol vagy ma, vitézlő bátor kötelesség?
Az, kit előbb védtél, maga is ellenség;
Hol van az oltári szent eskü bizalma?
Ím, az erős támasz most egy hiu szalma;
   Szeretni, szeretve, megimádva lenni,
S nem tudva; bosszúból szív gyilkosa lenni,
S kicsit is bánni, mi az elmulté lett:
Hát még az egész, nagy, irtózatos élet!…

10

Minden okot, vádat maga ellen zúdít,
És menti, kimenti, érte vivó Toldit:
Ki tudja, mi rejtett fogadás gátolta
Hogy megnyissa szivét, akkor, vagy azolta!
   S nem volt-e az egész viadal kísértés?…
Bajnoka szívének betegítő sértés,
Hogy ama jöttmentnek magát oda dobja,
Csakhogy az oltárnál melegedjék jobbja?…

11

Oh, átkozza dacos, gyermeki makrancát,
Hogy bosszura vette Toldi cseles harcát,
Vissza nem űzé Tart egyenes szavakban,
Nem volt bizodalma a nemes lovagban!
   Tárt karral ölelni hogy’ sietett volna!
Azóta mi minden beh nem így lett volna!…
S ama képzelt jóhoz, melyet így eljátszott,
Élte a halálnál feketébbnek látszott.

12

Hát még, ha leányi áldozatát méri!
Meddő legyen inkább, az egeket kéri;
S visszára viszálván anya-érzeményét,
Meggyűlöli apja lehető reményét.
   Ím, hős ivadékban háza dicsőn kelne!
Egyezik a becsvágy és szíve szerelme!
És most tönkre teszi a Rozgonyi házat
Vagy keserű balsors, vagy örök – gyalázat!

13

E szó, ez utóbbi, e kimondhatatlan,
Vérrel lepi arcát, csupa gondolatban;
Sülyedésén már is megriad, elszörnyed:
Ajkán idegen csók pokoltüze terjed!
   Oh, hol van elég köny, oltani, e tűznek?
Vezekelve omlik lábához a Szűznek:
Szeplőtlen alakja neki égő szégyen,
S ha mondja is: “ámen,” nem meri: “úgy légyen”.

14

Nem meri, nem tudja, nem akarja szinte:
Többé az imádság, érzi, nem őszinte,
Meg kellene bűnét, s nem birja, utálni,
Hazudik, hogy ettől meg akarna válni.
   Már földi reménye idealant romban:
S elvessze hitét az örök irgalomban…?
Gyötrelmes az élet, a halál rettentő:
Maga egymagában viadalmas kettő.

15

Ezalatt mi történt – akármi! – a férjjel?
Haza kerűlt Lőrinc valamikor éjjel,
Szeretett is volna boszut állni durván,
De szólani nem mert, Toldira gondolván.
   Jöttére Piroska talpig elirtózott,
Szívén a gyülölség hidegen kígyózott:
Most érzi először, mennyire utálja
Kinek oh be másra tőn fogadást szája!

16

Én pedig elmégyek a messzi keletre,
Követem bús Toldit szomorú életre: –
Nagyfaluba Miklós futtába benézett,
De az anya-kasban most nem lele mézet.
   Nem gyógyítja szivét jó anyja beszéde,
Megszompolyodik az Anikó negéde:
Komoran ezekkel rövid jónapot vált,
S fölkeresi most nyert szalontai odvát.

17

Ti, kik a hős Toldi örökét lakjátok,
Jó emberek! egy szóm van elébb hozzátok.
Idegen lettem már én azon a földön,
Nem is ösmertek rám, ha oda vetődöm.
   Tán az idősbek közt még szóba hozódik
“Itt született, itt nőtt; becsűlete volt itt,
Kenyere is holtig; de világra zülle:
Ki tudja, ha lett-e, vagy semmi, belölle?”

18

Képzeletem szárnyán oda visszatermek,
S barangolom a tájt, kicsi sápadt gyermek;
Hallgatom a három nyárfa ezüst lombját,
S tanulom, amelynek tanui, a mondát:
   Hogy telepedtek volt hajduk Köleséren,
Bocskaitól nyerve faluhelyet véren;
Azután hogy vették Toldi jeles várát,
Gulya s ezer tallér ütvén meg az árát.

19

Onnan a háromszáz – mikor s mez’ iránt a
Haza, Bethlen, a két Rákóczi kivánta,
Táborba, mezőre, hadakozni hősen,
Hogy robbana mindjárt, – köztük az én ősem.
   De békeidőn sem vala ottan béke:
Töröké volt Lippa, sőt Gyula vidéke,
S hogy el ne rabolja szpahi, préda-rántó,
Kardosan követte az ekét a szántó.

