A felvilágosodás kora Európában

A XVII. századi filozófia a szaktudományokkal szoros kapcsolatban fejlődött és a polgári érdekek figyelembevételével igyekezett választ adni a társadalmi gyakorlat kérdéseire. A kor filozófiája lényegében materialista(Bacon, Hobbes, Locke, Gassendl, Spinozza). A mechanikus materializmus alapelvei már a XVII. században kialakultak. A mechanikai mozgás tudománya nem ismer minőségeket, nem létezik számára a fejlődés gondolata. A filozófia pedig a mechanika törvényeit egyetemes mozgástörvényeknek fogadta el, a világegyetemet gépezetnek tekintette, amelynek működését mechanikai, fizikai törvényekkel le lehet írni. Ez maga után vonta a determinizmus elvének kimondását: a valóság nem káosz, hanem egységes, meghatározott rendszer. A mechanikus világkép súlyos tévedésekhez is vezetett. A XVII. századi polgárság vallási-filozófiai világnézete a deizmus. Szemben áll a hagyományos vallásokkal, magát természetes vallásnak tartja.

Isten megteremtette a világot, s az a továbbiakban beavatkozás nélkül, a maga törvényei szerint fejlődik. A hatalomra jutott angol polgárság filozófiájának alapjait Locke rakta le. Rendszerének kiinduló pontja a tapasztalat. A francia felvilágosodás filozófiában is legjelentősebb a materialista irányzat. A filozófusok fő célja, hogy a természetet önmagából magyarázzák. A mechanikus szemléleten belül tovább él a deizmus, de kibontakozott az ateista irányzat is. Társadalmi nézeteikben is az örök és változatlan emberi természetből indultak ki. Átvették a locke-i gondolatot, hogy minden eszménk a külvilágból származik s a környezet változásával alakul a tudat is. A polgári materializmus legjellemzőbb alkotása Holbach rendszere. Természetfelfogása, erkölcsi, politikai nézetei a felvilágosodás problémáinak összegzése.

Az európai művészetben a XVII. század hatvanas éveitől fordulat történt. Az előzőnemzedék nagy mesterei elhaltak. A nyomukba lépő tehetségek új elveket vallottak az életről és a művészetről. A barokk udvari művészet francia változata, a klasszicizmus már 1600 körül vezető áramlat lett. Az alkotók csak az állam által szentesített normák szerint dolgozhattak. A kulturális élet irányítói ellenségei voltak a művészi szabadságnak, nem tűrtek egyéni ízlést. Az irányítást elsősorban a művészeti akadémiák végezték. Különös gondot fordítottak az oktatásra. A normák merevsége miatt sok mesterkélt alkotás keletkezett. E doktriner irányzattal szemben kezdettől volt ellenállás, a nyolcvanas évektől a közízlés elfordult az akadémiák dogmatizmusától. Az erősödő kritikai szellem nemcsak az abszolutizmust, hanem a klasszicizmust is támadta. Az udvari művészet bomlása megindult, a “nagy stílus” hanyatlása nyilvánvalóvá vált. A barokkos monumentalitásra törekvés elavult, az új irányzat vonta hatása alá az alkotókat. A nemesi-udvari művészet kései, kifinomult hajtása a rokokó(1720-1760 közt virágzott).

Arisztokratikus művészet ez is: díszes tetszetős, hagyományos elemek, a virtuóz megformálás fontosabb benne, mint a mélyebb emberi tartalom. Újszerűsége mégis szembetűnő. Nem lenyűgözni akar, hanem a könnyedebb, érzékibb, finomabb formákkal tetszésre pályázik. A gáláns társasági képek, idillikus pásztorjelenetek és a polgári jellegű portré divatja jelzi, hogy új ízlésű közönség van kialakulóban. Ha a barokk a királyok művészete volt, a rokokó a főnemességgé és a nagypolgárságé. A paloták hatalmas termeit felváltotta a szalonok, budoárok intim eleganciája, az ünnepélyes hatású színpompát a játékos, derűs színek világa. A rokokó a reneszánsszal kezdődött művészeti fejlődés utolsó állomása: a szabályokon felülkerekedő dinamikus felszabadító elv diadala. Mégsem fejlesztett ki önmagában is teljes világnézetet.

A XVIII. század közepétől a francia kultúrában érezhető volt a haladó eszmeáramlatok hatása. Az udvar barokk-rokokó hagyományát fokozatosan felváltotta a polgári művészet, egyelőre a rokokó hatását őrizve, de már jelentkezett az új klasszicizmus, mint egy kisebb réteg irányzata. A század végén pedig uralkodóvá vált a polgári művészet. Az antik hagyományokhoz nyúlt vissza, de a polgári klasszicizmus nem az antik hagyomány folytatója kívánt lenni, mint a reneszánsz. Az ízlésváltozás fő jellemzője az egyszerűségre, a valószerűségre törekvés, a harmónia igénye a klasszikus példák mintájára. Az ész fanatizmusával szemben az érzelmek kultuszát hirdető másik művészeti irány is született: a szentimentalizmus. Történelmi előzménye a következő korszak nagy irányzatának, a romantikának. Érdeklődése az érzelmek kultusza mellett a természet felé fordult. A felvilágosodás hívei nem pusztán gyönyörködtetést vártak a művészetektől, hanem azt is, hogy neveljenek. A forradalom évei nagyarányú demokratizálási folyamatot indítottak el a művészetben.