Hirdetés

TOLDI SZERELME – Hetedik ének

22 perc olvasás

TOLDI SZERELME – Hetedik ének – Arany János

1

A haragos hajnal köte vérszin övet,
Hogy Lajost álmából felveri egy követ;
Gyászos levelet hoz, sietős az útja,
Mi van a levélben? a jó Isten tudja,
   Mert fekete azon a zsinór, a pecsét.
Bontsd fel, király, bontsd fel: megölték az öcséd!
Olaszok ölték meg, orozva, titokban,
Önnön hitvese is részes a dologban.

2

Hamar átfutá az írás foglalatját,
Hamarabb a halál színe ábrázatját,
Lehanyatlék búsan egy nagy zsölye-székbe,
A könnyű levelet sem birta kezébe’.
   Könnyü volt a levél, de nehéz a bánat,
Melyet abban Károly külde rokonának;
(Olasz herceg volt ez, más nevén Durazzó;)
Végtére Lajosból így töre ki a szó:

3

“Jaj, szerelmes öcsém, boldogtalan Endre!
Hát ilyen koronát tettek a fejedre?
Jaj! ezér’ kellett oly ifian megválnunk,
Hogy utolsó légyen az a búcsu nálunk?
   Nem is búcsu volt az, nem is volt bánatja:
Mert, mikor két gyermek a játszást elhagyja
S megválik: örökre? vagy csak nehány percig?
Az előttük mindegy, közönösnek tetszik.

4

Jut eszembe, oh jut! szende mosolygásod:
Te valál a “jámbor”, én voltam a “vásott”;
Emlékszem szavadra, szőke szép hajadra,
Fekete szemedre, tetszetős magadra,
   Mikor atyám elvitt, játszani kis társat
Kis leányt igérve – igen, ölő nyársat!
Vitt, hogy növekednél a királyi székre,
A nápolyi trónra – igen, mészárszékre!

5

“Mit használt a gyűrü; melyet a hív anya,
Hogy acél ne járjon, az ujjadra vona?
Mit az egész bűbáj, csudatékony varázs?
S a minden varázsnál jobb anyai tanács?…
   Fekszel, temetetlen – ha csak elbukásod
Helyén idegen kéz a földbe nem ásott;
Ki fogá be szemed? ki siratott végig?…
Oh, ez iszonyú bűn feljajdul az égig!

6

“Nem szablya, hegyes tőr: gyalázatos zsineg
Vete véget; korán, ifjú éveinek!
Nem világos nappal, hanem éjjel, orvul,
Megejtve, kicsalva hűtlen női karbul!
   Johanna, Johanna, átkozott feleség!
– Nem feleség: buja, rothasztó feneség! –
Hogyha ezér’ Isten, s karom meg nem büntet:
Nincs több a világon, megtorlani, bűntett!”

7

Így önte ki Lajos, hogy tudtára esett,
Szíve telijéből valami keveset,
De azért bús gonddal tele maradt színig:
Soká lesz az, mikor bánata megszűnik.
   Azonban a rossz hir, s ki a rossz hirt hozta,
Minden élő lelket nosza felriaszta!
Felzúdúl Budavár, mint a darázs-fészek;
Urokért, Lajosért élni-halni készek.

8

Zendűl a sokaság, a hírt adja-veszi,
Kit elébb s tovább lél, tudja-e? kérdezi;
Sok már ugyanannak beszéli negyedszer,
Akitől maga is hallotta nem egyszer.
   Ez lovát keresi, szalad az nyergelni,
Mintha már egyenest harcba kéne menni;
Csörög a kard, páncél, fenyeget a lándsa:
“Háboru! háboru!” a nép riadása.

9

Nem soká Budáról, széles haza-szerte,
A hadra-hívó kard fejét fölemelte,
Majd ösi szokással: mártva meleg vérbe,
Majd írva pirosan királyi levélbe;
   S valahol átvitték, valamerre mentek,
Lőn háborodása minden rangnak, rendnek:
Pap a papi széken, nemes a nyeregben
Festi a közös gyászt fekete szinekben.

