Hirdetés

RÓZSA ÉS IBOLYA

19 perc olvasás

RÓZSA ÉS IBOLYA – Arany János

Népmese

1847

I.

Egyszer hol volt, hol nem – régecskén lehetett,
S az óperenciás tengeren túl esett, –
Volt egy öreg király a tündér világba’,
S egy vén felesége, a vasorru bába.

Házoknál temérdek kincs hevert rakáson,
Csűrben, kamarában, pincében, padláson:
Sok darab gyémántba, mint egy száraz lófej,
Szolga és szolgáló csakugy bukdosott fel.

De ami legdrágább gyémánt vala nálok
Az nem volt egyéb, mint szép eladó lányok:
Apjának édes, de anyjának mostoha
Gyermeke, a tündér hajadon, Ibolya.

Mint a kis ibolya, mely nő bokor alján,
Szemérmetes arcát fű közé takarván;
Úgy virult rejtekben, – nem jártak a lányhoz,
Fúvó szél is alig fért az ablakához.

De mint ibolyácska, hiába nem látni,
Messze birja kedves illatát bocsátni:
Úgy futott szép híre tündér Ibolyának:
Kezére királyok, hercegek vágyának.

Megirígylé tőle álnok mostohája;
Bémene urához, s így beszélt hozzája:
“Apjok! úgy-e bizony, hogy már ide s tova
Eladó leány lesz ez a kis Ibolya?”

Dümmögött, s fejével vágott a vén ember:
“Hej biz’ – úgymond – felnő a leány, mint kender!
Ő ugyan szűkében nincsen a kérőnek:
Tudj’ a szösz, melyiket is fogadjam vőnek.”

Erre szólt az asszony: Hátha, lelkem, hátha
Még ma minden kérőt szépen elbocsátna:
Hogy a mi leányunk nem olyan kivető;
Maga jőjön érte az igaz szerető.

“Maga jőjön érte, s nagyra vesse fejét,
Ha Ibolyát kéri, a fiatal cseléd:
Három nehéz munka lesz nyakába mérve,
Ha kidűl belőle, halál az ő bére!”

Ráhagyá az apjok, mert úgy volt kapatva,
Mivel a vasorru őtet ugy kapatta, –
Királyfiak jöttek, nagy hatalmasságok:
De fogukat mind ott hagyá ő nagyságok.

Végre egy királyfi, kinek neve Rózsa,
Eltekinte arra, csak látogatóba;
Ismerős volt apja az öreg királlyal,
Mert egy arany erdőn makkoltak a nyájjal.

Hm! ha tudta volna a vasorru bába,
Mi forog Rózsának az esze ágába’…
De jó hogy most egyszer rövidebb az esze,
Nem lett volna máskép belőle szép mese.

II.

Rózsa nem úgy kezde hozzá, mint a többi.
“Minek ezt, gondolta, az orrukra kötni?
Hiszen egyik öreg sem lesz feleségem,
Nem kívánja őket semminémü részem.”

Alig győzte várni, hogy jőjön az este;
Jött az egyszer aztán, mert az éj kergette;
A király, mint tegnap, jót öblinte torkán,
Szengellér’ hegyén járt a másik boszorkány.

Rózsa sem rest, kapja, fordul egyet, térül;
Leold egy nagy létrát a ház tetejérül,
A lány ablakához odatámasztotta,
Ablak-karikáját halkan kopogtatta.

Hej, megrettent volna most a kis Ibolya,
De a tündérek nem ijednek meg soha;
Odament, kinyitá ablaka fiókját,
S alig pillantá meg, megszerette Rózsát.

Rózsa pedig tüstént a szívéhez kapott,
Attól félt kiugrik, noha csak múlatott,
Táncolt, örömében verte a bordáit,
Mint betyár a csárda folyó-gerendáit.