20

Onnan a végházak ostora és réme,
Jó Varga Mihály is hányszor aláméne,
Kinek a nevével immár török asszony
Csecsemőt ijesztget vala, hogy hallgasson;
   Ablakon, azt mondják, így szokta kidugni:
“Kapd el, Varga Mihály! nesze, iste bundi!
Megesett, hogy Mihály odakün hallgatta.
S jó lova nyergébe sebesen fölkapta.

21

Ott van a Szigettó, ma ugar, vagy pázsit,
(Noha én is szedtem vadréce-tojásit,)
Hova egy más hajdu a törököt hordta,
Tetemes váltságért adván ki gyakorta.
   Szigetbe ladikján bekötözött szemmel
Vitte; soha szökni, bolond feje, nem mer;
Perdig a széles víz úgy megapadt nyáron,
Hogy hosszú doronggal evezett a sáron.

22

Ott van az Őrhalma,[4] s még közelebb szintén
Testhalom, a Kender nevü érnek mentén;
Kisded halom ez már, horpadva, sülyedve:
Bár török ezrével van alá temetve.
   Mert ott rakatá le, az öt kapitánnyal,
Már kész diadalmát Győri a pogánnyal,
Egri, Bakó, Torma, Csizmadia, Jőthe,
S Jakab a most élő Győriek előde.

23

Támadt vala Bethlen, ama Gábor öccse,
Fejedelmi székből hogy urát kiüsse,
Rákóczi fejére a törököt hozván;
Vele sok budai, temesvári ozmán.
   S mivel, Élesden tul, fejedelme késik,
Ibrányi fogá fel a török ütésit;
Akkor eszelt Győri egy ilyen furfangot –
De lankad ez a húr: váltsuk fel a hangot.

24

Holtig ezért őket Rákóczi becsűlte,
Böjttel, imádsággal ez napot megűlte,
Hogy megerősíték ingadozó székét,
S köthete szultánnal becsületes békét.
   Íra kilenc pusztát nekik adományon,
Fel is gyarapodtak tetemes zsákmányon;
Akkor emelték a várnak erős tornyát, –
Ezután több útas nézze meg a romját!

25

Tudom én – el tudnám mondani, hogy épül
Mező-Gyarak és több faluhely kövébül,
Tilalma dacára gyaraki Pethőnek,
Kit alkuval aztán magok közé vőnek;
   De akkor e szónak se vége se hossza:
Igazítsuk rúdját az időnek vissza,
S hátrafelé három öregebb századdal
Toldi felől ismét így zöngedez a dal.

26

Otthon vala immár, s bástyáinak ormán
Bús Toldi naponként elnéze mogorván,
Mint élemedett sas, kit a világ bosszant,
Szikláira bámul, egyedül, naphosszant.
   Négyszögbe kerített alkalmas erősség;
Három felöl a tájt szegi nagy erdőség,
Nyúgotra mező s láp, be sem is látható;
Fekete mély vízzel mossa tövét “a Tó”[5]

27

Még most is alantabb völgyellik az utca;
Hol falait hajdan árok koszorúzta:
Megnézheti bizony négyszögbe határát,
Ki nem hiszi nékem Toldi jeles várát.
   Mellette a Toldi helysége, Szalonta,
Falusi szűk földjén magát összevonta,
Kölesértől fogva Kender nevü érig:
Ötvennyolc telek az, ha igazán mérik.

28

Kongó palotában, tágas öreg csűrben,
Hol unalom pállik, pók sző-fon, az űrben,
Vonszolja egész nap Toldi sötét árnyát,
S árnyéknál feketébb szivbeli magányát.
   Oh mily egyedül van! igazán most érzi;
Nagy-néha szobáit sorra körülnézi:
“Ez az asszony háza! ez volna!” sohajtja,
S elfordul, az ajtót szomorún behajtja.

29

Majd kerüli azt is, rázárja lakatját, –
Mint, kinek elvitték szerette halottját,
A teritő helyét kerülni ügyekszik:
Hanem a lelkében szüntelen ott fekszik.
   Vele virraszt későn, vele kél korán Ő,
Bánattal együtt az unalom is ránő,
Nap, nap után, hízva mint hóguja gördül:
Toldi erős válla, súlya miatt, görbül.

30

Aztán meg ez a nagy, tehetetlen béke!
Téli fakó színben, mint vára vidéke,
Vagy az a nyirkos köd, mely soha nem mozdul
Napok óta onnan: sem esik, sem tisztul.
   Nem tűrheti: dolgot! valamit! akármit!
S mintha ez ötlettől enyhűlne parányit; –
De amely zsákmányra eleven bú rontott,
Haj! elmar az attól minden egyéb gondot.

31

Munkába mohón kap: rombol; ujít, tervel,
Vára körül mindent, ami mozog, felver,
Nagy rémületére az öreg várnagynak,
Hogy neki, mint eddig, pihenést nem hagynak.
   Ás-vés, farag, árkol, cölöpöl a jobbágy;
De lassu a munka, előre fut a vágy
S mint gyermek az úton; előre kifárad:
Csupa ördögárka környezi a várat.