10

Azt tartá a levél, hogy bizonyos napra –
Legyenek felgyűlve Budán, Szent-Jakabra.
Időközben a vas mindenfelé duzzadt,
Röhögött a kohó, a pőröly is izzadt;
   Eke, boronástul, betegen hevernek:
Másra kell az acél, gyilkos hadi szernek;
Hadi hirtől hízik a paraszt a hűsön:
De meleg a műhely, bár a nap ne süssön.

11

Lajos is mindegyre készüléshez látott,
Csakhamar elhagyta fényes Visegrádot,
Hova édes anyját látogatni volt fel,
Kölcsönös panaszban nem sok idő mult el.
   Most Budán székelve, éjt-napot eggyé tesz,
Bú-elfelejtésűl ezer dolgot végez:
Tart tanácsot; ír, vagy csapatokat szemlél,
Nincs olyan időperc, kibe’ dolgot nem lél.

12

És már a királyi hadak egy dandárja
Budai vérmezőn az indulót várja,
Zászlói lobognak keleti szellőben,
Liliom virággal teleírva bőven.
   Büszke nyakát a struc magasan felhordja,
Aranyos patkóját orra között tartja,
Mellőle a négyes szalag se’ hiányzik,
A kettős kereszt is fodorodva játszik.

13

A király madara s liliomi mellett
A vezéri zászlót lengeti a szellet:
Dűlt paizs a címer két fejér galanddal,
E fölött koronás, szárnyas ezüst angyal.
   Hédervári Kont az, – Miklós főpohárnok,
Kit Lajos vezérűl ada e dandárnak;
S hogy az indulásra nem hiányzott semmi:
Lejöve a király, tőlük búcsut venni.

14

“Nem járatlan út az, ismeretlen vadon,
Hova nektek – úgymond – indulástok vagyon:
Mentek Sztiriának és Gyula-Vásárnak,
Hol vitéz szomszédim nyilt karokkal várnak.
   Amerre ti jártok, azt a földet ott a
Magyar had, fiaim, másszor is tapodta:
Hova im e strucok mostan vezérelnek,
Ott lenge turulja dicső nagy Etelnek.

15

“Értek Udinába, Etele halmára,
Most is áll a tetőn régi mesés vára;
Balfelül a tenger s Akviléja[1] marad,
Eszetekbe hozván ama jós madarat;
   Akkor vette magát a mocsarak népe
– Hol ma úgy fennhéjáz – vízi Velencébe:
Kerűljétek, mondom, e mocsárt s lakóit,
Víznek és száraznak kétszinű csúszóit.

16

“Hanem Páduába útatok vegyétek,
A szegény versköltőt el se feledjétek,
Ki, midőn Etelét istenekhez mérte,
Kicsibe’ hogy máglyán nem lakola érte.
   Jobbfelé marad egy völgyi kies róna
Ott fekszik Milanó, Mántua, Veróna,
Melyek nagy Etelét most is emlegetik,
Soha, míg világ lesz, el sem is feledik.

17

“Akkor más idő volt: de ti most már békén
Jártok Olaszország innetső vidékén;
Sorba jő Ferrára, Faenza, Rimíni,
Hol az út a tengerpartra fog levinni.
   Valahol útaztok, valahol átkeltek,
Azt ne halljam én, hogy bántsatok egy lelket,
Vagy sarcot vegyetek, vagy ragadozzatok!…
És szent koronámra szennyet ne hozzatok.

18

“De mikor a Trontó vizén áthaladtok,
Jusson eszetekbe, hogy Nápolyban vagytok!
Ott Akvila vára fogad, a hegyen túl
Ellenséges földön visz az út ezentúl.
   Ott a sötét zászló kibontva dagadjon,
Melyen irva öcsénk halál-képe vagyon!
Vitézek, fiaim: bízom tibennetek!
Isten vezéreljen. Jó utat. Menjetek!”