Hallgattak, pedig hej beh könnyü lett volna
Szóhoz jutni! – Végre megszólamlott Rózsa:
“Ibolyám, gyer hozzánk; bizony meg nem bánod;
Szedek a kertünkben neked szép virágot.”

Mond Ibolya: “Minek olyan messze menni?
Van a mi kertünkben: ott is lehet szedni. “
Akkor hallgatott, még ezt a szót is bánta:
Pedig vágyott lelke Rózsa virágjára.

Felelt neki Rózsa: “No, megnyugszom ebben:
Van egy szép virágszál a ti kertetekben,
– Otthon a miénkben csak annak nincs párja -:
A kerek világnak legszebb Ibolyája!”

Azzal kis kacsóját balkezébe fogta,
Sokszor a jobbikkal végig símitotta,
S nézett a szemébe, soká, mintha benne
Bitangul behajtott szíveket keresne.

És a nagy kék szemek, mintha orgazdának
Éreznék magokat, el-elfordulának.
Rózsa faggatódzott: “Ugye, haragszol rám?”
Ibolya susogta: “Miért haragunnám!”

“No hát adj egy csókot, kérlek barátsággal!”
“Igen – mond a lyány – de csak üvegen által…”
Ugy ám! egyet-kettőt ablakon keresztül,
De majd száz- meg százat amúgy mindenestül.

III.

Telt az éj azonban, és feljött a kis hold,[*]
Rózsa Ibolyához akkor ekképen szólt:
“Ibolyám, szerelmem, szívem legelője!
Egyet mondanék én, kettő lesz belőle.

“Embertől soha én még meg nem ijedtem:
De tátossal víni nincs egy szikra kedvem.
Azt mondják, a nyílnak tenyerét kitartja,
Hozzá vág az ember, s elolvad a kardja.

“Tudom, ha megkérlek, oly nehéz dolgot ád
Az a sütni való boszorkány mostohád!
Így veszének el sok hercegek, királyok,
Intésemre szolgál szomorú példájok.”

“Jöszte hát, virágom, ibolya, tulipán!
Arany zabot eszik Szellő jó paripám,
De egyék majd otthon: jer, nyeregbe veszlek,
Apád birodalmán reggelig túlteszlek.”

Válaszolt Ibolya: “Szívem szép szerelme!
Szöknöm éjnek éjén válna szégyenemre.
Eredj, kérj apámtól; minek elcsüggedni?,
Igaz szerelemnek nincsen nehéz semmi!”

“Igaz szerelemnek nincs lehetlen semmi!”
Monda Rózsa bátran – “eb fog elcsüggedni:
Holnapi nap, mely már neveztetik mának,
Megkérlek apádtól, életem párjának.”

Így felelt, és nézte milyen az ég alja:
Látta, hogy már szépen szőkéllik hajnalra;
Ada egy csókot a lyánynak, elmenőre,
Hogy akár huszonnégy telt volna belőle.

IV.

A király megértvén mibe’ fárad Rózsa,
Nagyon megsajnálta, s ilyeténkép szóla:
“Jaj fiam, fogadj szót: e dologrul tégy le;
Ugy jársz mint a többi; mit érsz aztán véle!”

Rózsa nem felelt rá, csak megrázta fejét,
Azzal mutatá ki, hogy nem kell a beszéd.
Kapott a vasorru ezen, a rossz pára,
S kiszabá a munkát jövő éjszakára:

“Látod azt az erdőt? fáját mind levágod,
Eke-taligának, szekérnek csinálod,
Felszántod, beveted földjét gabonával:
S tisztelkedel holnap búza-kalácsával.”

Rózsa csak nevette gondolá, kötődnek;
Később tudta meg, hogy hej dehogy kötődtek!
Éjfélig a dolgot mindenkép fontolta:
Akkor Ibolyához ment, s elpanaszolta.