32

Mibe tegnap kezdett, ma félbe’ hagyatja,
Változik a kedve, de nem a bánatja;
Ez fekete színű fala a szövetnek:
Viseli ezt rongyig, virági kimennek. –
   Majd téli vadászat örömire gondol,
Látva hogy a zúztól erdők haja kondor:
Pata[6] rengetegjén, mely még ősi, szűzi,
Medve, bölény, farkas szomszédait űzi.

33

Azután ez sem kell, riadása vadnak:
Belőle az esti lakomák maradnak,
Cimbora-csődítő hosszú nagy ivások,
Vadász társaihoz gyülekezvén mások.
   Benyúlnak az éjbe, az arany hajnalba.
Át a munkatevő, isteni nappalba:
Orca-pirulással szégyenlik a fáklyák,
Hogy ezek a táncot szemtelenül vágják.

34

Mert asszony is ottan, kerül be leány is;
Vonzódva magától, de rabolt zsákmány is;
Fájdalom! azzá lesz a teremtés gyöngye
Amivé mi tesszük, “mi erősek”. Gyönge. –
   Immár az egész tél egy hosszu tivornya,
Nincs benne az éj s nap váltogató sorja;
Arra is a tündér kikelet rávíradt;
De Toldi sebének mind nem hoza írat.

35

Borban, szerelemben noha mélyen gázol,
Amaz egy csók mérge el nem enyész százzal;
Olykor az édesbe belehal, míg issza,
De még keserűbben tér bánata vissza.
   Ezt hogy kiszorítsa, eszeveszett fővel
Búja erős házán dúl minden erővel;
Mit neki egészség, erkölcs, vagyon, élet,
Becsület, és jó hír, és örök itélet!

36

Mely dolgot az anyja Nagyfaluban hallván,
Nem bir erőt venni szülei fájdalmán,
Füle a rossz hírrel hetek óta telve,
Mintha körülzúgná erdők sürü nyelve.
   Izent is, elébb csak szerető szavakkal,
Majd komoly intéssel, majd feddve, haraggal:
Hogy fia mért nem jön, soha is, egy szóra? –
Hű Bence cselédnek egy napon így szóla:

37

“Fogj be, öreg, fogj be! nincs messze Szalonta:
Bosszant nagyon engem ez a mende-monda
Arra, kit én szültem és már az ölemben
Nevelék isteni igaz félelemben.
   Apja se volt ollyan – csak irígye költi!
Se apja, nagyapja, se senkije Toldi;
Tudná csak, amit rá hazudozni mernek!
Fogj be, Bence; lelkem’ tépi az a gyermek.’

38

Oda-át meg a vad cimboraság dőzsöl;
Tenger sok italtól Miklós feje gőzöl,
Szeme bortul nedves, tekintete redves,
Előtte ledéren táncol az új kedves.
   Most Bence ijedten, az ifju, belépe,
Toldinak ész nélkül ezt súgta fülébe:
“Jaj! engem az Isten mára se virasszon
Ha nem apám jő, meg a nemzetes asszony!”

39

Feltámolyodék a lovag, e szót hallván,
Látta is ablakból; együgyü alkalmán
Öreg anyját, amint várába befordul:
Rögtön kiocsúdott feje minden bortul.
   Mereven pillantást vete az ivókra,
Nagy bor-pocsolyákra, odavert kancsókra.
Részegen a dühtől sírvafakadt nőkre:
S kiosont, mint árnyék; hátul a lépcsőkre.

40

Onnan ereszkedvést lerohant, az ólnak,
Szőrire, hátára zökkene Pejkónak,
S ki, az oldalajtón, megeredt felvágva:
Anyja elől futván a messze világba.
   Ezalatt Bencével a nemzetes asszony
Törekedék fel, hogy semmit ne mulasszon,
Fiát igazoltan hogy mielőbb lássa:
Jaj! látnia sem kell: hisz’ elég hallása!

41

Odalent még távol hallja miként bőgnek,
Trágár dala rikkant buja dőzsölőknek,
Nevetés, káromlás vadul egymást űzi,
Csapja meg a lépcsőn dohos ital bűzi.
   Küszöbön undorral tántorodik vissza
Habozva kicsinység: be nyissa? ne nyissa?
Harag a fájdalmán hogy erőt vesz végre,
Belöki az ajtót, s löki azzal végre.

