Hirdetés

DALIÁS IDŐK – Negyedik ének

10 perc olvasás

DALIÁS IDŐK – Negyedik ének – Arany János

1

Nagy Lajos azonban éjeket, napokat
Búbánatban tölte kedves öccse miatt,
Akit megölének valamely gonoszok,
Nápoly országában lakozó olaszok.
   Mert az ifju Endre ott növekedett fel,
Nevelé a király szives szeretettel,
Róbert, az ősz király; minthogy unokáját
Neki szánta nőűl s vele koronáját.

2

Ezt az öreg Róbert meg is hagyta irva,
Nem sokkal azután leszállott a sirba,
Endre pedig felnőtt, a leányt elvette,
De a szép Johanna férjét nem szerette.
   Csakhamar az ágyát ő másokkal osztá,
A koronától is jó urát megfosztá,
Tőrt hánytak elébe, vadászni kicsalták.
Egy mulató házban éjjel meggyilkolták.

3

Ki miatt az udvar, királyné udvara,
Fényes Visegrádon gyászba merűlt vala,
Ott lakván az özvegy, Károly nagy királyé,
Lajos édes anyja, Erzsébet királyné.
   Visegrád, Visegrád! hol van régi fényed?[1]
Magas fellegvárad, parti építményed?
Dunapart hosszában kerti ékességed?
Mérföldekre nyuló, párduszlakta nyéked?

4

Ott, hol négy királynak azon idő tájba’
Megfért volna minden udvari pompája
Meg sem töltve annak negyedfél száz termét, –
Most a róka bujkál, ássa kicsiny vermét.
   Nem nyilik kevélyen a Dunára kapu,
Belül is a zöld tért gaz veré fel s lapu,
Oda van a lépcsők márvány büszkesége,
Nyolc egész ölnyire terjedt szélessége.

5

S a négyszegü udvar eme lépcsők felett
Negyven láb magasan – hej! az is odalett!
Nem dicsekszik földje márvány kirakással,
Nincs beárnyékozva illatozó hárssal.
   Nem is veszi körül nagy paloták szárnya
Száz meg száz ablakkal a kies Dunára;
Maga a koronát őrző hegyi fészek,
Az is összeomlott, ledönték a vészek.

6

De mi haszna borong rajta képzeletem:
Sírató dalommal fel nem építhetem!…
Noshát a királyné visegrádi háza
Endre herceg miatt öltözék mély gyászba.
   Ottan a csillámló fejedelmi pompa
Büszke ábrázatját feketébe vonta;
S a bú, mintha ülné királyi ünnepét
Felvette magára legszebb öltözetét.

7

Meghallván a gyász hirt, seregesen gyűltek,[2]
Királyné asszonyhoz tisztes úri hölgyek,
Hajadon és özvegy és akinek férje
Főfő rangot visel: fiatalja, vénje.
   Jártak hosszu sorral a nagy palotákban,
Vetélkedve mintegy szomorú pompában,
És megoszták versent a királyné jajját,
Hangosabbá tévén szózatos fájdalmát.

8

Számtalan sok gyertya, mint egy-egy szövétnek,
Hófehér viaszból – éjjel-nappal égtek;
És a nagy harangok, viradattul estig,
A tornyok falait szinte megrepesztik.
   Vége hossza nincsen a gyászos menetnek;
Mindennap, azt vélnéd, egy királyt temetnek,
Mondaték minden nap búsan zengő mise, –
Annyi drága pompát nem látott senki se.

9

Maga a királyné talpig gyász ruhába
Minden nap misére ment a kápolnába,
Mely a paloták közt állott legközépen,
Remek építéssel, a várhegy tövében.
   Koldusok, szegények, feltartott süveggel
Gyülekeztek oda minden áldott reggel,
A királyné pedig alamizsnát oszta,
Utána a sok pénzt három leány hozta.

10

Másszor sem sajnállott ugyan ő felsége
Adakozni bőven Isten dicsőségre,
De most adományit kétszerezve adja,
Hogy Istennél inkább légyen foganatja.
   Klastrom emelkedik, fényes templom épül,
Ne kiméljék, úgymond, telik az övébül,
Jut belőle minden papnak és barátnak,
Az Isten szolgái szükséget nem látnak.