Csak mosolygott a lyány: “Hát egyéb baj nincsen?
Fekügy’ le, alugyál, Rózsa édes kincsem;
Sose búsulj: mire feltetszik a hajnal,
Kisül a kalács is, gyúrva tejjel, vajjal.”

Azonképen történt. Rózsa, mihelyt látott,
Vitte cintányéron a fejér kalácsot.
Kinéz a vasorru, nem hisz a szemének:
Az erdő sehol sincs! megöli a méreg.

Parancsolá mostan: “Azt a nagy hegyet, ni!
Sziklástul, kövestül el kell egyengetni,
Szőllővel berakni, sőt borából reggel
Kóstolót is hozni, egy vagy két üveggel.”

Akkor éjjel Rózsa – azaz hogy helyette
A tündér leányzó – ezt is elkövette. –
No, ez eddig jól van; de van egy még hátra:
S már ott maga kell ám a legény a gátra.

“Három vad paripa lángot fú, tüzet hány:
Ha megűli Rózsa, úgy övé lesz a lyány;
De ha meg nem birja űlni és nyargalni,
Kegyetlen halállal kell neki meghalni!”

A fiú e dolgon újra elbusúla:
Nincs Istentől a ló, ki a lángot fúja,
Most Ibolya sem tud segitségül lenni.
Elment hozzá mégis, mintegy búcsu-venni.

Biztatá a kedves: “Ne légy olyan gyarló,
Lovagot, ki bátor, nem gyaláz meg a ló;
Nesze egy sarkantyu, kösd fel a bokádra,
S pattanj rájok úgy, mint önnön paripádra.

“Édes apám lészen az első paripa:
Ezt nagyon ne zaklasd, nem övé a hiba;
De a mostohámat, ki középső lészen,
Sarkantyuzd, zabolázd, ugrasd meg keményen.

“Harmadik paripát könnyü eltalálnod:
Jó lelkedre bízom, hogy’ kell vele bánnod”.
Végezte mosolygva; Rózsa elértette,
A leány tanácsát pontosan követte.

Vagy hármat került az első paripával,
Mint törött tojással, bánt öreg ipával;
De a másodikat bezzeg jól elnyúzta:
Ugratta, ütötte, vérig sarkantyúzta.

Hogy leszállott róla, üstökébe ragadt,
S úgy megráncigálta, hogy kezébe szakadt.
Akkor a fejéhez vágta vas kantárát:
Így fizette vissza jó’karatja árát.

Végre szép-kimélve űlt a harmadikra,
És annyit se bántá, mint egy morzsa-szikra;
Nem soká, leszállott, szolgálni körűlte;
Selyem kendőjével szépen megtörűlte.

V.

Reggel a banyának feldagadt a képe
S mindenütt meglátszott a lovaglás kéke:
Jaj, ha szegény Rózsát új veszélybe ejti!
Farka vágását a kígyó sem felejti.

Rózsa eljött, kérni a menyasszony-ágyat;
“Nos, tiéd Ibolya; ennyi volt a vágyad” –
Szólt a vén boszorkány – “de egy fél tapot se’
Viszed innen a lyányt, fiú, engem uccse!”

Rózsa fejét falba így sem igen verte,
De a lyány sejté, hogy kutya van a kertbe:
“Jaj, szerelmem Rózsám, szökni kell a háztól:
Sohasem maradsz meg álnok mostohámtól!”

Felelt a legény: “De hogy-mikép szökhessünk:
Ha kiált nevünkről, ki felel helyettünk?”
(Mert, hogy ne felejtsem, mindig kiáltoza
A mellékszobából, hogy: Rózsa! Ibolya!)

“Aztán meg, ha én most paripámér’ mennék
Nappal, a cselédek könnyen észrevennék.”
“Kell is az – mond a lyány – itt ez a szűr, vedd rád:
Ha apám anyám nem – benne más meg nem lát.”

