Az őskor művészete – II. rész

A művészet sematizálási tendenciája általános. Ez látható az Alpok Monte Bégo környéki sziklakarcain, amelyek gyakran szarvas állatokat és munkajeleneteket ábrázolnak, vagy Valcamonica körzetének vadászatot, paraszti mindennapokat és bronzfegyverekkel vívott küzdelmet mutató jelenetein.

A tisztán absztrakt dekoráció talán valahol Eurázsia végtelen térségein – meglehet Ukrajnában – i. e. 15 000 táján keletkezett, és a magdaléni kultúra kőlapocskáin és csontdarabkáin megjelenő naturalista motívumokkal egy időben létezett. Míg az állatnaturalizmus később lassanként eltűnik, az absztrakt motívumok valószínűleg sokkal tovább élnek, jóllehet csak olyan mulandó anyagokon, mint a fa, a kéreg vagy a bőr. Itt ismereteink hiányosak, ezekkel a motívumokkal csak később találkozunk újra, a kerámia könnyen formázható és egyszerűen díszíthető felületén. Ez lesz az absztrakt motívumok elterjedésének legfontosabb hordozója a Közel. Kelettől nyugatig.

Részletek az Almadéni barlang festményeiből. Az újkőkorszak során a spanyol Levante stilizált és dinamikus figurái lassanként absztrakt jelekké változtak.

A Duna-völgyből a lösztalajokat megművelő népcsoportok völgyről völgyre húzódnak fölfelé a folyók mentén, egészen Hesbaye-ig és a Párizsi síkságig. Lágy agyagba bekarcolt vonalas és spirálornamentikát hoznak magukkal. A motívumok az edényt szalagszerűen körülfogó hullámos vagy cikcakkos sorokba rendeződnek. Ezért a Dunavidéki fazekasság darabjait vonaldíszes kerámiának nevezik.

A spirálornamentika az északi bronzkorban jut döntő szerephez: minden pajzsot és fémedényt ezzel díszítettek. A trundholmi nagy bronzkorongnak is egy spirál az alapmotívuma. Csillogó aranyréteg borítja, és függőlegesen áll egy stilizált ló vonta kocsin. A remek spirálhálózatot domborítással készítették. A korong a nap, a mozgás és az élet szimbóluma. A halál természetesen az őskor emberét is foglalkoztatta. A Neander-völgyi ember előkészítette az elhunyt másvilági utazását, keze ügyébe helyezvén a vadászzsákmány egy darabkáját és néhány kovakő eszközt. A Grimaldi-barlangban egy crô-magnoni ember fejét két, függőlegesen a földbe állított kő oltalmazta, amelyeken vízszintes fedőkövek nyugodtak.

A legnagyobb menhir a locmariaquer-i Men-er-Grah. Ma már négy darabban a földön hever, magassága elérte a 23 métert. Alapjának szélessége 5 méter, súlyát 348 tonnára becsülik. Helyszínre viteléhez és felállításához több mint 2000 emberre vagy 300 ökörre volt szükség. A megalitok felállítása hatalommal rendelkező uralkodóréteget, munkára fogható köznépet, és mindenekelőtt nagy lélekszámú törzset igényelt. A locmariaquer-i törzs minden bizonnyal legalább 10 000 főből állt.

Az Er-Grah menhir durvaszemcsés gránitból van, amely a közvetlen közelben nem található meg. Ha feltételezzük, hogy a kőtömb a Quiberon-félsziget nyugati partján lévő Côte Sauvage-ról származik, úgy először is ki kellett szemelni a nehezen megközelíthető partvidék óriási sziklatömbjei közül, majd legalább az egyik keskeny oldalát le kellett választani az alapkőzetről. Ilyen “potenciális” menhireket még ma is szép számmal láthatunk a Cőte Sauvage természetes hasadékoktól összeszabdalt gránitfalain. A leválasztás tűzzel és gyors lehűtéssel történhetett vagy esetleg úgy, hogy ovális lyukakat véstek a sziklába, ezekbe pontosan illeszkedő, száraz faékeket ütöttek, amelyek azután vízzel meglocsolva megduzzadtak és erős, egyenletes feszítőerőt fejtettek ki. A megalitikus kősoroknál, amelyekről még lesz szó, gyakran találunk ilyen ovális lyukakkal ellátott köveket, olyat azonban még nem sikerült felfedezni, amely eredeti felállított helyzetében lett volna. Az újra felállított köveknél a lyukak későbbi időkben is készülhettek, mert a lőpor nélküli “kőrobbantásnak” ezt a módszerét Bretagne-ban még a XIX. században is gyakorolták.

Mivel magyarázható egy ilyen hatalmas kő felállítása? Ha a menhir kizárólag a halott lelkének tartózkodási helye volt, úgy ehhez aligha volt szükség ennyi tervezésre, szervezésre és erőfeszítésre. Ám, ha megfigyeljük a Men-er-Grah fekvését, világossá válik egy másik lehetséges összefüggés. Locmariaquer félszigete nyugatról szegélyezi a Morbihan-öblöt. A locmariaquer-i Kerpen-hir-fok és Port-Navalo között van az egyetlen bejárat a nyílt tengerről az öbölbe. Mivel ezen a keskeny bejáraton át hatalmas víztömegek folynak ki és be, árapálykor az öböl vízszintje jelentősen emelkedik és süllyed, tehát itt mindig erős az áramlás. Abban a korszakban, amikor ezt az óriási menhirt felállították, a vitorláshajók számára nem volt könnyű feladat pontosan mpgcélozni az öböl bejáratát. Másfelől azonban éppen ez az öböl fontos szerepet játszott a kor tengeri kereskedelmében, a hely pedig igen alkalmas volt egy jelzőkő felállítására. Ezért már régebben feltételezték, hogy ez az ok legalábbis közrejátszott abban, hogy ekkora erőfeszítéseket tettek egy ilyen szokatlan méretű kőszál felállítására. Ezt az ismertetőjelet messziről lehetett látni mind az óceánról, mind az öbölből. A gondos szemlélő figyelmét azonban nem fogja elkerülni, hogy ehhez a hatalmas menhirhez egy 168 méter hosszú és 30 méter széles folyosós sír is csatlakozik. Az óriási kő tehát jelzőmenhir s egyszersmind síremlék is lehetett.