42

Ott halavány arccal, hosszu sötét gyászban
Áll (csak az árnyéka van belül a házban);
Keresi – a szíve öszeszorul fájva:
Ki elébe sem jött, hogy ott se’ találja.
   Nem tűrheti, látván az idegen renyhét,
Bosszúság töri meg felfakadó könnyét,
Arca pirul kissé, s karját fölemelve,
Bátran, erős hangon, így pattoga nyelve:

43

“Ki, ki orcátlan had! ez a fiam vára:
Nem hagyom a házát, javait prédára!
Én mondom, az anyja: el, el! haza innen!
Parancsolom! tüstint takarodjék minden.
   Megver az Isten még – verjen is az átok –
Hogy az én jó jámbor fiam’ elrontjátok.
Hanem annak vége: ki, herék, innen! ki!
Úgy; hamar, egy-kettő! ne maradjon senki.”

44

Egymásra, körül is, zavarodva pillant
A cimbora, látván hogy Toldi elillant;
Férfiak a hátsó küszöbön, a nők is,
Orr-fintoritással kisorolnak ők is.
   Kiki az indúlást várta elébb mástul,
De maradni aztán egy se akart hátul;
Csak a várnagy s Bence bújva egymást váltják,
Mint elülről mindig hátra rakott kártyák.

45

Látva öreg Bence, fia hogy’ meghökkent,
Nosza minden vére süveg alá szökkent,
Keze gyorsabb még, mint szava, gondolatja:
Somnyelű ostorral, ahol éri, csapja.
   “Te, te, részeg! korhely! ki vagy te? mi vagy te?
Jó nemzetes úrnak elrontója vagy te?…
Hogy áll a szemed? he? – ne, elől! ne, hátul! –
Ezt tanultad a te vén, józan apádtul?…”

46

Sirhatnék vala most Bence az ifjabbik
Mint kicsi korában; nem birta fel addig;
Köny, hiszen az csak volt, meg orrtekerődés:
De a hang nem váltott: lett nagy öreg bőgés.
   Csillapodék aztán apai buzgalma,
Mérsékeli Bencét asszonya tilalma,
Ki előállítván várnagyot és szolgát,
Szigorún kikérdé fia élte-voltát.

47

Akkor egész estig s hajnal előtt másnap
Nincs hossza se vége a takarításnak;
Mint a pohár, mindent mosatott tisztára
Fiának, a rossznak, hazajöttét várva.
   De hogy elmúlt egy nap, másik is, a hét is.
És Toldi sehol sincs, nem hallja hirét is:
Kulcsait a várnagy hite alá bízza,
S szomorúan hajtat Nagyfaluba vissza. –

48

Bujdosni azonban tova “nádon-éren”
Űzte szegény Miklóst fiúi szemérem;
Szíve a benzápult sok ronda gyönyörrel,
Teli sok önváddal, nagy lelki csömörrel.
   De maró vádjához a bősz dac is ott van:
Vesztét maga érzi, veszni akar jobban,
Becsületén csüggött, s anyján, amaz egyen:
De ha becstelen már… az előtt is… legyen!

49

Útnélküli földet sokat ő bejára,
Egyszer bevetődött hogy, hogy nem, Budára:
Pejkó eszes állat, vagy csupa véletlen
Vitte oda? vagy más: a feledhetetlen?
   Látni: ha láthatná! – de nem is óhajtja:
Hallani: ezt végre óva sem óhajtja;
A hír, ha kivált rossz, mint levegő, terjed,
Nehéz kikerülni hogy bé ne lehelljed.

50

Tudja Piroskáról, s írja le mint képet:
Egy kiaszott csontváz, bár idomi szépek;
Hervadt liliomszál, – így hirdeti szerte;
Hozzáteszi súgva: “mert az ura verte”.
   De talán a hír csak költve vala erről
Olyanok által, kik nem hiszik emberről,
(Ritka eset is volt, ha megesett, régen)
Hogy szíve szakadhat lelki vereségben.

51

Harcát ez a lélek nemesen megküzdte,
Lobogót feltűzte, rémeit elűzte,
Most diadalt űl már szentelt nyugalomban:
Jaj, de a szegény test – a csatatér – romban!
   Virági taposva, díszei feldulva,
Nem éled azonnal, sem sok idő múlva;
Borult az egészre enyészetes árnyék;
Szárnyait a lélek lebbenti, – de vár még.

52

Toldi pedig érzé, hogy ütött az óra;
Kis varga kapusnak egy napon így szóla:
“Menj, kapus, e tollat sisakomról vidd el
Tarhoz, a Lőrinchez, ilyen üzenettel:
   Holnap hajnal előtt Duna szigetében
Legyen ott, egyedül, vas öltözetében,
Velem ott megvíni életre-halálra;
Nehogy útcán verjem agyon, eb módjára.”

53

Megijedt a varga s megörűlt magában:
Félt is először, de bízott is urában,
Csiklandja ez ilyen lovagi követség,
Már csak azon töpreng, hogy módosan essék.
   Vasárnapi köntöst feszíte magára,
Lábújja hegyén jár, sose’ lép sarkára,
Út közben a hallott szókat betanúlja,
S bátran a vitéz úr szeme közé fújja.

