I. A KIEGYEZÉS MEGSZÜLETÉSÉNEK OKAI:

1. Előzmények: nyílt diktatúra és újabszolutizmus: A szabadságharc után az osztrák kormányzat Ferenc József osztrák császár egyetértésével a megtorlás mellett döntött és szabad kezet adott Haynaunak. 1849. október 6-án, Aradon kivégezték a volt császári honvéd főtiszteket, Pesten Batthyány Lajos miniszterelnököt. Embereket ítéltek halálra, ezreket börtönöztek be, volt honvédek tízezreit sorozták a császári hadseregbe.

A bécsi kormány menesztette Haynaut. A Schwarzenberg-kormány a magyarság megtörését várta a megtorlástól, ez azonban nem sikerült és a későbbiekben megakadályozta a magyarság azonosulását a birodalommal. A Schwarzenberg-kormány a centralizációt látszat szerint alkotmányossággal ötvözte. Rövidesen (Felix Schwarzenberg miniszterelnök halálát követően) Ferenc József uralkodó nyílt abszolutizmust vezetett be.

A neoabszolutizmus első korszaka a Bach-korszak (1851-59), ami az egységes birodalom kialakítását tűzte ki célul (vezetője, Alexander Bach. Az osztrák kormányzat megkezdte a polgári állam kiépítését Magyarországon. A Bach-rendszer az úrbéri pátenssel (1853) befejezte a jobbágyfelszabadítást. Az úrbéri pátens megfelelt az áprilisi törvényeknek, de nem vette figyelembe a szabadságharc alatt hozott intézkedéseket. A kártalanítást a földbirtokosok hosszú idő után kapták meg, ez a volt nemesség jelentős részét juttatta a tönk szélére. Az ’50-es években folytatódott a reformkor gazdasági fellendülése, a gabonaexport nőtt. A rendszer fenntartása azonban költséges volt, nőtt az államadósság. A nyílt ellenállás nem volt eredményes, így sokan követték Deák Ferenc példáját, a passzív ellenállást. Nem vállaltak hivatalt, nem vettek részt állami rendezvényeken, megtagadták az adófizetést, de a kormányt bírálták. Deák és köre az alkotmányosság alapjának az áprilisi törvényeket tekintették. Elengedhetetlennek tartották a birodalom fennmaradását, de ezen belül biztosítani akarták Magyarország alkotmányos különállását. A passzív ellenállás a birtokos nemességnek sem ment könnyen, a kárpótlástól jórészt elestek, sokan tönkrementek. Az emigrációban élők ébren tartották a magyar kérdést (Magyar Nemzeti Tanács Párizsban, Magyar Légió Piemontban), jelentős eredményeket nem értek el. Kossuth Lajos is próbált támogatókat nyerni (Franciaország, Nagy-Britannia, USA, Olaszország), eredménytelenül.

A nemzetiségek hiába fordultak szembe a szabadságharccal, az olmützi alkotmány (1849. III. 4.) csalódást keltett bennük, nem kaptak nemzetiségi autonómiát Bécstől; a csalódottság és a közös elnyomás közelítette egymáshoz a magyarságot és a nemzetiségeket.

Ferenc József megvalósíthatatlan terve volt, hogy soknemzetiségű birodalmából összmonarchiát akart kovácsolni. Az ’50-es években sorozatos külpolitikai kudarcok is érték (krími, 1853-55 és itáliai francia-piemonti–osztrák háború, 1859), majd pénzügyi botrányok ingatták meg a rendszert, így 1859-ben menesztette Bachot.

2. A kísérletek a kompromisszumra: Kiadta az októberi diplomát (1860-ban), ami a ’48 előtti viszonyokat állította vissza, a magyar politikusok azonban elutasították a diplomát. A februári pátensben (1861) a tartományi országgyűlések fölé egy korlátozott jogokkal rendelkező birodalmi gyűlést (Reichsrat) állított. A (pátensnek megfelelően) összehívták a magyar országgyűlést (1861), ami elutasította a birodalmi gyűlés gondolatát, de az elutasítás módjában két pártra oszlott az országgyűlés: a mérsékeltebb Deák Felirati Pártjára (’48-asok) és a radikális, volt emigráns Teleki László Határozati Pártjára (’49-es függetlenségiek).

