Hirdetés

TOLDI SZERELME – Harmadik ének

24 perc olvasás

TOLDI SZERELME – Harmadik ének – Arany János

1

Másnap idejében oszladoz’ a vendég,
Paripát nyergelnek fiatal leventék,
Kocsi hintón, orsós, födeles szekéren
Kiki módja, rangja, tiszti szerént mégyen.
   Rozgonyi hajnaltól sürög elé s hátra,
Elreked, elfárad, a hálálkodásba,
Utravalót minden kocsihoz rendén ád:
Eledelt embernek, lónak puha szénát.

2

Lajos is felkelt a rövid álmu nappal;
Mely csak alig szunnyadt, megin’ ébren talpal.
Nagy út van előtte, meredek nagy hágó;
A király álmát is gond veri el, rágó:
   Nem azért, hogy e szenny rajta ne száradjon
(Attul ugyan nem fél): de, hogy intést adjon,
Oly példát, amiből messze megismerjék,
Magyarok királyát bántani hogy’ merjék.

3

Sátor előtt immár, lovon és fegyverben,
Kisérete ott áll, s Lőkös hada, szerben:
Csak Toldi hiányzik, dalia testőre,
Mert haza kéredzett, még otthon, előre.
   Fele-utján, mondá, Nagyfalunak lészen,[1]
Jó öreg anyjához, engedje, benézzen.
Egy napra, ne többre. Lajos ezt nem bánta,
Hogy jó fiú, még jobb szívvel van iránta.

4

Király lova is már ott áll vezetéken,
Rojtos takarója csülkét veri épen,
Ezüst liliommal tele írva selyme,
Üstöke gyémántján struc lobogó pelyhe.
   Lajosnak is aztán megnyilik a sátra;
Szembe, Piroskával, Rozgonyi ott várta,
Nehogy az indúlás idejét tévesszék;
Búcsuzva, köszöntve utjára eresszék.

5

De nem űle ám fel, hanem elébb, fogta,
Piruló Piroskát maga karon fogta,
S indult vele szépen befelé, a háznak:
“Nincs idekinn, úgymond, helye búcsuzásnak.”
   Rozgonyi utánok ballag süvegelve,
Le is ült házában kegyes fejedelme,
Gazdáinak, intvén, maga mutat széket,
Nyájasan egykissé velök elbeszélget.

6

Ottan Rozgonyinak meg kelle igérni,
Budára leányát fel fogja kisérni;
Örömest igérte, öröme telt benne,
Nem tudja, hogy inkább temetőbe menne.
   De Lajos, köszönve, mond: “az idő múlik”,
Vissza lekisérték, le megint a lóig;
Szép karcsu növését pattantja nyeregbe, –
S tűnt az egész kis had magavert fellegbe.

7

Hát Miklós ezalatt merre vadult? hol volt?
Kedve szakadtából, mondom, ivott, tombolt
Akkor egész éjjel, leveles szín hantján;
Mint bús bika, olykor nagyokat sikkantván.
   De midőn halványabb lett reggel a fáklya,
Szaporább a füstje, kevesebb a lángja:
Toldinak is mindjár’ lelohadt a kedve,
Hajnali szellőtől elébb fázni kezde.

8

Azután szétnézett vígalmai romján,
Megútálta magát ez éji tivornyán,
Borivó pajtásit odahagyá lopva,
Megy, zaboláz, nyergel, lóra magát dobja.
   Ideát van a komp, hanem a révészek
Alusznak, az is még mind tennapi részeg:
Maga hát a kompot viszi által könnyen;
Csiga nélkül hajtá, hogy hamarább menjen.

9

Aztán neki indul Tisza-menti síknak,
Falu rajta sűrü, mint égen a csillag,
Magyaros a neve, magyar aki lakja:
Nem irtotta még ki az Isten haragja.
   Nagyfalu helysége nem igyenest délen –
Fekszik, hol a rest nap legutóbb kel télen:
Arra felé Miklós fékét kanyarítja.
Tudja már a Pejkó, ha nem is tanítja.

