Hirdetés

TOLDI ESTÉJE – Hatodik ének

14 perc olvasás

TOLDI ESTÉJE – Hatodik ének – Arany János

1

Most Bencéhez térek, aki otthon maradt:
Mi emlékezetest vín véghez azalatt.
Dolgozék a jámbor, szintúgy izzadt belé:
Söpre, takaríta, kapkodott százfelé,
   A sok ócska fegyvert sorra törülgette,
Egyiket letette, másikat fölvette,
Hányt-vetett; – csinált a majdani rend végett
A szobában szörnyű nagy rendetlenséget.

2

Ott volt a kapus is, hanem ő csak nézte,
Elég volt az neki, azt is alig győzte:
Mert, mintha sebes szél törne, hányna-vetne,
Azt mívelte Bence és az ő nagy kedve.
   Egy öreges nótát dúdolt jó kedvében,
Melynek a versét már elfeledte régen; –
Mindjárt rányerített odakünn a sárga,
Szegény! az abrakot békétlenül várta.

3

Most elkezdi Bence, a kapushoz szólva:
“Eredj koma, kösd be a lovat az ólba;
Lesz ott széna, elég; lesz zab: vess elébe,
Ha te meg nem etted, hagytunk harmadéve.
   Kösd jászolra őket s vess eléjök, mondom;
Magam rá nem érek, lásd ezer a gondom. -“
Bővebb utasítást mindhiába lesett
A koma, mert Bence súrolásnak esett.

4

Künn megfontolá még a rábizottakat,
Illő messzeségről nézte a lovakat:
“Szent atyám” tünődék, “vajmitevő legyek?
Megharap, ha elül, – rug, ha hátul megyek.”
   Sosem ült lovon a becsületes varga,
Bár ifjabb korában a sarut megvarrta,-
Azt se varrja többé, amióta szeme
Rászaporodott és kettőből négy leve.

5

Sokszor volt ugyan már dolga lófélével,
Ha nem is a lóval, legalább bőrével,
S nem került kezébe olyan vad paripa,
Melynek nem parancsolt volna akkoriba!
   Bicskiája, mint egy pokolbeli sátán,
Nyargalódzott végig a szegény ló hátán;
Mérte, szaba, vágta – ő volt akkor az ur:
Most a kantárhoz is keze-reszketve nyul.

6

Addig próbálgatta, hogy meg merte fogni,
Mert a félelemhez kezde hozzászokni;
Ha pedig az ember a félést megszoká,
Megjön a bátorság, nem marad el soká.
   Szívébe merészség szállt a kis embernek
– Nem olyan, amivel ütközetet nyernek,
Hisz a kis vargába annyi sok lett volna –
Nem, – csak hogy a lovat beköté az ólba.

7

Bekötötte őket, enniök is adott,
Tett eléjük szénát, tett eléjük zabot;
A lovak aztán, hogy enni kapnak végre,
Elkezdtek röhögni a várt eleségre;
   Nyihogtak, vihogtak sokáig hiába,
De belé sem faltak a drága szénába;
E csudán a varga csudálkozik nagyon,
Törte az elméjét: hogy s miképen vagyon.

8

Végre nem állhatta, hírt adott Bencének:
Nem esznek a lovak, pedig ehetnének.
Bence, hogy meglássa e csuda esetet,
Abbahagyva dolgát, az ólba sietett:
   “Mi az istennyila! megbomlottál, koma?
Hisz nincsen leoldva se fék, se zabola!”
S úgy nevetett Bence, hogy el tán nem ájult, –
De a két vékonya iszonyún megfájult.

9

Majdhogy meg nem evé kezét lábát érte
A kapus, hogy ő ezt ésszel föl nem érte;
De meg’ arra gondol: mit ért voln’ az ésszel?
Hisz csak nem mert volna odanyulni kézzel.
   E gondolat neki vigasztalást adott,
Valahányszor Bence szemébe kacagott, –
Aki, lezablázván a két éhes párát,
Visszament a házba folytatni munkáját. –

10

Nem sok időt tölte Bence a dologban,
Mert ihol gazdája dühösen betoppan:
“Mennydörgős haragom!” bömbölé s elfúladt,
Elfojtá szavait az erős indúlat.
   Buzgányát az asztal közepére csapta,
Hogy a vaskos deszka béhorpadt alatta…
Jaj e volt – jaj e volt utolsó ereje!
Tántorog a lába, szédeleg a feje.