54

Lőrincnek ugyan jött olyas gondolatja,
Hogy e hitvány embert fővel kidobatja,
De legott megrettent a következéstül,
Gondolja, tanácsot jobb kérni az észtül:
   Mire használhatná e lenyelt kudarcot? –
Mutat a vargának nem haragos arcot,
Megkérdi: miféle mesterségen volna?
Kapott válasz után komolyan így szóla:

55

“Becsületes varga, tollát az uradnak
Vidd vissza; nem ez a sora kettős-hadnak;
Lovagi törvényben a te szavad semmi:
Vidd vissza a tollat: nem fogok elmenni.”
   Kapus eltávozott ilyen üzenettel.
Lőrinc pedig még csak ezután szörnyedt el;
Toldi sosem nyugszik, hogy bosszút ne álljon;
Függ élete immár nyomorult hajszálon.

56

Köntöse alá vőn szemes acél inget,
Félve az ablakból s lopva kitekinget,
Napokig a házból sehova sem mozdul;
Nagy retesz őrízvén betörő gonosztul.
   Végre a félelmet nem győzi, nem állja,
Mert az maga magát növeli, táplálja,
Mint az örök szomj a vízi-betegséget;
Megyen a királyhoz szabadúlás végett.

57

Páncélba erősen öltözik az útra,
Kétélü gyilokját az övébe szúrta,
Köti oldalára legnemesebb kardját,
Úgy meri megjárni Duna népes partját
   (Mely házok előtt van); onnan fel a várba,
Vizslatva szemével, sietett az árva;
S mikor, óra jöttén, palotába lépe,
Borúla ily szókkal a király elébe:

58

“Fegyveres ittlétem megbocsássa, Felség!
Hanem űldöz engem bosszuló ellenség,
Toldi erős bajnok, úton és útfelen:
Életre-halálra víni akar velem.
   Csellel, erőszakkal rávett vala, rákért,
Hogy helyettem ő ví a szép Piroskáért;
Vítt; a leány nőm lett; azután megbánta:
Őrült szerelemre gyúladt fel iránta.”

59

Lajos összerántá homloka redőjét,
Nem akart elhinni Toldirul ily dőrét;
Még egyszer a dolgot kérdezi apróra,
S miután elhitte, komoran így szóla:
   “Se te lovag nem vagy ezután, sem Toldi:
Címered a könyvből ma ki fogják dobni,
Becstelenűl a díszt ma letépik rólad,
Róla is. Elmehetsz. Rossz bőröd megóvtad!”

60

S parancsola egybe’ testőr-kapitánynak:
Elfogatására, mint úti zsiványnak,
Csapatot hogy küldjön Toldinak e percben,
S tartsa nehéz vason, szigorú tömlöcben.
   Az pedig otthon sem vala mílő héten,
Bujdosik, erdők közt, mint bús bika réten,
Mely töri a nádat rideg özvegy útján,
Egész falu sem bir vele a nagy pusztán.

61

És mint csikasz ordas tél idején, hogyha
Künt a havas tájék merevenné fagyva,
Legelőn s erdőkön barom egy se’ béget,
Ő tűri soká a kínos, fagyos éhet;
   De mikor nem győzi, faluba ront bátran,
Útcai őgyelgőt elrabol arcátlan,
Csecsemőt is néha kiragad bölcsőbül,
Mire a vasvillás falu összecsődül:

62

Toldi azonképen, hegyet erdőt bújván,
Nem tud erőt venni, nem is akar, búján;
Szüntelen a bosszút éhezi-szomjazza,
De tűri ha súlyosb gyötrelme, panassza;
   De mikor a vérszomj kerekedik felül,
Be-bejő Budára titkon a vad helyrül,
Lest olykor az útcán, a Duna szerin, vet:
Ha kezére kapná valahogy Lőrincet.

63

Most is az után lés, – míg a király népe
Hajtja üres nyomát erdők sürüjébe.
Lőrinc pedig épen tér vissza Budáról,
Vagyis Dunaszerre, lefelé a várból.
   Lovagi nevének nem töri úgy veszte
Ahogy a biztosság örömét érezte:
Toldi bosszújától sok ideig nem tart;
Jő hát le vidáman, még dúdol is egy dalt.

64

S íme sarok mellől Toldi reá fordul,
Ragadá nyakszirton s ráförmede mordul:
“Jössz velem itt mindjár’ Duna szigetére,
Vivni: ne kiáltson rám egy pulya vére!”
   S vonszolta – hiába verdik erölködve -;
Csónakot a parthoz talála kikötve,
Bedobá Lőrincet mint valamely zsákot
Maga evedzővel nagy habokat vágott.