10

Szellő veri vissza sörényit a ménnek,
Jól esik ez Toldi nehezült fejének:
Nem annyira bortól feje pedig tompa,
Mint a tegnapi nagy indulat elnyomta.
   Csak a lehetetlent lehetne letetni:
Piroska személyét egy percre feledni!…
Csak Lajos indulna hamar a táborral!…
Vigasztalja magát: “eh! kimegy a borral.”

11

Hiszen el is szállott a borital gőzi,
Roppant nagy egésség, nagy erő meggyőzi:
Mégsem szabadulhat Rozgonyi lányátul:
Akármire gondol, az is ott van hátul.
   Ha csak a délibáb szűz fátyola lebben:
Már mintha Piroskát kivehetné ebben,
Mint mikor a fátyolt ő visszavetette, –
Oh, hogy a föld akkor el nem sülyesztette!

12

Mérföldek azonban visszafelé futnak,
Tornyai, kastélyi eleven faluknak,
A falu jó népes, rajja pedig lépes,
Kicsiből, mint a méh, takaritni képes.
   Toldi, lovát az nap pihenni se’ hagyta,
Egyszer, puha fűben, féken, megkapatta
S nosza megint: hajrá! víz az inán csordul;
Mire a nap megszáll, Nagyfaluba fordul.

13

Vele lakott másszor öreg anyja Budán,
De haza sovárgott, haza ment azután,
Nehogy elpusztúljon a vagyon és hajlék,
Mihelyest György úrnak halomása hallék.
   Mert nem ada Isten hosszu éltet annak,
Juttatta fogára erdei vadkannak,
Holló vájta szemét, farkas evé máját;
Jó anyja fogá fel kis anyátlan lyányát.

14

Hej! nem is álmodta a nemzetes asszony,
Hogy neki ez a nap ily örömöt hozzon.
Ablak előtt űl, de onnan keveset lát,
Mindössze az udvart meg az aprómarhát:
   Mert úgy vala e jó ösi ház kiszabva,
Úgy látta helyesnek, aki helybenhagyta,
Hogy sose bámuljon országba-világba:
Nézzen, igaz bölcsként, befelé, magába.

15

Most az öreg asszony lódobogást hallott,
Szívébe azonnal nagy öröm nyilallott:
“Jaj! Miklós…” rebegé, s kiszaladt elébe,
Nem leli a rostély nyitját hevenyébe.
   Szép Anikó meg’ már, György eladó lyánya
Mielőtt a sarkon befordula bátyja,
Fut elébe, fut, fut; kengyelibe pattan,
S mint valamely ostor, csókja olyat csattan.

16

Hagyta hugát Miklós játszani Pejkóval,
S indult anyja felé, köszönő szép szóval,
Megcsókolta elébb halavány homlokán,
Még föl se’ jutott a lépcső három fokán.
   Mikor aztán fenn volt, lehajolt hozzája,
Amaz áldott kézre odaforrt a szája;
Édes anyja, szegény, kivül a ruháján
Csókolgatta fiát, szíve verő táján.

17

Ekkor a nagy-házba mentek együtt, karon, –
Mondani sem szükség, hogy lett lakodalom!
Dehogy leli helyét Miklósnak az anyja!
Cselédnek is áll most pince, kamra, konyha.
   Bence, a vén Bence vala pincemester,
Belőle ki is tört, hogy arra nagyon szer:
Úgy járt, ha borért ment, hogy ne kelljen várni,
S úgy hoza, hogy kétszer sose kelljen járni.

18

De maga korán sem iszik azér’ sokat,
Forgatva fejében apai gondokat.
Iszik ő, mint szokta, búfeledés végett;
Vagy ha barátságból mutat emberséget:
   De mikor sejté, hogy nincs semmibe’ híjány,
Enni avagy inni már senkise kíván,
Odaszólt fiának, egy buksi legénynek,
Toldihoz ők ketten a házba menének.

19

S elkezdi: “Haóta én tudom az eszem,
Kenyerem ettől az öreg háztól eszem,
Rossz süheder voltam, kicsi mint az öklöm,
Jut eszembe: Toldon szántottunk, hat ökrön.
   Ostoros én voltam, mer’ apám az ekét…
De minek kerítek ilyen nagy fenekét?
Hej micsoda termés lett abban a földben:
Nem lát olyat ember mai szűk időben.