11

Bence sajditá, hogy rosszul lesz a dolog,
Látta már előbb, hogy szeme vérben forog,
Látta halántékin hogy’ felduzzadt az ér
Mint egy kifeszített középszerű kötél.
   Most meg, amint látja színe változását,
Kékülő ajkának görcsös vonaglását,
Összerogyó térdét – szalad sebességgel
S megölelve Toldit tartja, ne essék el.

12

Kínosan vergődik egy lócához vele.
Nincs a nagy vitéznek jártányi ereje,
Karjának inai mind letágultanak,
Dereka megrokkant… megölé a harag.
   Pusztitó haragja, mely mint Isten átka
Rombolá az ellent vérontó csatákba’,
Ránőtt gazdájára és megölte osztán,
Mint vezetőjét a vérszomjas oroszlán.

13

Bence átallátta, hogy ütött az óra,
Sűrű könnye potyog, hull a takaróra;
Toldi csak néz, csak néz; – a hű ember pedig
Gyakran el-elfordul, megtörli szemeit.
   Végre ád az Isten neki annyi erőt,
Hogy nem rí legalább a haldokló előtt;
Nagy lélegzetet vesz s erőltetve magát,
Így kezdi biztató, vigasztaló szavát:

14

“Mije fáj kelmednek, édes nagy jó uram?
Mert látom, baja lett és változása van:
Tán csömör – főfájás – vagy épen a hideg
Kezdi háborgatni mostan kegyelmedet?
   A hidegnek én jó orvosságát tudok,
Magamon próbáltam, bizony nem hazudok:
Egy kupa jó borsos melegbort inni meg…
S mint tennapi álom, úgy eltűn a hideg.

15

“Másszor, ha kelmednek történt változása,
Hátgerinc fájdalma, deréknyilallása:
Én voltam az orvos, használt is legottan –
Helyre ment a rossz csont, ha én megtapodtam.
   Nem teszünk egy próbát? – Azt nem… hátha gyengén
(Mint törött tojással bánva) végigkenném…?”
Monda, sőt ami több, hitte is az árva,
Hogy, ha ő megkenné, mégsem veszne kárba.

16

“Hagyd el Bence, hagyd el”, súgá Toldi halkan,
“Hisz talán nem akarsz tréfát űzni rajtam:
Nem használ nekem már, jó öreg cimborám,
Semmi jóakarat és semmi tudomány.”
   Bence most szemébe nézett az embernek
S ime! mintha fényes kardra rálehellnek,
Vagy mint ért gyümülcsnek az a finom hamva:
Úgy volt szemefénye fátyollal bevonva.

17

Nem állhatja tovább a hűséges cseléd,
Megint sírva fakad, jobban mint az elébb;
Eltakarja képét és könnye-szakadva
Fordul a betegtől félre, egy ablakba.
   Onnan az utcára tekint véletlenül:
Szent Isten! a házat fegyver veszi körül;
De, hogy ezt kimondja, arra sincs ideje,
Mert belép Allaghi, a testőrzők feje.

18

Visszainti kézzel a többit a hadnagy;
Maga béjön és mond; “Toldi Miklós, rab vagy!
Gyilkosságba estél, mivel meggyaláztad –
Vérrel fertőztetted a királyi házat:
   A király nevében, bajnok, kövess minket”
Bence a betegre fájdalmasan intett;
Nem volt arra szükség – a ne’kűl is látta
S engesztelni kezdé, hangját lebocsátva:

19

“Oh, miért nem hoztam jobb szót neked ennél?
Azonban, vitéz, ha valamit izennél,
Ha egy s más bajoddal magadat mentheted:
Leszek a királynál szószóló követed.”
   Ezt mondván a testőr a bajnokhoz lépe,
Szánakozó arccal hajlott le fölébe;
Rávetette Toldi, most először, szemét
És így szakadozott melléből a beszéd:

