DALIÁS IDŐK – Hetedik ének

DALIÁS IDŐK – Hetedik ének – Arany János

1

Toldiné bús szíve otthon is csak fája,
Szomorú lőn neki csendes háza-tája,
Szomorú és siket: ahová, jól tudja,
Hire a fiának, ha volna, se jutna.
   Azér’ eltökélé hogy Budára menjen:
Sok ember megfordul oly világos helyen,
Népek és országok utja metszi átal;
Szemfül ember ottan mindig ujat lát, hall.

2

De meg’ célja is volt az özvegy királynét
Felkérni, hogy lenne szószóló fiáért,
Visegrádra menni, elébe járulni,
Egy kis ajándékkal lábához borúlni.
   Rögtön is hozzálát, késedelem nélkül,
Elrendeli házát és az útra készül;
Mezei munkának úgy is szűnt a napja:
Ami hátra van még, azt Bencére hagyja.

3

Azután egy belső régi szekrénybe nyúl,
Amelyet magával hozott menyasszonyúl;
Nehezen nyiták ki, sorba vették hárman,
Kulcsa megfeledte a járást a zárban,
   Toldiné felhajtja felső takaróját.
Gondosan beszerzett halálra-valóját,
Akkor vigyázattal, jobb kezét ledugva,
Keresgél fenéken valamit egy zugba.

4

Előbb is az arany koszorút vevé ki.
Anyai jószága volt e párta néki,
Úgy szállott az mindég leányról leányra,
Bajos lenne hamar megmondani, hányra;
   Gyémánttal, rubinnal a cifrája ékes,
Smaragd benne szép zöld, opál benne kékes. –
Odagörbül a lyány, lélekzetet sem vesz,
Szeme ragyogása a köveken túltesz.

5

Azután kösöntyű, szinte olyan áros,
Kerűlt napvilágra; összeillő, páros,
Melyeket a férje adott jegybe, Lőrinc,
Melyeket azóta kettős gonddal őriz.
   Hamisan Etelke nagyanyja karjára
Kapcsolá az arany perecet, próbára:
Felrántá egészen, feljül a könyökén:
Maga Toldiné is mosolyogta, szegény.

6

Majd elővevé a szinehagyta övet,
Lefeszíté róla késheggyel a követ,
Drágakövet, gyöngyöt, mellyel ki volt rakva,
Ezt is, a többihez, kis kosárba rakta.
   Arany láncot és még több ily csecse-becsét
Tőn hozzá, minek csak gondolt némi becsét;
Betakarta osztán, szép fehér kendővel,
Sok-rét, hogy semmi ne hulljon ki belőle.

7

Most az eleséggel megrakott szekérbe
Széna-űlést töm az öreg Bence térde,
S od’adván a gyeplőt, egy suhanc legénynek
Bölcs tanácsaival nem látszott fösvénynek:
   Ezt így kell, amazt úgy; mutatá, hogy lássa,
Mi a lóhajtásnak különös fogása,
Elmondá az útat, egészen Budáig:
Itt s itt hajszra, csára, tekerűl, szétválik.

8

Unta is már a szót Gere, a tanítvány,
Ostorával néha nagyokat suhintván;
Meg-megcsapta lábát a lógós lovának,
S megrántá a gyeplőst, hogy ne szaladnának.
   Végre osztán felült a nemzetes asszony,
Meghagyá Bencének: mit, hogy igazgasson.
Mellé unokája; míg egy leány cseléd
Be-lim-lomozá a szekér első helyét.

9

De, mikép utazott Toldiné Budára,
Nem méltó az ilyen tisztes krónikára;
Háza volt Miklósnak, oda szálla Budán;
Mint a magáéba kedves fia után.

                (Több nincs)

***