A feliratiak szereztek többséget, az uralkodó azonban válaszul feloszlatta az országgyűlést, az alkotmányosság felfüggesztésével provizóriumot (ideiglenes állapotot) vezetett be (1861-65, vezetője Anton Schmerling), míg a magyarok nem küldenek képviselőket a birodalmi gyűlésbe. A nemzetiségek az alkotmányosság visszaállításával kifejezhették az álláspontjukat, de nem tudtak megegyezni. Kossuth ekkor megfogalmazta a Dunai Konföderáció tervét (1862), de komoly visszhangja ennek sem volt. A provizórium idején Schmerling nem tért vissza az ’50-es évek túlkapásaihoz.


II. A KIEGYEZÉS (1867) ÉS TARTALMA:

1. Megkötése: Ferenc Józsefet a nagynémet egység egyre fogyó reménye szorította a magyarokkal történő megegyezés felé. Deákot és támogatóit Oroszország ereje és Németország előretörése (és a passzív ellenállás kimerülése) megerősítették abban a felfogásban, hogy Magyarország számára előnyös a birodalom egysége. Ferenc József Deáknak jelezte közeledési szándékát. Deák válaszul a Pesti Naplóban megjelentette”húsvéti cikkét” (kölcsönös engedményeken alapuló kompromisszumot ajánlott, a magyar alkotmányosság helyreállításával, de engedményként közös ügyekkel). Lemondatták Schmerlinget és összehívták a magyar országgyűlést (1865). A választásokon a Deák Ferenc hívei (a Deák-párt) szereztek többséget. Az országgyűlés bizottságot választott a közös ügyek megtárgyalására, melyet Andrássy Gyula, egykori halálra ítélt emigráns katonatiszt vezetett. A nagynémet egység ügyét végleg elvesztő (1866, königgrätzi csata) Ferenc József belement a kiegyezésbe: kinevezte Andrássy Gyulát miniszterelnökké (1867), majd az országgyűlés elfogadta a közös ügyekről szóló törvényt és magyar királlyá koronázták Ferenc Józsefet.

2. Politikai tartalma: Az Osztrák–Magyar Monarchia (1867-1918) kétközpontúvá vált (Budapest és Bécs), dualista állam volt. A közös uralkodó (császár és király, 1867-1916-ig Ferenc József, utána 1918-ig IV. Károly), a közös ügyek (hadügy, külügy és pénzügy) együttes kezelése kötötte össze. A közös ügyek alkotmányos felügyeletét delegációk (60-60 fő) végezték (szavazategyenlőség esetén az uralkodó szava döntött). Magyarország államformája alkotmányos monarchia lett, önálló kormánnyal, kétkamarás országgyűléssel (főrendi ház, ill. képviselőház) és vármegyei, illetve helyi közigazgatással rendelkezett. Az uralkodó kezében maradt a hadsereg irányítása (és a kormányfők kinevezése, leváltása), míg a magyar országgyűlés az adó és az újonclétszám megszavazását megtartotta.

3. A gazdasági kiegyezés: A közös ügyek fedezésére a 10 évente kötött gazdasági kiegyezésben ún. kvótát állapítottak meg; Magyarország a közös költségvetésből elsőre 30%-kal részesedett. A birodalmat egységes piaccá tették, vámszövetséget kötöttek, a monarchia jellemzője volt közös valuta, a szabad tőke- és munkaerő-áramlás.

4. A nemzetiségek ügye: A horvát kiegyezés (1868) a horvátokat elismerte politikai nemzetnek, beligazgatási autonómiát kapott. A magyar országgyűlés széles nyelvhasználatot (egyéni, de nem kollektív jogokat) biztosító, liberális nemzetiségi törvényt fogadott el (1868, Eötvös József), amivel a nemzetiségek azonban nem voltak elégedettek (bár maradéktalan betartása is sokat javíthatott volna a helyzeten, ez sem valósult meg).