20

“Mondd meg a királynak, hatalmas uradnak:
Csak ez egy órámat hagyja meg szabadnak;
Készen áll a börtön, megyek abba önként,
Hol nem földi bíró lát fejemre törvényt.”
   Elfordítja szemét, – de szája mozog még,
Mozog is, sohajt is, mintha imádkoznék.
Fut Allaghi Simon a szót jelenteni:
“Toldi halál révén, uram, s ezt izeni, –

21

“Ezt izeni tőlem felséges uramnak:
Halála óráját hagyja meg szabadnak;
Sír lesz a fogháza: elmegy abba önként,
Földi biró többé nem szab őrá törvényt.”
   A király megdöbben s hirtelen felkiált:
“Mindenható Isten! így lesz vége tehát?
Dicsősége napján – elhagyva, betegen –
Meggyalázva – s meghal?… Hozdsza köpenyegem.”

22

És felkavarintva köpenyét nyakába,
Mondá, hogy vezessék a Toldi lakába.
Elül megy a testőr, ennek háta megett
A király és egy-két hű szolga lépeget.
   Egy cseppet se látszik köntösén, hogy király.
Kinevetnék, aki azt merné fogni rá;
Az utcán menő, ha szemét rájok veti,
Köszön a hadnagynak, de nem köszön neki.

23

Süvegelik vagy nem? arra semmi gondja,
Sőt felsőruháját a képére vonja,
Siet, amint gyenge lábaitól telik:
Fél, hogy a vitézt már életben nem lelik.
   Célját érte mégis: az az egy öröme
Meglett fájdalmában, hogy még jókor jöve;
Mert van néha öröm a keserüségben,
Mint tarka szivárvány a fölleges égen.

24

A király egy székre a beteg mellé ül
És föléhajolva szólítja nevérül.
Toldit környékezte már az a fél-álma,
Mely elnyomja végre s ejti mély halálba.
   Felriadt a szóra, – ismeré azt szinte –
Nagy, merő szemekkel Lajosra tekinte:
Ráismert, – de mintegy kételkedve: hol van?
A padlásgerendát kezdte nézni sorban.

25

A király megszólal: “Nem ismersz engemet,
Toldi, ősz barátom, hogy elfordul szemed?
Én vagyok, a király… nem aki megbántott –
Én, Lajos, szólítlak, régi jó barátod.
   Eszmélj vissza; nézz rám, ne fordítsd el szemed;
Egy szót mondj, ne többet: akármit – nevemet –
Ki tudja, egymásra hol s mikor találunk?
Búcsuszó ne’kül csak nem lehet elválnunk.”

26

Toldi tisztán eszmélt és minden erejét
Összeszedve, kissé fölemelte fejét:
Képpel a királyhoz erőlködve hajlék
És nyujtá kezét, mely hideg volt mint a jég.
   Egyszersmind beszéle értelmesen, halkan:
“Milyen álom volt ez! hogy már meg is haltam;
Beh jó, hogy te itt vagy – lelkem újraéled:
Nem lehet kimúlnom, hogy ne szóljak véled.

27

“Oh – barátom (vedd fel most tőlem e nevet)
Megbocsáss, ha jártam valaha ellened;
Ha zsémbes, ha durva voltam, lattal ne mérd:
Engedd el ezt nékem az én jó szívemért.
   Meglakoltam úgyis. Dejszen annak vége. –
Odavan lelkemnek sok szép reménysége; –
Dejszen ami elmult, az meghalt, elveszett –
Virrasztója is úgy jár: az emlékezet.

28

“Végső rendelkezést tennék: de hát minek?
Nem igen van: miről. S ha volna sincs: kinek.
Nem hagyok örököst… csak egy hű cselédet:
Azt kötöm szivedre – – meg a magyar népet.
   Szeresd a magyart, de ne faragd le” – szóla,
“Erejét, formáját, durva kérgét róla:
Mert mi haszna símább, ha jól megfaragják?
Nehezebb eltörni a faragatlan fát.”