Monda, és tűt vont ki piros kendőjéből,
Piros vért eresztett kis-ujja hegyéből,
Három csöppet ejtett asztal szögletére;
Rózsa is; sötétebb volt a Rózsa vére.

Akkor elillantak. Benn meg a mostoha
Csak kiált: “Ott vagytok, Rózsa, hé, Ibolya?”
És a három-három csepp vér az asztalon:
“Itt vagyunk!” felelte vékonyan, vastagon.

Végre, hogy felszáradt, a vér elhallgatott,
Látja is a vén tűz a nyitott ablakot:
Nosza mindjárt tudja, s küldi az öreget:
Hozza, föld alól is, a szökevényeket.

Ezalatt jól elment Rózsa Ibolyával,
Nem sokat törődtek már a vén banyával,
Egyszer mond Ibolya: “Nézz hátra, ugy tartom,
Jön apám utánunk: lángol a jobb arcom.”

Rózsa hátratekint, de nem lát egyebet,
Csak egy sárkányforma fekete fölleget.
“Jaj, apám, apám az,” a leányka mondá,
“Majd elér; megállj csak: hogy’ tegyük bolonddá?

“Igen: én itt egy nagy szél vetéssé válok,
Belőled meg egy vén aratót csinálok,
Majd felelj, ha kérdi: ezt s ezt nem sejtetted?
Igen, még mikor ezt a vetést vetetted.”

Elsűlt a hazugság, a király’ elhitte,
Asszonyának a hirt azonképen vitte.
Felcsattan a sátán: “Jaj, világ bolondja!
Hiszen Ibolya meg Rózsa volt az” mondja.

Szidta mint a bokrot. A királyi száj, szem
Elmeredt, s mentségül ennyit monda: “Há’jszen!…”
Visszaküldék nyomon, és hogy szabadúlhat,
Ugy örül szegény, hogy elfogná a nyúlat.

És mint szénahordó a szénás szekérre,
Felhasalt egy felleg puha tetejére;
Nézett jobbra-balra; de vetést nem látott,
Csak egy folyóvizet, meg egy rónaságot.

Kidűlt-bedűlt malmot a folyón talála,
Őszöreg molnárja a zsilípen álla,
Sohajtott a vízre, hogy elhagyta árkát,
S kőhajításnyiról csúfolá a bárkát.

Kérdi a molnártól: “Hallja-e kend, földi:
Egy legényt s leányt nem látott erre jőni?”
“Ühűm! mikor ezt a rossz malmot csináltam”,
– Felel a vén molnár – “azóta se’ láttam.”

A király e hírrel megint visszatére.
Most szállt még az áldás csőstül a fejére!
Minek el nem mondta a vasorru bába!
Megraká s belökte a kályha zugába.

Akkor maga úti készülethez látott,
Szénvonót kerese, pemetét, lapátot;
Farkat és két szárnyat kötözött belőle:
Még a vén király is visszaborzadt tőle.

VI.

Már nem messze volt a Tündérföld határa,
Látszott, hol fehérlik egy kopasz határfa:
Hát megint elkezdi a lyány lassu hanggal:
“Jaj! most vén anyám jő: ég a fülem, a bal.

“Most nekem itt legjobb kerek tóvá lennem,
Te pedig úszkáló kacsa lészesz bennem;
Majd lerakja szárnyát és begázol érted:
Akkor csald a mélyre, s bukjál vízbe, érted?

“Víz alatt kiúszol az innenső szélre,
Ülj fel a lapátra, meg a pemetére,
Mondjad aztán: »hipp! hopp!« vagy: »egy, kettő, három!
Most mindjár’ legyek túl a tündér határon.«

Alig mondhatá el, ott terem a sátán,
A kacsát meglátja szép kerek tó hátán.
“Ismerlek” motyogta “jómadár! de várj csak!
Beh ragyog a tollad! mindjárt megcibállak.”