19

Ezt hallván a tábor lelkesedve kiált:
Éltesse az Isten, éltesse a királyt!
Zendűl a zeneszó, ropog a had lába,
Fényesen kigyózik görbe völgy torkába.
   A király ellenben visszament Budára,
Hova országgyűlést rendelt Péter-Pálra;
Nem lesz ott kímélve se’ csapat, sem költség:
Egy hang lesz a gyűlés, abban semmi kétség.

20

Másfelül az udvar, királyné udvara,
Régi Vizsegrádon gyászba merűl vala,
Mert mostan az özvegy – Károly nagy királyé –
Ott tartja lakását, Erzsébet királyné.
   Vizsegrád, Vizsegrád! hol hajdani fényed?
Magas fellegvárad? parti építményed?
Dunapart hosszában kerti ékességed?
Mérföldekre nyuló, párduclakta nyéked?

21

Ott, hol négy királynak azon idő tájba’
Megfért volna minden udvari pompája,
Meg sem töltve bizony negyedfélszáz termét:
Most rókafi sunnyog, ássa kicsiny vermét.
   Nem néz le kevélyen a Dunára kapu,
Belül is a zöld tért gaz veri fel, lapu;
Oda van a lépcsők márvány büszkesége:
Nyolc egész nagy ölnyi pazar szélessége.

22

S a négyszögü udvar eme lépcsők felett,
Negyven láb magasan – hej! az is oda lett,
Nem ragyog a földje márványkirakással,
Nincs beárnyékolva illatozó hárssal,
   Nem is veszi környül nagy paloták szárnya,
Száz meg száz ablakkal a kies Dunára;
Maga a koronát féltő hegyi fészek,
Az is összeomlott, letörék a vészek.[2]

23

De mihaszna borong rajta képzeletem!
Sirató dalommal föl nem építhetem. –
No s hát, a királyné vizsegrádi háza
Endre herceg után öltözött mély gyászba.
   Ottan a csillámló fejedelmi pompa
Büszke ábrázatját feketébe vonta,
S a bú, mintha űlné királyi ünnepét;
Felvette magára legszebb öltözetét.

24

Hallván a gonosz hirt; seregesen gyűltek
Királyné asszonyhoz nemes úri hölgyek,
Hajadon és özvegy, és kinek a férje:
Fő-fő rangot visel, fiatalja, vénje.
   Jártak hosszu sorral a nagy palotákban,
Vetekedve mintegy szomorú pompában,
Szaporíták versent a királyné jajját,
Hangosabbá téve szózatok fájdalmát.

25

Számtalan sok gyertya, mint egy-egy szövétnek,
Hófejér viaszból, éjjel-nappal égnek,
S nagy öreg harangok, virradattól estig,
A tornyok falait szinte megrepesztik.
   Vége-hossza nincsen a gyászos menetnek:
Mindennap, azt vélnéd, egy királyt temetnek,
Mondatik mindennap búsan zengő mise, –
Annyi pazar pompát nem látott senki se!

26

Maga a királyné, földig gyászruhába’,
Mindennap misére megy a kápolnába,
Mely a paloták közt áll vala középen,
Remek építéssel, a várhegy tövében.
   Koldusok, szegények, fölemelt süveggel,
Gyülekeztek oda minden áldott reggel,
A királyné pedig alamizsnát oszta,
Ki után a sok pénzt három leány hozta.

27

Azelőtt sem sajnált ugyan ő felsége
Adakozni bőven Isten-dicsőségre:
De most adományát tízszeresen adja,
Hogy legyen istennél több a foganatja.
   Klastrom emelkedik, fényes templom épűl,
Ne kiméljék, úgymond, telik az övébűl;
Jut is abból minden papnak és barátnak:
Az Isten szolgái szűk időt nem látnak.