11

Lajos király pedig – minden szombat-este,
Özvegy édes anyját hiven megkereste,
Egész héten ország baját végzé Budán,
Ha ő el nem végzi, ki lásson az után!
   De ha Visegrádba este megérkezett,
Megcsókolta szépen az anyai kezet,
Fekete ruhája bánatát ingerlé,
Könnye hullt a gyürűk gyémánt köve mellé.

12

Monda neki egyszer édes anyja: “Oh jaj!
Mit ér nekem a köny, mit nekem a sóhaj?
Minden nap, minden nap el-elmúlik egy nap:
És mi ott vagyunk ma, ahol voltunk tennap.
   Keményítsd meg, fiam, ellágyult szivedet,
Váltsd be férfi módra első igéreted?
Tudom hogy hiába. De vért kiván a vér:
S ezreké sem elég az én egy fiamér’!”

13

Így önté az olajt a király tüzére,
Nehogy azt a sok köny meglohassza végre,
Mert szelid s jámbor volt benne a természet,
Nyári vész haragja: támadt, elenyészett.
   Hanem most az egyszer nehezen felejte,
Egy az, mivel öccsét szívéből szerette,
Más az, hogy lakolni érdemes a bűnnek,
Harmadszor, kivánja bajnoki becsűlet[3]

14

Ezért a magyarok hatalmas királya
Elhatározá, hogy bosszúját megállja,
Országából összerendelé a főket,
Budára, gyűlésbe parancsolta őket.
   Kik is szép nagy számmal ottan megjelentek
Papi és világi méltóságos rendek;
Telegdi az érsek, Kont Miklós, a nádor,
Laczfi vajda, Szécsi, Druget, Bánfi, Bátor.

15

Ezek és még többen mikor összegyűltek,
A nádor, az érsek elsőbb helyre űltek,
Ugy a többi, sorban a zöld asztal mellett,
Csakhogy gyász fedé most a zöld posztó helyett.
   A királyi szék is, mintha bánatjába’
Öltözködött volna fekete ruhába;
Sűrü fátyol lepi kéklő boltozatját,
Gyémánt csillagait, fényes arany napját.

16

Végre jött a király; vele édes anyja,
Bánatos ruháját, mint egy felhőt, vonja,
Egyenes, mint a nád, magas a termete,
Nagy pénzt érne rajta gyászos öltözete;
   Mert mikép a felhőn a nap szűrt világa,
Átcsillog a gyászon minden, ami drága:
Gyűrűi, keresztje, kösöntyűi, lánca,
Gyémántja, aranyja, rubintja, zománca.

17

Egyszerre felálltak a nagy úri rendek,
A király s királyné pedig oda mentek
Hol magas ülőhely volt számokra készen,
Feketébe vonva, lám mondom, egészen.
   Lajos a levelet hozatá most elő,
Melyet irtak neki szegény öccse felől,
Olasz herceg irta, névszerint Durazzó[4]
Felolvasta egy úr: így volt benne a szó:

18

“Szomorú bal hírnek fekete hollója,
Endre halálának vagyok hírmondója; –
Megesett, megesett, megvan az áldozat,
Él az Isten! ő lát, lásson is igazat.
   Kimenénk vadászni, bár ne mentünk volna!
Aversza városa bár elsülyedt volna!
Ott lakozánk este, víg vadászi torban,
Kivűl a városon, egy nagy kolostorban.

19

“Fordulván az idő, fordult öreg éjre,
Johanna királynét karon fogta férje,
Ketten egy szobába nyugalomra mentek,
Hanem a gonoszok, oh jaj! nem pihentek.
   Zörgetik az ajtót; felverik álmábul,
Felretten, kimegyen, először elámul,
Aztán védi magát, védené, de hogyan?
Ő egy s fegyvertelen, azok pedig sokan!

20

“Johanna királyné nem ébred a zajra,
Sikoltoz egy asszony, de ő azt sem hallja,
Endre is zörgeti már az ajtót régen;
»Gyilkosok – eressz be, édes feleségem!«
   Nem ereszti biz’ a, nem bocsátja biz’ a,
Amely úton kijött, nem mehete vissza,
Erőt vesznek rajta, zsinórral megfojtják
S egy ablakon átal a kertbe ledobják.