20

“Még akkor a szegény apám uram is élt,
Csakugyan Bencének hítták ő kigyelmét;
Én is; mikor ez lett (látom a bolondok
Cifra neven kapnak): Bence legyen, mondok.
   Nagy fiú; ehol van: gyere hé közelébb.
Szégyellős e’ kicsit, mint fiatal cseléd.
Hej, nagy uram, tudja? jut még az eszébe
Mikor együtt mentünk a király elébe?

21

“Sokkal ifiabb volt a fiamnál kelmed,
De magosabb mint ő, jobban is megtermett;
Hányszor is elmondtuk azelőtt: no, ebből
(Kelmedet értettük) ember lesz, ha megnől.
   Biztattam is: álljon katonának… vagy mi,
De az édes anyját nem akarta hagyni:
Pedig itt van! úgy van! megmondtam előre:
Lám, no milyen embert csináltam belőle!

22

“Ezt a fiút sem t’om mi a patvar lelte,
Katonának vágyik, vagy mi az eblelke!
Azt hányja örökké: nem leszek én paraszt,
Nem én, apám uram; elszököm ha maraszt.
   Itt van, Nemzetes úr! azért hoztam elő,
Legyen hozzá kelmed igaz gondviselő,
Apja helyen apja, vezető vezére,
Isten is úgy áldja kigyelmedet érte.”

23

Elmosolyodék az együgyű beszéden
S hányja-veti Miklós a dolgot eszében:
Elvigye-é Bencét? vagy jobb neki otthon
Az eke szarvánál, sose kóborogjon?
   De Anikó Bencét egy asztali késsel
Lovagnak üté már három kis ütéssel,
Azután, kitörvén hangos hahotába,
Vonszolta magával a cseléd szobába.

24

Ott egy avas szekrény minden zege-zugát
Felhányva, előszed holmi viselt ruhát,
Melyeket a bátyja, miután kinőtte,
Régen lehajított már annakelőtte.
   Anikó mindaddig lim-lomola közte,
Míg egy egész öltőt válogatott össze,
Od’adá Bencének, ingyen, ajándékba,
S biztatta, tanuljon bele mindjárt, még ma.

25

Ezalatt aggódó szeme az anyának
Meglátta, hogy őröl fia szívén bánat,
Látta, hogy a jó kedv csak aranyfüst, melyen
Átal-feketéllik gondja nem egy helyen:
   Érezte is a bút, mint érzi előre
A seb, ha zivatar készűl az időre,
Vagy mint égi madár, mely pihenést nem lél;
Oh, nincs igazmondóbb anyaszívnél, szemnél!

26

Vállán göndörödő fürtjét simogatja.
Mi baja? mi lelte? kérdezi, faggatja;
Minden szava színméz: édes fia, lelke,
Galambja, virága: mi baja? mi lelte?
   Könnye is egy kérdés az elolvadt szemben.
Csak szomorú hírt vár, hogy alácsöppenjen:
Rezgő szava, képe, test-oda-hajlása;
Mind csupa szív, részvét, bizalom-forrása.

27

Ezt látva, szívének ő se’ parancsolhat,
És, mint olyan érc, mely csak nehezen olvad
Soká tartja magát, de ha olvad, ömlik:
Keserű érzésben Toldi elözönlik.
   Odaborúl anyja szerető keblére,
Hajtja fejét élte kettős kútfejére,
Könnyez is; úgy tetszik, zokog is mint gyermek –
Már szégyen, avagy nem, embernyi embernek.

28

S kezdé panaszolni, a leánnyal hogy járt.
Toldiné a könnyét letörölte mindjárt:
Nem érzi, hiába! ezt az ilyen bajt a,
Ki hamar, vagy régen átalesett rajta;
   S monda neheztelve: “Nosza, ne légy gyermek!
Azt tudtam… az ember gondol veszedelmet…
Nem a világ egy lyány, s van lyány a világon:
Terem az szebbnél szebb, mint rózsa az ágon.”

29

Toldi nem ezt várta. Hát baja csak semmi!
Szégyellte, hogy ilyen gyáva tudott lenni:
“Soha nekem! – mondá – ha aranyból lesz is,
Egy se’, anyám, egy se! elfeledem ezt is.
   Csak én megin’ egyszer csatába mehessek,
Kardot kavarintsak, szál-kopiát vessek!
Ha majd körülöttem harcriadó bömböl:
Mint a tavalyi hó, úgy kimegy eszemből.”

