BONCZÉK

2 perc olvasás

BONCZÉK – Arany János

Boncz urat, én dalom, el ne feledd!
Verebet fog, ha megénekeled,
Mert hiu a fiu rettenetes:
Hírre ha kap neve, szíve repes.

Hirdetés

Nem fiu már ugyan Boncz, az öreg,
Sőt fia, Náci se mái gyerek,
De kifog ősz hajon, ócska koron
A pamacs, a kefe, bécsi korom.

Szép ösi birtokon él a család:
Kapja örökbe a hívatalát:
Napdíjon kezdte az impetrátor,
Nyugdíjon végzi a többi fráter.

S merje tagadni akárki fia;
Hogy nem a fő arisztokrácia!…
Fiai, lányai mind csupa Boncz,
Kit csak az új divat ingere vonz.

Játszik evésben-ivásban urast,
Félre dehogy tesz egy árva garast.
Volna hat annyi a jövedelem,
Jelszava: „a kiadást emelem!”

„Piszkos” az őneki, nem „zsenerőz”,
Aki – talán fukar és maga főz?…
Nem, hanem aki, – ha elveri mind, –
Ad neki ál-ökonómia-szint.

Már neki mindene drága legyen!
Hármat igér, ha te tartod egyen;
Tán nem is étel az, amit eszik,
Hanem az ár, ha magasra teszik.

Látszani, játszani vágy szerepet,
Otthon elég neki barna retek,
Mert mikor ingadoz a sulyegyen,
Tud takarítni, hogy – páholyt vegyen.

Élj „urasan”, apa és fia Boncz,
S hogy ki ne essék szádbul a konc,
Sose köszöntsd a lenyugvó napot,
Ami kel, annak emelj kalapot.

(1877 aug. 30)