29

Ezt mondván, sohajtott és visszahanyatlék;
Jobbkeze a király kezében maradt még,
Szeme sem fordult el, csak nézett keményen,
De mint a szarué, olyan lett a fénye.
   A király pediglen így felelt szavára:
“Hogyne lenne gondom az öreg szolgára?
S a magyart, a népet, mikor nem szerettem? –
Birodalmát három tengerig vetettem.

30

“Mindig abban jártam, fáradék is bezzeg,
Hogy magyar népemnek hírt-nevet szerezzek,
Hogy megsüvegeljék békében, csatáin,
Kívül is, belül is országa határin;
   Nem dicsekszem evvel – nem is azért mondom
Istenem! de hát azt kell-e igazolnom
– És kivált előtted (hisz mi tudjuk ketten) –
Hogy a magyar népet mily igen szerettem?

31

“Vagy hát nem szeretet volt, hanem gyülölség.
Hogy simítni kezdtem a nemzet erkölcsét,
S azt akartam, hogy a népek dísze légyen,
Kivel becsületet valljak és ne szégyent?…
   Hajt az idő gyorsan – rendes útján eljár –
Ha felűlünk, felvesz, ha maradunk, nem vár;
Változik a világ: gyengül, ami erős,
És erős lesz, ami gyenge volt azelőtt.

32

“Hajt az idő, nem vár: elhalunk mi, vének,
Csak híre marad fenn karunk erejének:
Más öltőbeli nép, más ivadék nő fel,
Aki ésszel hódít, nem testi erővel.
   Ím az ész nemrég is egyszerű port talált,
Mely egész hadakra képes szórni halált;
Toldi vagy nem Toldi… hull előtte sorban:
Az ész ereje győz abban a kis porban!”

33

Szólt és rátekinte a beteg arcára:
Jaj! de vége van már, leesett az álla;
Mégis össze vannak kapcsolva kezeik,
Mint két összenőtt galy, bár elszáradt egyik.
   Lefejté az élő kéz a halott kezet.
Hosszu hallgatás lőn. A király könnyezett.
Bence meg félreállt, csak az ajtó megé,
S erős rázkódással zokog vala szegény.

34

Eközben a napnak szép piros sugára
Téli naplementen nyúgalomra szálla;
Eltünt az ablakból szivárvány-játéka
S fátyolt vete arra nagy hegyek árnyéka. –
   A királyra nézett a gyász-kötelesség
Meghagyni legottan: Toldit hogy’ temessék:
Egyszerű koporsó lőn a nyugvóháza,
De vasból – talán hogy erejét példázza.

35

És még akkor este, alkonyi homályban,
Nagy sor fáklya indul útnak Budavárban:
Messziről azt hinnék: ott megyen, ott ballag,
Hogy Toldit kisérje, valamennyi csillag.
   Lovas katonák közt a gyászkocsi halad,
Rajta Toldi Miklós, vas boríték alatt, –
Mellette űl Bence a kocsioldalon,
Összegörnyesztette a nehéz fájdalom.

36

S gyűl a nép az utcán, mint valamely folyam,
Minden köz, sikátor, mint egy patak, olyan:
Mert miképen a víz patakból folyamba,
Úgy özönlik a nép ezekből amabba.
   Még sincs semmi lárma. Hallgatva kisérik
Mostan vissza Toldit Rákos mezejéig;
Megáll a koporsó a Rákoshoz érve
S átteszik azt másik, födeles szekérre.

37

Egyszersmind az égő fáklyák kialusznak,
Csupán négy világol, mintegy kalauznak,
Mely a Nagyfaluba vivő úton halad,
Míg a nép sötéttől megborítva marad.
   Könnybe lábadt szemmel nézik e négy fáklyát,
Sötét messziségben, ameddig belátják;
Aztán csapatonkint hazafelé térnek,
Emlegetve dolgát az elhunyt vitéznek.

38

Harmadnap olyankor, egy fölleges estén,
Domb emelkedett már Toldi Miklós testén,
Amelyet az őskert, bánatja jelével,
Behinte lehulló, sárga falevéllel.
   Nem jelölte a sírt drága érc, vagy márvány:
Bence volt az emlék, lába felől állván:
Egy ásót ütött le, arra támaszkodék,
S elborítá a sírt új havával az ég.

***


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!