65

Amint már közepén halad a folyónak,
Egyszerre nagyot rúg s fellibben a csónak.
Oda tekint Miklós, mellette mi csobban:
Hát foglya kiugrott s lemerül a habban.
   “Bosszúm’ a Dunának nem engedem által:
Meghalsz, nyomorúlt: de az én kezem által!”
Kiáltá fel a hős, s lebukott utána;
S felhozá, mielőtt a fenékre szállna.

66

Ott az erős bajnok, noha csak fél karral,
Úszva eléré a kis szigetet Tarral,
Letevé a fák közt egy szép tiszta helyen,
Megvárta sokáig, hogy jól kipihenjen;
   Akkor szóla: “No Tar, itt az idő, vijjunk.
Halál ma egyőnknek e szigeten dijjunk, –
Én csak e szál karddal, te egész fegyverben:
Viadalmunk ekkép van egyenlő szerben.”

67

Néz vala szét Lőrinc: a vízre, az égre,
Látja, sehol senki nem jő segítségre,
Megfutni hiába: közelébb jó kardja,
Gyors lába Toldinak, mint a Duna partja.
   Elbúsúlja magát, elszánja keményen,
Bátrabbá teszi most az utolsó szégyen;
Halnia kell, tudja; de a reménység is
Felcsillan előtte: hátha talán, mégis!…

68

Kardját senye Lőrinc forgatja emberül,
Sok szúrást ügyesen, sok vágást kikerül,
Toldit e fonák harc majd hozta zavarba,
Jobb kézre csinálván, amit amaz balra;
   Fogat csikorint, hogy csak levegőt szabdal
(Vala jártas vívni hadakon két karddal,)
Hirtelen a fegyvert veszi bal kezébe,
S döfi hón’ alatt Tar páncélja közébe.

69

Szörnyet halt. Azután kezde csak aggódni,
Hogy’ menekül gyorsan a szigetből, Toldi;
Nem volt oka: mert a sekélyre vonúló
Víz kiveré s ott várt csónaka, mint jó ló.
   Hamar átalhajtá a budai részre;
Volt gondja, hogy addig ne kerűljön kézre,
Míg a hegyek, erdők búvóit eléri,
Hol az üldözött vad’ bús napjait éli.

70

Lőrincet azonban szigeti apácák
(Lehet, onnan-túl a viadalt is látták),
Vérben-fagyban, amint feküdött, meglelvén
Elterjede a hír egész Buda nyelvén.
   Mindjárt fut az őrség várbul, a királyi;
Hanem elébb jártak Rozgonyi szolgái,
Urokat zöld lészán a hajóba vitték,
S otthon a nagy tornác földjére letették.

71

E percben az ajtó kifelé megnyílik
(Mely az asszonyházba vive; tudniillik),
Döbbenve Piroska küszöbén ott álla,
Előtte a férje iszonyú halála.
   Sikolta egyet csak, mint ölyű, mint héja,
Mereven, ahogy néz; maradt szeme héjja,
Keze a szívére maradott kulcsoltan,
Térdei megtörtek: összerogyott – holtan.

72

Lett zavar és sürgés a Rozgonyi háznál,
Gondolhatni bizony, ily leverő gyásznál;
Két terítő mindjár’, két ravatal készül:
Idegen sem állja könyhullatás nélkül.
   Egész Buda eljött nézni, halott látni,
Vala mit szegénynek, úrnak is, ott látni:
Ragyog a terítő aranytol, ezüsttöl,
Körűlte sereg pap imádkozik, füstöl.

73

Rozgonyi is megjött Kesziből harmadnap,
Alig birja magát, inai roskadnak,
Jártányi ereje sem vala búvába’,
Karon úgy segíték maga szobájába.
   De kiszökött onnan, mihelyest nem látták,
Útat töre a nép sorain; bocsáták;
S zokogó nagy testtel, csak könnyei húllva,
Szótalan a lyánya testére borúla.

74

Csókolgatta fejér, hidegült homlokát,
Már befogott szemét; halovány ajakát;
Majd nézte sokáig, fölegyenesedvén,
Ameddig erőt vett sírni való kedvén;
   De megint ráomlott, csókolta, ölelte;
Gyenge fehér kezét keze közt tördelte;
Így mult el egész dél, meg a délután is;
Megkönnyezte bizony még aki pogány is.

75

A papok, és némely hozzá tartozói
Egy darabig nézték, nem akartak szólni,
De mikor már látták, hogy több az elégnél,
El akarták hívni: várják az ebédnél;
   Hanem ő nem mozdúlt, nem ügyelt a szóra.
Sem a szentirásból a vigasztalóra,
Úgy kelle utóbb is eltépni erővel,
Akkor is azt mondá, dacra emelt fővel:

76

“Hisz, nem siratom!… kárt se’ teszek magamban.
Gyönyörködöm én csak, kedves halottamban,
Ránézni örömmel soha el nem únnék:
Mily szende, milyen szép! mintha csak alunnék.
   Szebb bizony ő nékem most, mint vala élve;
Ne vigyétek sírba, hadd maradok véle:
Nem rohad – elteszem téli virágszálnak;
Hiszen úgy sincs rajta jegye a halálnak!”