4. Értékelés: A kiegyezés reális kompromisszum volt. A magyar vezetőréteg elvárásait kevesebb áldozattal nem lehetett biztosítani. Kossuth Lajos Olaszországból bírálta Deák megegyezési szándékát (Kasszandra-levél), mert szerinte többet is elérhetett volna (a kiegyezést jogfeladásnak tekinti); Ausztria bukásával Magyarország is bukni fog, a Monarchia és a nemzet halálát jövendöli. Érdekes kényszerpálya volt ez Magyarország számára, melyet a politikai-társadalmi modernizáció révén megfelelően hasznunkra fordíthattunk volna. Nem sikerült, a Monarchiával együtt 1918-20-ban a történelmi Magyarország is darabokra hullott.

Pozitívum, hogy a korábbiakhoz képest jelentős önállósága van Magyarországnak (a függetlenség elérése illúzió volt); fejlődik a gazdaság, a közoktatás, az egészségügy és a kultúra. Negatívumai: a nemzetiségek elégedetlenek, szűk választójog (a dualizmus fenntartása, a kiegyezéspárti kormányok érdekében), lassú a társadalmi fejlődés (torlódott társadalom), az uralkodónak túl nagy a hatalma.


Alexander Bach: A Schwarzenberg-kormány belügyminisztere, a miniszterelnök halála után az újabszolutisztikus rendszer szellemi irányítója. Érdekes pályafutása volt, hiszen az 1848-as bécsi forradalom idején még liberális forradalmár, a III. 13-i 14 pontos követelések szerkesztője volt.

Nyílt ellenállás:  Az új szabadságharcot kirobbantani akaró gerilla szabadcsapat (Noszlopy Gáspár), erdélyi összeesküvők vagy az uralkodó ellen Bécsben sikertelen merényletet elkövető Libényi János mind a nemzet mártírjaivá váltak.

Passzív ellenállás: Zalai birtokait eladva Pestre költözött az Angol Királynő szállodába, ott nyitott volt ajtaja és jó tanácsokat adva, beszélgetve vált az passzív ellenállás vezérévé.

Feliratiak:  A radikális függetlenségi Teleki László, aki emigrációból tért haza – érezve pártja folyamatos gyengülését – a szavazás előtti este pisztolyával öngyilkosságot követett el (a magyar kriminalisztika első fotódokumentációja, többen vitatták az önkezűséget). A szavazáskor 361:360 arányban a feliratiak győztek, ami közvetve az uralkodó elismerését jelentette („felirat”), bár Ferenc József ezt a tiszteletteljes formát sem fogadta (az országgyűlés feloszlatása).

Dunai Konföderáció terve: A térség kisebb állami (Magyarország, Erdély, Horvátország, Szerbia, Románia) demokratikus szövetségi államot hozzanak létre, váltakozó fővárossal, több hivatalos nyelvvel, a nemzetiségi egyenlőség elve alapján. Ez pótolhatná a Habsburg Birodalmat az európai politikában. Bár a tervezetet az emigráns nemzetiségi politikusok jól fogadták, a magyar vezetőréteg (vezető helyét féltve) és a romániai, szerbiai vezető körök sem támogatták.

Magyarország számára előnyös a birodalom egysége: Régi magyar félelem és a magyar politikai nemzet elve védelmének alapja, hogy a szláv és a germán népek tengerében elveszhetünk, felolvadhatunk.

Königgrätzi csata (1866): A vereséggel és a pozsonyi békével egyértelművé vált, hogy a poroszok (I. Vilmos) vezette kisnémet egység valósul meg Németországban.

Osztrák–Magyar Monarchia (1867-1918): Összesen 35 milliós (legalább 15 jelentősebb nemzetiséghez tartozó) lakosságú, 600 km2-es területű európai középhatalom jött létre.

A nemzetiségek ügye: Az önigazgatás szervezetei voltak a saját kormány (belügyi és művelődésügyi tárcával, a magyar kormányban pedig a horvát bán volt a horvát miniszter) és országgyűlés (szábor, melynek 3+40 tagja/képviselője volt benne a magyar parlamentben is), illetve az önálló vármegyék. Ezzel a horvátok jelentős része nem volt elégedett, egyenrangú 3. félként szerettek volna kiegyezést (trializmus), de ez is több volt, mint bármely más korábbi státuszuk.