30

S mint a zimankós ég ha magát kisirta,
Szele is megfordult, felszakad egy tiszta:
Toldi az anyjának mutat olyan képet –
Hanem épen Bence, az ifjú, belépett.
   Kard veri a combját, vállát veri mente
Kinyalva pogányul, csupa kész levente:
Megálla keményen, mint egy mutatófa,
S rövid habozással így eredett szóba:

31

“Vitézlő nagy uram, szépen megkövetem,
Egy sisakos bajnok, úgy látom idegen,
Odalent a hágcsón kigyelmedet várja,
Hogy vele megvíjon életre halálra.”
   Toldi legott sejté: “hogyan, a patvarba!”
Felszökik amint van, szalad a pitvarba:
Hát csakugyan ott egy szörnyü vasas vitéz,
Vele a holdfényen viadalt állni kész.

32

Látta ugyan Miklós, hogy övé a fegyver,
Anikó, a húga, hamiskodik evvel,
Iszonyú láncsáját balja felől tartja,
Villog a jobbjában fényes erős kardja:
   De azér’ a szemét összerántja vadul,
Felgyűri az ingét, karja kiszabadul,
Rohan üres kézzel: megszalad az ellen,
Hármat lép, elesik a nehéz fegyverben.

33

“Úgy kell! eben esett! kőszülötte lyánya -“
Kiált odafutván Toldiné, mert szánja;
Fölemeli szépen, tizszer is megkérdve:
Nem fáj-e valahol? könyöke vagy térde?
   Baj nincs: de van ebből sok tréfa, nevetség,
Lesz mivel egymás közt eltöltni az estét;
Anikó bátyját is tréfáiba vonta,
Ez azonban, titkolt nevetéssel, monda:

34

35

Így ebben az elmult. Így öreg éjfélig
Nyájasan az időt hamar elbeszélik;
Édes övéi közt enyhül Toldi gondja,
Míg a rövid álom Piroskához vonja.
   De korán a hajnal ébren leli másnap,
Búcsúzva, Budára ered utazásnak;
Követi sok “áldás”, kíséri “szerencse”;
Utána poroszkál sárga lován Bence.

36

Lajos ezenközben, magyarok királya,
Hazaért, s a márvány palotában hála;
Esteli megjöttét anyjának izente,
Fáradt volt, lefekütt, magát kipihente.
   De reggel az anyja’ termeibe lépett.
Monda Piroskáról neki nyájast, szépet.
Leirta előtte, mint egy irott képet!
Már alig is várja, hogy lássa, Erzsébet.

37

Hanem arról, ami fiu-szívét nyomta,
Semmit is anyjának a király nem monda,
Sőt rejti pirulva maga önmagátul,
Fátyollal eszében elleplezi hátul.
   Az adót ellenben, császár üzenetjét,
Nem titkolja, se azt, hogy’ látta követjét?
Látta gyalázattal, fogadta kevélyen:
Mire a királyné megindula mélyen:

38

“S te nyugszol, amíg ezt meg nem keserűli?
Az én fiam e szót, Károly fia, tűri?
Szemeidben villám haragot sem látok:
Ily sértés… Iszonyú!… Oh átok, oh átok!
   Mért nem siketűl már Buda harci zajtul?
Mért nem kacag a dob, trombita nem jajdul?
Egy óra gyalázat – ha ki abban fetreng…
Menj; vissza se jőjj míg hadi zászlód nem leng!”

39

De csöndes erőben Lajos erre mondja:
“Hiszen ez szívemnek éj- s nappali gondja” –
S távozik anyjától fiui kézcsókkal,
Ki soká jár-kel még elharapott szókkal.
   Meg-meg is áll, bársony padlóját döbbenti –
Míg a szokott órát asszonya jelenti:
Akkor imádkozva borul egy fülkébe
S egyszerre buzgóvá esik alá képe.