28

De mikor bevonúl éji rejtekébe,
Nem hagyja nyugodni véres multak képe:
Ősz férfi vonaglik ágykárpitja megett,
S haldokolva hörgi: “gyermekért gyermeket!”
   Zács Felicián az, követi családja:
Őket hosszu sorral a királyné látja.
Szomorú az eset, miről egy időben
Zeng vala bús ének lantban, hegedőben.

29

Zács nádor, ebédnél, palotába ronta,
Amért a királyné, lányát, ifionta
Átaladá öccse buja szerelmének, –
Így tartja felőle a hegedős ének;
   Kardrántva rohant a gyermekinek érte,
De csak a királyné jobb ujjait érte:
Zácsot ezért őrök ott helybe’ levágák –
Aztán negyedízig minden rokonságát.

30

E kép üldözi most, a Feliciáné;
Emiatt nem nyugszik Erzsébet királyné,
Hogy szörnyü halált halt kedves fia Endre;
Csak egyéb csapás is ne követné rendre! –
   De Lajos (ártatlan emez átkos tettben)
Vala bosszuálló kemény készületben;
A nemesség is már csapatait hozza,
Száz, vagy ezer számmal, – kire hogy van osztva.

31

Oh, ha ecsetem most méltó lenne rátok,
Lajoshoz sereglő régi nagy családok!
Összefoghatnálak egy bűbájos körben,
Hol magát az utód lássa, mint tükörben!
   De sem a képírót süker nem biztatja;
Sem az idő és hely mostan ki nem adja:
Legyen elég, pusztán nevek érintése,
Mint tavon a föcske szárnya legyintése.

32

Ott lebeg a Laczfi hószinü sárkánya,
Messze kis Erdélyből hozta ezüst szárnya,
Maga István vajda feje a csapatnak,
Fiai, testvéri tőle nem maradnak;
   Mint egy büszke folyam ága-bogát vonja,
Követé a vajdát sok hősi rokonja:
Laczfi Endre, Miklós, Pál, Mihály testvérek.
Osztályosi Apor László nagy nevének.

33

Ő az, István vajda, koronás Erdélyé,
Kit Lajos e harcban teve fővezérré;
Nem ifiú, nem vén: haja vegyes ősszel:
Barna férfi-erő, tiszta ezüst ésszel.
   Bölcs vezér, tanács, – de bátor, erős harcfi
Példabeszéddé vált: “ez második Laczfi!”
Így szokás, nagyítva, hímet varrni róla,
Nem szokás azonban venni szórul-szóra.

34

Ott van a hű Miklós, a nádor Giléti,
Vele jött az öccse, és két fia néki;
Címerül egy rózsa, hat levelét hozta,
Benne pajzs, fehérre, feketére osztva.
   Mit jelent e két szín, mi jóslata ennek?
Ember! a sors útját mondod véletlennek:
Két mező fekete, ugyanannyi tiszta:
E négy bajnok közzül kettő nem tér vissza.

35

Ott van a Geréni s Homonnai Druget,
Nádor öccse, Miklós; vezeté ezeket:
Olasz vér, de vegyült magyar anyatéjjel,
Lobogója díszlik a hét seregéllyel.
   Távolabb csoportoz Budaméri Konya,
Szécsenyi ős fának hajtása, rokona;
Címere jelenti: az oroszlán rajta
Keresztet emelvén, hogy Széchenyi fajta.

36

Hozza Bánfi büszkén busa ökre szarvát,
Miklós, fia bánnak, maga is bán, horvát.
Andrási Temesből címert hoza szinte:
Koronás két arszlán és kardos levente.
   Amaz Andorástól származik e család;
Hirdeti a címer ennek viadalát
Mikoron fejére szálla Szent Istvánnak
Az első korona, az első királynak:

37

Ünnepel Esztergom, mint a haza szíve,
Ott az ország nagyja, meg a külföld színe:
Papi és világi fejedelmi vendég,
Kemény láncsatörő, bajvívó leventék.
   Az nap örömére víttanak egymással
Egy idegen bajnok székely Andorással,
Ki fejét amannak vállastul leszelte:
Címerét Istvántól ím ez okon nyerte.