77

Szólt, nagy öreg könnyén átalmosolyogva;
Hanem elszakíták végre, karon fogva,
Leányát pedig a koporsóba zárák,
Vele sok szép kincset: egész falu árát.
   Másnap hogy’ mene a nagy temetés végbe,
Nem volna leírni se hossza, se vége.
Gellérthegyi kőszál üregébe tették,
S húszan a nagy sziklát ráhengeritették.

78

Még azon éjjel két tolvaj lakatosnak
(Neve Hincz és Kuncz a két gyalázatosnak)
Az vala napközben kieszelt gaz terve,
Hogy az új sirboltot gonoszúl fölverje.
   Mennek is, álkulccsal, éjféli sötétben,
Hamar a sok zárat kinyitották szépen,
Hanem a nagy kővel száz olyan sem birna:
Pedig attól nincs mód beférni a sirba.

79

Míg ezek ott ide-oda tébnek-lábnak,
Hallák dobogását súlyos erős lábnak,
Látták is – az egyik nyomba’ megismerte –
Hol a hold egy sarkon a homályt elverte.
   Nosza “vesd el magad!” lehet azt gondolni:
Jaj volna nekik, hogy tetten érje Toldi,
– Mert ő vala, nem más; kit az éji óra
Hoza kedveséhez bús látogatóra.

80

Vállait a szirtnek alája feszíté,
,Az nagy bálvány követ el-felemelíté,’
S bemene. Benn függő kicsi lámpa égett,
Melyet oda zártak lassu halál végett;
   Szomorú fényt hinte a két ravatalra,
Hol jobbra feküdt Tar, szép hitvese balra;
Toldi a koporsó fedelét fölvette
S maga borult, nyögvén, a holtra helyette.

81

“Itt vagy, enyim vagy hát én egyetlen-egyem!
Hült poraid közzé óh hadd elegyedjem!”
Zokogá tört hangon, forró öleléssel,
Áztatva szeméből nagy záporeséssel:
   Karjába szorítá, szívét szive mellé,
Eleven tűz lelkét ajkára lehellé,
Szívta, melengette hosszu erős csókkal:
S ím – a halott felnéz, felriad ily szókkal:

82

“Hol vagyok én?… Ki ez?…” s mozdúla, felűle.
Toldiban a vér is megaludt, meghűle;
Hátrafelé döbbent sirató helyéről,
Bársony kalpaga is ledagadt fejéről.
   De meg’ azt gondolja: “hiszen ez csak álom!
Nosza álmodjuk, hogy hamar el ne szálljon.”
Lassan szedi züllött gondolatit össze:
“Hátha nem is halt meg, el vala rejtezve.”

83

Piroska elébb néz – hordja körül szemét,
Tapogatja elhalt, merevűlt tetemét,
Motoz a terítőn, a koporsó leplén;
Olykor egy-egy sóhaj könnyít vala keblén.
   Majd szeme a másik koporsón akad meg:
Emlékezetében iszonyún virad meg;
S vérehagyott arccal mint halovány viasz
Fordúl Toldi felé s kérdi megint: “Ki az?”

84

Toldi nem állhatja, odaomlik térdre,
Csókolja ruháit, kezét, ahol érte,
Szólítja galambnak, édesnek, övének,
Síri virágjának, szíve szerelmének;
   “Enyim vagy, enyim vagy, te ki másé voltál,
Kit tőlem irígyelt az élet, az oltár,
Most a halál keze, a feltámadásé,
Ád vissza: enyim vagy! soha, soha másé:

85

“Jer velem!… elviszlek, angyalom, a mennybe,
Örök új életre, boldog szerelembe!
Maradj a világnak ezután is halva:
Nekem élj egyedűl, üdvem birodalma…”
   De Piroska vissza-rezzene a szótul,
Hidegen borzadt, mint sziszegő kigyótul,
Kezeit, mindkettőt, emelé tiltóra,
S nagy háborodással iszonyodva szóla:

86

“Fuss tőlem örökre, gyilkosa férjemnek!
Nevét te ne említsd bűnös szerelemnek;
Vér van miközöttünk, a sír fenekén is:
Átkozott légy Toldi – és az legyek én is!…”
   Elkábula Miklós e mennykő csapástól,
Rohant ki vakon, mint hegy-rázuhanástól…
S Piroska, miatta a nagy indulatnak,
Ájúlva hanyatlék ismét le, halottnak.