40

Király pedig otthonn beparancsolá most
Maga fő-deákját, Küküllei Jánost,
Erre lévén a nagy leveles-tár bízva,
Hol az ország minden dolga le van írva:
   És monda: “Se nappal ne nyugodj’ sem éjjel,
Hányd az egész tárat nekem össze, szélyel:
Vajon e szép ország – kiderűl-e onnat –
Hogy adózott volna más birodalomnak?”

41

Erre csudálkozva János pap elámul:
“Felséged e munkát rendeli tréfául,
Hiszen maga tudja, jobban akár nálam:
Holtig keresem bár, még úgy se’ találom.”
   De Lajos nem tréfált, és komolyan szóla:
“Készíts nekem írást, bizonyosat róla.
Eleitől kezdvén a fizetés dolgát:
Hamikor ez ország, vagy más neki, szolgált.”

42

Rendeli; egyszersmind parancsa kiméne:
Országa huszonnégy legidősebb véne
Budára begyűljön egy bizonyos napra:
Tisztelve megőszült fiak éltes apja,
   Olyan, ki magas fő hivatalban forgott,
Nemes is, méltó is, érti is a dolgot
Nádor vala, tárnok, avagy országbíró,
Vagy egyéb méltóság érdemivel bíró.

43

János egész tárát teszi mindjár’ tűvé,
Könyveit, írásit napokig betűzé;
Sok vala: átok s bűn nem ereszté még meg:
Tanúi öröklött régi dicsőségnek.
   Olykor mosolyodva tola egyet félre,
Egy-egy ének volt az, ama hét vezérre:
Bulcsú, Lehel, Taksony riadó csatái;
Béla, Dicső,[2] László: magyarok királyi.

44

Mikor aztán eljött az a bizonyos nap,
Mikor az irással készen leve a pap,
Mikor a huszonnégy öreg is felgyűle:
Tanácsot, az ország nagyjaival, űle.
   Király a követnek először is intett:
Mondja el, a császár vele hogy bánt, mint tett?
Bertalan elmondá, (kihagyva belőle
Lajos anyját – így volt meghagyva előre).

45

S mint, ha sötét felhők gyülekeztek zordul,
Lassan elébb egyik vagy a másik mordul,
Azután a villám szeme itt-ott rebben,
Majd a tüzet, dörgést szaporázzák többen;
   Egyszer összeszakad a nappal, az éjjel;
Ég s föld; zagyva sötét a vakitó fénnyel;
Szél harsog, eső zúg; s mind e kevert hangnak
Tetején a villám ördöge sikkangat:

46

Úgy, komoran gyűltek, bal hír szele hajtván;
Komoran csüggének Bertalan úr ajkán;
Moraj, izgás támad; szem villog; az elme
Nem hiszi, és még vár több hihetetlenre;
   Mikor aztán nincs több: egyszerre riadnak;
Kitör a düh: felforr könnye gyalázatnak;
Csörög a kard, s villan; kiki mind felkölt, és
“Bosszu! bosszu!” “Harc! harc” vijjong az üvöltés.

47

Lajos a zajt csendre intette kezével,
Elkésve ha rikkant még azután némely,
Megszégyelli magát az is, a szót félen
Harapva, lehúzza, süti fejét mélyen.
   Akkor Lajos így szólt: “Híveim! én értem
E zajból, mire kész haragotok értem:
De tanácsba gyűltünk, nem időtlen zajra –
Olvasd, pap, az írást, hogy kiki meghallja.”

48

S inte Küküllőnek keresztül a vállán.
Nagy hangon az olvas, háta mögött állván:
“Mi Lajos – így kezdé – Magyarok királya,
Levelünk rendében, bizonyos tudtára
   Adjuk egyetemben, kit e dolog illet,
Közel úgy, mint távol lakozóknak innet,
Bármi nemen, renden és karba’ levőnek
Valaki mostan él, s kik ezután jőnek.

49

“Károly cseh király és birodalmi császár,
Elbízva magát, hogy e hatalom rászállt,
Merészele minket alatta-valónak
Mondani, és nevét említni adónak.
   Mi azért elvégzők, hogy utána járunk,
Felhányattuk egész leveles nagy tárunk:
De sem ez az ország, sem – régi királyi;
Soha nem voltak más’ fizető szolgái.