38

Ott lebeg a zászlón Drágfi vasmacskája,
A Nádasdi nádja, koronás kacsája;
Ott a hegedű-pajzs, melyet ama gazdag
Bebek István és György, Dancs fiai, hoztak.
   Jól juhászkodott ám ősapja ezeknek,
Hol Sajó vizével összefoly a Csetnek:
Tündér adományból raka hét szép várat;
Címere a tündér,[3] csuda asszonyállat.

39

Messziről mutatja Lukácsot, Bertalant
Fekete mezőn le, három fejér galand,
Hogy ők ama híres nagy Héderváriak,
Kont Miklóssal vérént való atyafiak.
   De Ugrin fiának, mert ez már Ujlaki,
Paizsán keresztbe folynak a szalagi,
Melyet egy koronás, szárnyas angyal őriz;
Törzsapja ez ágnak Hédervári Lőrinc.

40

Hozza Szécsi Miklós a maga dandárját:
Kétfejű nagy sassa teregeti szárnyát.
Vele bajnok öccse, az ifju Ivánka,
Ivánka az ifju, Vasmegye virága.
   Szubics fia Pál is – már új neve Zríni
Siet apja derék hadait felvinni:
Paizsán a két szárny Zríni-serénységet –
Jelöl a kő-bástya Zríni-keménységet.

41

Hegyezi saskörmét Kanizsai János,
Fekete félszárnya vérmezőben szálldos,
A Rozgonyi féniksz förödik tollában,
Draskovicsén két sas, páros oroszlány van.
   E zászlós urakkal sok nemes dalia,
Összegyűlt sok régi nagy nemzetség fia:
Csapi, Gúti, Kemény jelesebb közűle,
S két Forgács-fiu, kit Bebek Anna szűle.

42

Pajzsukon a tenger aranyhaju lánya,
(Nem Mária, bizony, magyarok királya!)
Meztelen a karja, vállai és melle,
Mintha övig épen a habokból kelne.
   Festés: de ki látja, nézi elevennek;
Ha leány, elfordúl, ifju örvend ennek,
Szeme egy-két percig rajtavesz a képen;
Forgács Andor kapta; elmondom, miképen:

43

Omlik a tatár nyil felhőszakadása,
Messzi-földre hallik jégeső-zúgása,
A Sajó út nélkül tántorog, mint részeg:
Vérökkel itatják jó magyar vitézek.
   Vérbe alkonyúlt le a nap is Muhinál,
Veszve, veszve minden! Béla fut, a király!
Futtába’ két Forgács födözi testével,
Majd csak egyik: Andor, – bátyja elestével.

44

S már nem biztos vára: se Znió, se Gimes,
Tovább a királlyal fut az ifjú nemes,
Távol Adriába, tenger szigetére,
Hol Béla, mint vert vad, kipihenhet végre.
   Ott egy nap az ifjú hogy a parton jára:
Ím, zátonyon űlve, tenger hableánya!
Nagy haját fésűli, – arany tündöklésü
Hajábul aranyport szikráztat a fésü.

45

Hattyu-ingét Forgács mihelyest meglelte,
Neki sem kellett több, gyorsan felölelte;
Megijedt a habok Tündér-Ilonája,
Hogy idegen kézben hattyúi ruhája.
   Kérte, adná vissza, nagyon szépen kérte;
“Od’adom – szólt Forgács – ha megcsókolsz érte!”
“Nem, halandó, azt nem! jobbat teszek annál
Egy tündéri csóktól hamar elhervadnál.