Azzal övig gázolt érte a kis tóba.
Lebukott fenékre, s partra úszott Rózsa;
S míg napa motozkál, kézzel úgy, mint lábbal,
Már el is repült a pemete- s lapáttal

Füstöt vet a tó is; fel a füstből pedig
Arany karimájú felhő kerekedik,
S eltűn kedveséhez játszi szellőn úszván;
Utána vén anyja átka zúg a pusztán:

“Orcátlan szökött lyány, fogjon meg az átkom:
Felejtsen el Rózsád! ez a kivánságom;
Ha elválik tőled bármi kis távolra,
Felejtsen el, mintha sose látott volna!”

Mennyi ocsmány szitkot, átkot monda rája,
Még ezen felűl is, álnok mostohája!.
Istent is káromló, ördöngős szavakat, –
Vétek volna könyvbe leirni azokat.

S amint átkozódva szágulda előre,
Hát csak egy jégfelhő gombolyul belőle!
Elpaskolta kilenc helységnek határát;
A szegény paraszt nép sirathatta kárát.

Akkor a szélvészek összevesztek rajta,
Egy foszlányt belőle mindenik szakajta,
Hogy megosztozkodtak, szerteszét futának
Így lett csúnya vége a gaz mostohának.

VII.

Ezalatt az ifju s tündér Ibolyája
Olyan messze járt, hogy!… Szép idő lett rája.
Egyszer Rózsa fölnéz: “Lelkem, arra jég van,
Hallga hogy zúg! sok kárt tesz az a szomszédban.

Ráhagyá Ibolya, nem tudván az árva,
Hogy anyjának zúg ott iszonyatos átka.
Mostohának ugyan átka kicsit tenne:
Jaj de az apjának is van része benne!

Végre eljutottak Rózsa városához;
Kert alatt Ibolya így szólt galambjához:
“Szívem szép szerelme! hát itthon vagyunk már?
Mondanék egyet, ha meg nem haragunnál:

“Hogy menjek apádhoz, jó leány létemre,
Mint csavargó személy, csúfra, szégyenszemre?
Bizony megmondaná: nincs ennek orcája;
Máskülönb lyány lesz az én fiam mátkája!

“Jobb, ha itt maradok, s ahogy illik, várok.
Azalatt én ködből palotát csinálok;
Te siess apádhoz és kövesd meg szépen:
Azután; ha kellek, jöjj násznéppel értem.”

“Jó, maradj – mond Rózsa, – érted jövök estig,
Palotát vagy várat, építs ami tetszik;
Nem erőltetlek, mert bölcsen megismérem,
Hogy leányban nincs szebb, mint a szűz szemérem.”

Indult. Ibolya meg csak lesé, csak várta,
Hogy majd visszanéz, de nem tekinte hátra,
Hanem elment; és mint a tavalyi hórul,
Úgy elfeledkezett szegény leányzórul.

VIII.

Kapu előtt űle az apja Rózsának,
Mellette a lócán urak is valának:
Törvényt tettek ottan, mert a város népe
Szabadon járt ki s be a király elébe.

Hogy meglátta Rózsát, monda: “Holnap jertek
Már ti, fiaim, kik a juhon pereltek;
Este is lesz mindjárt, dolgom is van mára:
Vagy béküljetek ki, jobb lesz, éjszakára.”

Mikor eloszlottak a bajos emberek,
Kérdi a fiától: “Hol jártál te gyerek?”
“Hol jártam?… hát…” De most elpirult a képe,
Mert, ahol járt, igazán nem jutott eszébe.

Mond az apja: “No, majd ha meghallod amit
Mondani akarok, nem csavarogsz annyit:
Elvettük neked a cseh király leányát,
Hét falut kapsz vele, s három arany-bányát.”

Rózsa egyet rántott a vállán, s mosolyga:
“Ha megházasodtam, ez a kelmed dolga,”
S a Maros kutyával játszott, mely azalatt
Nyíva, farkcsóválva elébe kiszaladt.