21

“Így esett, megesett, megvan az áldozat,
Hanem él az Isten! ő lásson igazat;
Te pedig most, uram, felséges nagy király
Itt e földön itélj: boszúlj, büntess, birálj.
   Győzelem lesz utad: városok és várak,
Fő és köz rendűek tiszta szivvel várnak;
Én már büntetem a kis gonosztevőket:[5]
Jövel uram király, lakoltasd a főket.”

22

Most az urak szívét elfogá az iszony,
Nem is vítatkoztak rajta soká bizony,
Nem mondom, sokáig, kevés ideig sem,
Nem tanácskozának bizony semmeddig sem.
   Sőt inkább felálltak összes egyetemben;
“Háború! háború!” hangzik a teremben;
Tudta ezt a király, hogy e lesz belőle,
De jobb volt tanácsot kérdeni előre.

23

Tudta, hogy az ország, élni-halni készen,
Mind feláll őérte, összesen, egészen:
Még se támaszkodott egyedűl csak erre,
Nem is kényszeríte senkit menetelre.
   Volt már neki ott künn szép számú kis hada,
Melyet más országban jó pénzért fogada
Vitéz Miklós mester, kit előre küldött,
S Jakabfalvi János, a veszprémi püspök.

24

Hogy aztán eloszlék a budai gyűlés,
Titkon is, nyilván is, folyt a nagy készűlés;
A király egy haddal megindítá Kontot,
Induláskor annak ily szavakat mondott:
   “Valahol utaztok, valahol átkeltek,
Meg ne tudjam én, hogy bántsatok egy lelket,
Vagy sarcot tegyetek, vagy ragadozzatok!
Koronámra, mondom, szennyet ne hozzatok!”[6]

25

A másik had is gyűlt Rákos mezejére;
Laczfi Apor István annak a vezére,
Vele a két fia, három öccse, mert még
A tatár Moldvából nem bocsátja Endrét.
   Ide csatlakozott a két harcos Bebek,
Draskovics, Andrási, Druget és egyebek,
Ide jó Giléti öccsével Jánossal,
A János fiát is hozván Domokossal.

26

Aztán Szécsi Miklós, a felső-lindvai,
Szudár, Bánfi, Német, a két Kanizsai,
Szécsényi Miklós a nógrádi főispán,
Bátori, Pohárnok és Butkai István.
   De ki győzné sorra megnevezni őket,
Nem mondom, egyenkint, de csupán a főket?
Mindenik a maga zászlóalját hozza,
Ezrével, vagy amint fel van rájok osztva.

27

Ti is feljövétek, barna kunok, jászok,
Szemes, ügyes, virgonc, nyilvető ijászok,
Vagy nehéz ostromban faltörő bakosok,[7]
Midőn öklelőznek a várdöntő kosok.
   Lajos e hadakkal előbb tábort járat,
Követi a szemlét isteni szolgálat,
Ősz Telegdi érsek fenszóval megáldá,
Ugy népét a király előre bocsátá.

28

Maga pedig Lajos gondját a hazának
Letevé kezébe az édes anyjának,[8]
Mert okos személy volt, nem is volt, asszonyban,
Hozzáfogható más, egész Magyarhonban.
   Mellé pedig adta, mint férfi tanácsot,
A megélemedett Telegdi Csanádot,[9]
Így, e roppant házat elrendelve bölcsen,
Maga is a gazda indult sietősen.

*

[1] Oláh Miklós, Pars. I. Cap. 6. A. J.

[2] Dubnici krónika. A. J.

[3] Lajos adománylevele Laczfi István részére. Dubnici krónika. A. J.

[4] Fessler, III. rész, I. kötet, 215-268 l. A. J.

[5] Fessler, III. rész, I. kötet, 214 l. A. J.

[6] Dubnici krónika A. J.

[7] Fessler, III. rész, I. kötet 651 l. A. J.

[8] Dubnici krónika A. J.

[9] Budai Ferenc. Polg. Lexicon. A. J.



Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!