46

“Nem, halandó, azt nem. De ha tudni vágyol,
Mit rejt a jövendő, ez a sűrü fátyol:
Ám halljad.” Azonban, övig a kékellő
Vízben, közelebb jött s így danol a sellő:
   “Egy fiatal fának látom erős törzsét,
Melyet annyi század vihara sem tör szét,
Inkább lombosítja minden újabb tavasz:
Örvendj ifju ember! te vagy az, te vagy az.

47

“Nőni fog családod fényben és hirnévben
Gyökere izmosúl királyi hűségben
Valamíg az Árpád fejedelmi vérit
– Már csak harmadízen – sirba nem kisérik.
   Akkor új király fog érkezni habomon
S fölemeli székét az előbbi romon;
Lajos, Lajos, Lajos lészen fia ennek,
Kit nevez a magyar Nagynak, egyetlennek.

48

“Negyven év forog le, közel egy fél század
Hogy ő sírba viszi a királyi házat:
Haj! mert e családon vér nehezűl s átok
Melyet a leányán teljesedni látok.
   Forgács lészen az is, Forgács, ki megóvja,
Hogy bitang kézre ne jusson árva trónja…
Hiába! hiába. Sulyos a vér-átok…
Zavarodik a víz: zagyva képet látok.”

49

Így zeng, de süketnek, vízi leány dalja,
Mert az utólját már a vitéz nem hallja:
Lebocsátá lankadt tetemit a fűre
S elaludt, mint a tej, szépen, ahogy űle.
   Most a leány kiszállt – nem habozás nélkűl,
Szégyellte magát az aluvó vitéztől, –
Hattyu-ingét gyorsan szép testire ölté,
Szárnya csattogása Andort is felkölté.

50

Mohón kap az ifju a szép sellő után…
Mintha álom után… hiu szellő után…
Soká még a parton tünelődve jára,
Majd iratta képét öse paizsára.
   Örömest engedte azt hordani Béla
Mindenütt, hol később megfordult acéla:
Hadban, öklelésen, párbajon és tornán,
Sátoron, pecséten, zászlón, sírja ormán.

51

Most utódja Miklós, vele öccse András,
Viseli a címert: két fiatal Forgács.
Berényi pedig jött fürge mókusával,
Révai tátongó fene farkasával;
   Sárkány-fogakat hoz Bátori, Szokoli,
Butkai, s ahányan e törzs ágrokoni;
Csáki fölismerszik véres emberfőrül;
Lóránt fia Lóránt fakadó fatőrül.

52

Hozza homály ökrét kék mezőn Balassa,
Zászlós Frangepánnak röpül tarka sassa;
Garai kígyója mérgesen növekszik,
Ama Bethlenéhez hasonlónak tetszik.
   Egyszerű a Zudár sejtes ablak-ólma
Mellyeszti galambját a Telegdi sólyma;
Nádasdi-rucája Gersei-Petőnek
E két nemes ágat hirdeti egy tőnek.

53

Hát még ama nyilas Bocskai-oroszlány!
A Majtényi teve, a Viczai sas szárny!
Büdi bújdosója, a Csetneki halak!
Kisvárdai kígyó, mely farkába harap!
   Mondjam-e Szentgyörgyi zászlaját, csillagját?
Apafi szőlőjét, kardra szúrt sisakját?
A Derzsfi-oroszlánt, a Szirmai-rákot?
A Rajcsányi medvét? az egész világot?…

54

Ki győzné ezeket szedni laistromba,
Hogy a dal szövése ne legyen goromba?
Nagy erdő ez együtt: ennyi sok családfa,
Viruló díszében mind egyszerre látva!
   Emez fiatal még; az terepély immár,
Sudarán sas fészkel, barna felleg himbál;
Csonkítva, lenyesve hajt amaz új ágat:
Mai nap is élő díszes unokákat.