“Jól van, mond az apja, úgy dologhoz látunk,
Már kiadták a lányt, még ma jegyet váltunk.”
Jegyet is váltottak, s azután egy héttel
Mentek is a lyányért szép uras násznéppel.

Sí-rí a menyasszony, cseh király szép lyánya,
Hajtja halvány képét az anyja vállára;
Sürgetik erősen; csak zokog, hogy: “Nem még!
Oh, bár nyugodalmas koporsómba mennék!”

Így sohajtoz, mert haj! egy idegen vőért
Elszakaszták tőle régi szeretőjét.
Most az öreg vőfély monda: “Húgom asszony!
Nincs halott a háznál, akit úgy sirasson.”

Megfogá a karját, s kivezette csínján.
Künt pajkos legények tréfáltak a kínján;
Ujjongatva vitték, víg magyar tánc pergett,
Minden örült, csak a menyasszony kesergett.

IX.

Másfelől Ibolya kesereg búvában,
Maga lett az árnyék a fényes szobában,
Gyászos szíve lelke, gyászos a ruhája,
Mint hulló falevél, sápad szép orcája.

Tudta, hogy mi történt: híre futott annak;
Tudta, hogy elmentek, menyasszonyért vannak;
Tudta, hogy a szíve megreped ha látja,
Rózsa új hitvesét látni mégis vágya.

Már jőnek. Kicsődült egész város népe,
Apraja örege, a násznép elébe.
Ibolya egy koldúst ablakához intett:
“Öreg, én boldoggá teszem, úgymond, kendet;

“Kendet és a többit, csak majd kiáltozzák,
Mikor a menyasszonyt kapum előtt hozzák:
»Ne felejtkezzenek, urak, a szegényről,
Mint elfeledkezett Rózsa kedveséről!«”

A vén magyar koldús még jobban levonta
Süvegét fülére, s félre nézve, monda:
“Nincs nálam szokásban kérni, kiabálni,
Csak bemenni s bent az ajtófélre állni.”

Hallá e beszédet három cigány gyermek:
“Majd ordítozunk mi, bízza ránk kigyelmed,
Hogy a szó se’ hallik; hanem aztán mit ád?”
Felelt Ibolya: “No, ezt a szép palotát.”

Mint bukfencező nyúl hentereg futtában,
Tüskés ördögszekér nyargal a pusztában:
Ment a három fickó cigánykerekezve
A násznép elé, mert nem vala már messze.

Szintugy a nép előtt visszakarikáztak,
S a kastélyhoz érve szörnyen kiabáltak:
“Ne felejtkezzenek a szegény Lázárrul,
Mint elfelejtkezett Rózsa Ibolyárul!”

Rózsa feltekintett, és visszaeszméle
Tündér Ibolyának szép virág nevére,
Feltekintett s látta nyitott ablakában,
Megismerte kincsét a gyászos ruhában.

Se kérdett, se hallott – a szobába terme:
“Jer, öleljelek fel, szívem hű szerelme!”
Monda, s átszorítá a leányt, hogy fájna,
Ha esze ilyenkor a fájdalmon járna.

Elbámult a násznép: “Hogy lesz már, a kőbe!
Kettő a menyasszony: mi lesz már belőle?”
Hát csak elővágtat egyik lovas legény:
“No hisz’ az egyiknek gazdája leszek én!”

S felkapá nyeregbe a cseh király lányát,
Aki megösmerte benne hű mátkáját;
Elvivé a pej ló a leányt s királyfit,
Meg sem állott velek nagy Lengyelországig.

Rózsa meg elvitte szép Ibolyát haza.
A kastély a három rajkónak marada:
Lefeküttek benne, de hamar felfáztak,
Szegény purdék, mert a puszta gyepen háltak.

***

[*] Nagy fényes csillagot nevez így a földmíves. Lucifer, a
hajnalcsillag lesz. A. J.


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!