87

Mire Toldi Miklós hajnalra magához –
S vissza megint tére Piroska sírjához,
Hogy a holtak közzűl az élőt kimentse,
S a Rozgonyi háznál valahogy jelentse:
   Zárva lelé, zárral, a sziklai boltot;
Nem tudja, mi történt? ki tette? ki volt ott?…
Ül lesben egész nap, aggódva, tünődve;
Aztán nyomba elvész rengeteg erdőbe.

88

Mert, hogy a két rabló végre körülnézett
S kifújta magából a nagy üres félszet:
Gonosz indulatjok megszállta viszontag,
Leskődni a sírhoz meg’ vissza osontak.
   Füleltek az ajtón: csendes vala minden;
Benéztek: a holt test ott feküdt szeliden;
Egyik az ajtónál maradott jel-adni;
Másik a halottat mene fosztogatni.

89

Összeszedé gyorsan, ami becsest látott:
Az arannyal áttört selyem- és brokátot,
(Anyai jószága vala Piroskának,
S ő most ide hozta síri palástjának;)
   Leszedé karjáról az arany kösöntyűt,
Nagyszemű gyémántost, és sok igaz gyöngyűt,
Ékes ajándékát a király-asszonynak;
Ki se győzném árát én mondani annak!

90

Gyűrüit ujjáról, nyakábul a láncot,
Melyen drága kövek ezer színe játszott, –
Az arany pártát is, leánykori díszét
Vele temették el, s anyja letett pénzét.
   Mind ezt, sok egyébbel, leterített ponyva
Módjára, köté a terítő bársonyba;
Azzal odébb álltak, gondosan elrejték; –
Hanem a gaz munka végét se’ felejték.

91

Mihelyest a préda vala biztos helyen:
Hogy az igaz törvény nyomára ne leljen,
Felzörgetik éjjel – kapuján lármáznak –
Apraját és nagyját a Rozgonyi háznak.
   Toldi vitéz, mondják, a sírt kirabolta,
Ők látták, mikor a nagy követ eltolta,
S jöttek, hogy a dolgot idején jelentsék, –
Mint jó keresztyénhez illő kötelesség.

92

Kiált Rozgonyi úr: “lovat a hintóba!”
Fáklyával előre szalad a sok szolga,
Jó, hogy utóléri az öreg sietve,
Mert bizony a többi halálra ijedne:
   Maga is megdöbbent, de meg is örűle
Hogy az édes lyányát meglátta felűlve;
Nem búsul az elvitt kövekért, ruháért:
Nem adná a világ minden gyémántjáért!

93

Ott az apa szíve, csordulatig telvén,
Hogyan áradott ki szemein és nyelvén,
Nincs szám kibeszélni, se’ leírni tollam, –
S ideje, hogy a szót rövidebbre vonjam.
   Piroska azonban nem örült, és nem szólt,
Hagyta magát vinni mint egy eleven-holt,
Sohajtva csak ennyit rebeg a hintóban:
“Oh, miért nem hagytak csendes koporsómban!”

94

Másnap a királynak is esett hírével,
Rozgonyi sírboltját Toldi hogy’ töré fel,
Mire a két tolvaj hiteles bizonyság:
Bíró előtt is, lám, esküvel azt mondják.
   S kimene országgá; súlyos teher alatt,
Megye-ispánokhoz a nagy parancsolat:
Toldi veszett farkas, had-szerbe, nyomozzák,
S élve avagy halva Budára behozzák.

95

Hirdete egyszersmind esztergomi érsek
Toldira nagy átkot, szélyel a községnek:
Legyen átkos minden betevő falatja,
Még annak is, aki házába fogadja,
   Aki befogadja, rögtön ki nem adja,
Szabadon, életben, bújdokolni hagyja; –
Megölni se’ vétek, sőt érdem eloltni…
Föld ha el nem nyeli, hova lesz most Toldi?

*

[1] Leánya halála után vette elő újra költeményét. Az évszám és az
első strófák erre utalnak.

[2] Felejthetetlen Juliskám szívreható kedves tréfája. “Te, kis
idegen!” szokta mondani csecsemőjének az első napokban; nem
sejtve még, hogy mint tőle “idegen” fog felnőni. A. J.

[3] Haldoklásakor, midőn, csaknem jóslati ihlettel, mindnyájunktól
elbúcsúzott, gyermekét is behozták, de ezt a fentebbi szavakkal
távolítá el. A. J.

[4] Ma, a nép nyelvén: Strázsahalom. A. J.

[5] Régibb neve Toronytó, most már kiapadva. A. J.

[6] Most a nagyváradi püspökség erdeje, de újabb időben nagyon
elpusztítva. Medve, bölény ma nincs, de lehetett a XIV.
században, mert onnan kezdve Belényesig, sőt Erdélyig, az én
gyermekkoromban is folytonos erdőség volt, benne szigetenkint
szórva el egy-egy helység irtott határa. A. J.


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!