Az őskor művészete – II. rész

Stonehenge újkőkorszaki építményének rekonstrukciója és alaprajza.

Bretagne – legalábbis Európában – a nagy menhirépítmények, a kőkörök (cromlechek) és a kősorok klasszikus földje. Morbihan megyében 14 ún. kőkerítés és 12 kősor van, Finistére megyében pedig 17 kőkerítés és 12 kősor. A legszebbek a Carnac szűkebb körzetében lévő építmények : nincs alkalmasabb hely ezeknek az alkotásoknak a maguk teljes nagyszerűségében való megismerésére.

• Le Ménec két crorvloihhel és 11 kősorral,
• Kermario épen maradt cromlech nélkül bár, de két megalitsírral,
• és Kerlcscan egy cromlehhel és 13 kősorral.

Az építészeti munka nem csupán mennyiségileg, de minőségileg is nagyszerű teljesítményt mutat. Már az is kiérdemli csodálatunkat, ahogy – mindig a kősorok elején és végén – a nagy menhireket felállították, és ahogyan a cromlecheknél a menhireket és az ún. töltőköveket zárt, kötőanyag nélküli fallá fűzték össze. Nagyra kell értékelnünk e kor földmérőinek teljesítményét is: modern segédeszközök nélkül kellett meglehetős pontossággal meghatározni és az építésnél betartani a párhuzamos kősorok irányát nagy távolságokon át, dombokon és völgyeken keresztül, tehát látótávolságon kívül is. Hiszen még egy kereken 280 méter átmérőjű körvonal (Kerlescan, II. cromlech) kitűzése sem volt egyszerű feladat.

A kermariói kősor a nyári napforduló napfelkeltéjének irányát adja meg, a kerlescani a tavaszi napéjegyenlőségét. A Le Ménec-i kősor iránya 66°-os, amely egy közbenső napkelte-iránynak, nevezetesen a május hatodikainak és az augusztus nyolcadikainak felel meg. A téli félévre ezek a közbenső pontok (november 8. és február 4.) a sainte-barbe-i és a saint-pierre-quiberon-i kősoroknál találhatók meg. Ezek a “közbenső pontok” éppen a földműves naptár szempontjából különös fontosságúak: november 8. a vetés, február 4. a vetés kikelése, május 6. a virágzás, augusztus 8. az aratás napja. Ezek az összefüggések tovább erősítik feltevésünket, hogy a megalitikus kőépítményeket a helyi földművelő nép építette.

Egész Nyugat-Európa ennek az építési láznak a jegyében élt. Sok francia megyében több mint 500 dolment tartanak számon. A Le Ménec-i, kermariói kősorokban több mint 1000 menhir van. Egy vagy két évezred alatt keletkeznek a naveták, ezek a pillérekkel alátámasztott mennyezetű föld alatti termek, a Baleárok talayotjai, a korzikai tornyok, a szardíniai nuragok, a skóciai brochok.

Az emlékművek azonban ne tévesszenek meg bennünket a kor emberének erejét illetően. Teljesítményei ellenére védtelennek érzi magát, és fél attól, ami odaát várja őt. A kőkorszaki vadászok Sireuil-től Willendorf-ig, Mezintől Máltáig az anyaistennő szobrocskáihoz esedeztek védelemért. Húsz évezreddel később ezeken a tájakon még mindig felleljük ezeket a dús idomú istennőket: Irán fennsíkjain, Mezopotámiában, Hacilarban, Catal Hüyükben (Anatólia), Nea Nikomediában (Makedónia), az égei-tengeri szigeteken, Cernavodában (Románia), az egész Duna-völgyi síkságon. Champagne hüpogeoszaiban az anyaistennő hasonló figuráival találkozunk, amelyek mészkőbe vésve a sír bejáratát őrzik és védelmezik a holtakat. A civilizáció fokától függetlenül, legyen szó akár vadász-, pásztor- vagy földművelőkultúráról, ezek a naiv módon formázott női szobrocskák mindig az otthonnak, a tűzhelynek, az ember védelemigényének a jelképei. Ez magyarázza meg továbbélésüket az őskor annyi évezredén át.