55

De ti, kiknek ösét a dal édes gondja
Nem hizelgő verssel koszorúba fonja:
Felhat-e hozzátok az egyszerü ének,
Egyszerü kebléből a nép emberének?
   Vagy hazai lantra fületek már gyönge?
Föl sem veszitek, bár neveteket zöngje?…
Sír bennem a lélek és e mai kortul
Vígaszképpen a mult dicsőséghez fordul. –

56

Most a kopasz róna Rákoson virágzik!
Most buborékot hány: sátortul nem látszik;
Most lobog a zászló ezerféle szinben
Rajlik a vidor nép, csillog-villog minden.
   Messze a mezőnek fakó meze füstöl,
Porfelleg kavarog, melyben a ló prüszköl,
Egy út az egész táj: a csapatok gyűlnek,
Mint haragos felhők, egymásba vegyűlnek.

57

Ott van ami csillog, ott van ami ékszer,
Mit csak a szem láthat, s nem láthat elégszer;
Ott hányja virágát mindenik nemzetség:
Kitesz a királyért a magyar nemesség.
   Maga, lova fényes; paripája kényes,
Arábia szűlte, vagy tatár vadménes:
Nem sok a gyalogszer, legtöbbje lovas had;
Kiféle? miféle? címerén olvashadd.

58

De a vármegyékből szinte sok jó láncsa
Gyűle gyalogszerrel, hogy Nápolyt meglássa:
Itt is, ott is mozog, hullámlik egy csapat,
Mint búzavetés, ha szélben árad s apad.
   Ezek nem címerrel, bokrodzó sisakkal,
Jöttek suta fővel, egyszerü sipakkal,
De azért kemény nép: szivök mind huszári,
Nem tehetnek róla, ha gyalog kell járni.

59

Ti is feljövétek, barna kunok, jászok,
Szemes, ügyes, virgonc nyilvető ijjászok,
Vagy nehéz ostromban faltörő bakosok,
Mikor öklelőznek a várdöntő kosok.
   Lajos e hadakkal maga tábort járat,
Legelébb talpon van, legutólszor fárad,
Futtatja egész nap, zavarja seregét,
Porolván a puszta fakó köpönyegét.

60

Hej, micsoda roppant óriás madár ez!
Széles szárnyaival csak a földön jár ez,
Kiteríti néha, mint valami héja:
Mérföldet kanyarít egyszeri karéja,
   Összecsapja megint, hegyesen, mint fecske,
Úgy búvik előre hosszu vékony teste;
Kanyarodik, szélt vesz, ritkul, összeforrad:
Mintha egy élő test vón’ az egész sor had.

61

Mintha egy élő test: földön csúszó sárkány…
Mintha bárányfelleg… sokszínü szivárvány…
Lendül a sok zászló maga-fogta szélben
Majd egymás után, majd ezer is egyszélben.
   Sárga lován Lajos maga úgy cikázik,
Mint mikor a gyermek tükörfénnyel játszik:
Futos a had előtt, mint egy futó csillag;
Ragyogó sisakján nagy fekete tollak.

62

De izzó nap után, mikor a hév enyhűl,
A lovag is fáradt, meg a ló is renyhűl:
Vissza sátraikhoz, vídám lakomára
Széled a poros nép, a lihegő pára.
   Füstkoronát tesz fel valamennyi sátor,
Majd egy-egy tűzfény is, a sötétben, bátor;
Kuncsorgó juhász nép, támogatva botját.
Messzünnen irígyli ezek állapotját.

*

[1] Idegen helynevek leírásában, népies műnél, nem követtem se az
illető nyelv orthographiáját, sem egészen a magyar kiejtést.
Hagyék rajta némi idegent, péld. a c-t nem írtam k-nak, —
annyit mindenki tud, – vagy az olasz g-t dzs-nek, mert
nagyon elrútítja a neveket; de már a qu-t kv-nek írom, s a
hangzókat ékezem. A. J.

[2] A régi Visegrád leírását Oláh Miklós után adom, amint még ő
látta. A. J.

[3] A groteszk alakot tündérnek vagy angyalnak nézhetni Bebek
címerpaizsán, melyet csak rajzban láttam. A. J.


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!