50

“Ellenben örökké nevezetes hírrel
Ragyog amaz ősünk s híre eget ér fel,
Kinek ostora két birodalmon zúgott,
Adót neki önte Napkelet és Nyúgot.
   Ennek örökségét mikor elfoglalta
A Hét-magyar, azt is mindenki uralta:
Említsük-e Árpád fejedelmet? Zsoltot?
Taksony avagy Dicső fizettek-e zsoldot?

51

“Sőt érezte bizony két birodalomnak
Veséje, hatalmát Vérbulcsu-, Botondnak;
Hallotta remegve Lehel ádáz kürtjét,
S ontá lábaihoz aranyát ezüstjét.
   Kérdje meg a császár, kik előtte régen
Ültek – Lajos, Konrád – birodalmi széken;
Maga Henrik, Ottó árnyéki felelnek,
Győzve is irtódzván nevére Lehelnek.

52

“De szilaj erőszak idejét ám hagyjuk,
Nem vala Istennél igaz áldozatjuk:
Hanem István, István, magyarok szent őse,
Nem volt-e hatalmas, maga-ura ő se?…
   Hadaiban félték, s midőn köte békét,
Tisztelve keresték jobbja szövetségét,
Amaz áldott jobbét, mely koronát szerzett
S mely, mint birodalma, rohadást nem szenved.

53

“Igaz ugyan, pártos napjain a honnak
Kiveték a hálót, amelyet rég fonnak,
De bevonák ismét idegen császárok:
Gyalázat, nem egyéb, szálla bizony rájok.
   Péter is, az első, megfizeté drágán;
Szeme tündér fényén, és élte világán;
Salamon is, aki árúba vetette
Maga szép országát: lakola érette.

54

“Nem szolgált a magyar soha még hűbért is,
Ha csak egy kopját is, de csak egy fillért is;
Királyait önnön hatalomból kente
Mióta király lőn amaz első szente.
   Imhol, Károly atyánk esete nem régi:
Csupa egy szóért majd megrendüle széki:
Maga ő sem kellett, ‘a pápa kezéből’,
De kellett szabadon, magyarok szivéből.

55

“Mi tehát – így végzé – ennek igazára,
Hadd tudja meg a cseh magahitt császára,
S megtudja jelenben vagy sok idő telve,
Körül a világnak minden fejedelme:
   Adtuk Budavárott levelünk, négy héttel
Pünkösd napja után, királyi pecséttel,
Hogy az Üdvösségtől, ezeren kezdendő
Háromszáznegyvenhét vala az esztendő.” –

56

Ekképen az írás, magyarul, s deákul,
Megvala szép rendben: tanubizonyságul
Hogy Lajos a békét igaz okért bontja;
“Helyes! helyes!” “Úgy van!” kiki tűzzel mondja
   Ez nem elég: most az élő tanuk jőnek,
Ritka jelensége a huszonnégy főnek,
Hattyu fehér haj mind, vagy letarolt üstök:
Kiket, imádkozván, meghitel egy püspök.

57

“Isten úgy segéljen s végnapodon fia
Előtt úgy támadjon melletted Mária;
Úgy szóljanak érted Isten minden szenti;
Magul-magod úgy ne szakadjon s vesszen ki:
   Isten színét úgy lásd; föld úgy ki ne vessen:
Amaz örök pokol úgy el ne temessen;
Úgy szörnyü halállal lelked meg ne haljon:
Amint igazat szólsz nekem: arról, vajjon?”

58

Itt azután kérdést János teve sorra;
Feleltek a rezgő szavu vének arra,
De megerősíté hangját, kiki mostan,
Hogy az igazsághoz méltóbb legyen a hang.
   – “Tudja-e a tanu?” Nem tudja! nem, egy se,
Hogy a magyar lett vón’ bárki hűbéresse;
– “Tudja-e a tanú?” Mind tudja bizonnyal,
Hogy semmi köze nincs a birodalommal.

59

Erre megint ötven nemes úr felálla,
Ott, a feszületre, kész hitet ajánla,
Üdvöt kárhozatot fejeikre vévén:
Hogy igazán eskütt ez a huszonnégy vén.
   Mind e bizonyságot írásba szerezték;
Azután szép renddel a tanácsot kezdék,
Komolyan és bölcsen végezve iránta,
Ahogy a tárgy, a hely, a személy kivánta.

60

S abba’ maradtak, hogy oda fel Trencsénhez,
Mint legközelebb a Morva határszélhez,
Vértanu szent Lőrinc napra hadat járnak,
Ellene indulván cseh király császárnak.
   Ezzel odahagyva fejedelmök házát,
Hordják szélyel a hír dagadó kovászát,
Megkél az egész hon nagy haragos harccal,
S vérben lemosandó nemzeti kudarccal.

61

Toldi is őrt állván aznap ura mellett,
Nagy mérges kelevény szívére szökellett,
Alig-alig fojtá dühe kitörését,
Tömve, repedt várként, indulati rését.
   Győzte magát mégis. De mikor elmentek,
Fel a király elsőbb, és szélyel a rendek:
Toldi nem állhatta, s követve királyát
Megereszté a szó s türelem zabláját.

62

“Megyek én; hadd menjek! nincsen maradásom:
Éhezi a szemem, hogy cseh ebet lásson,
Holtra tudom nézni, hadd legelem őket!
Hamar a zsengéjét! nekem az elsőket!
   Én fussak előre, csatázni, bitangra;
Én legyek a vészkürt, a trombita hangja;
Leszek én tűz, sáska, istennyila, hóhér –
Követem Felséged a goromba szóér’.”

63

Csöndesen a király megszólala: “Miklós!”
És mint paripát mely bokros avagy csiklós,
Várta hogy a vérhab telijét elfújja;
Szünet után: “Miklós!” monda neki újra.
   Toldi, nevét hallván (nem tudja mi végett):
“Parancsoljon uram – felelé – Felséged!”
Úgy csillapult vére lefelé azonban,
Mint az örök csepp húll nagy üres barlangban.

64

“Toldi fiam, kezdé a király harmadszor,
“Tudom én, ember vagy ahol ember harcol;
De ha egész harcot egyedül kén’ állnod:
Meg tudnád-e, felelj, védeni királyod?”
   Miklós bizonyítá: száz élte ha volna,
Százszor a királyért örömest meghalna.
“Nem a halált kérdem, az utolsó bérünk”,
Monda Lajos “azzal ne siess: ráérünk.

65

“De ha, teszem, volnánk nagy veszedelembe
Csak te meg én, haddal körülállva, szembe’
Vagy lesbe kerülnénk, vagy rabul esném én,
Idegen országban, te szabadon lévén:
   Bíznál-e, fiam, hogy magad’ is kivágod,
S kettőnk erejével menekűl királyod,
Legalább míg jőne aki segélyt hozzon?” –
Hallgata egykissé; s mond a lovag: “Bízom.”

66

“Úgy hát, legyen e szó – mintha nem is élnél;
Többet is erről majd hallani Trencsénnél.
Addig, ha dolog kell, adok azt is: nyergelj,
Ott a Szilágy, a Nyír, Máramaros, Erdely:
   Szedj hadat, önkéntest, a király zsoldjába,
Válassz a legények színébe’ javába’,
Eregesd falkánként trencséni vidékre,
Magad is, Lőrinckor, odajöhetsz végre.”

67

Toldi sisakhoz kap hirtelen e szóra,
Megvakarná fejét ha nem acél volna;
Szeretne bizony már csehet ölni, enni:
De király parancsa: azaz így kell lenni.
   Biztatja különben fejedelme titka,
Táplálja előre harci kaland; ritka;
S legalább, mig felhajt hét vármegye népét,
Rozgonyi Piroskát elfeledi végkép.

*

[1] Ilosvai nyomán Bihar megyei, ma már nem létező helységet értek
alatta, melyhez közel Told puszta ma is viseli nevét. (Lásd
Miskolczy Károly akadémiai értekezését: kivonatosan Budapesti
Szemle 1869. évi X. k.) A nógrádiak Toldija más lehet, az
Mátyás korában élt. A. J.

[2] Dicső: Geicha (Geiza) Gyicső. Mertem e szabadságot venni versben,
midőn prózaírók és gyanítják, hogy a Geicha nevében Gyicső:
Dicső lappang. A. J.



Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!