Vergilius eklogái és hatásuk a XX. századi magyar költészetre
Publius Vergilius Maro Odivius és Horatius mellett az augustusi aranykor költőtriászának legnagyobb epikus költője.
Andesben született (Kr.e.: 70-19), egyszerű paraszti családban. Édesapja tanítatta és közéleti pályára szánta, de Vergiliust nem vonzotta a politika. Életútját a költészet és a filozófia határozta meg. Kr.e. 41-ben a polgárháborúk ideén édesapja kisbirtokait kisajátították Octavianus veteránjai számára. Tekintélyes barátai később kieszközölték, hogy az egyre ismertebbé váló költő visszakapja családi birtokát. Ettől kezdve Augustus személye és politikai programja a költő szemében eggyé vált a társadalmi igazság, a jólét és a béke eszményével. Maecenas vette pártfogásába, s bejáratos lett a császári udvarba is.
Kr.e 37-ben adta ki válogatott bukolikáit, pásztori költeményeit Ecloage címmel. (eklogé – „szemelvények”, „válogatott versek”). Ez a költemény tíz, gondosan elrendezett hexameteres költeményből áll. A sorszámok nem a megírás dátumát fejezik ki. A görög bukolosz, vagyis marhapásztor szó alapján nevezzük bukolikus költészetnek, bukolikának. Később a ezt a műfajt ekloga névvel illeték a vergiliusi cím miatt.
A műfaj megteremtője a görög Theokritosz, az idillnek nevezett költeményeiben ő szerepeltetett először pásztorokat. Hexameterekben írt és párbeszédes formájú verseiben a pásztorok a természetben élnek, a nyájukat őrzik és dalolnak, szerelmeskednek. Eszményesített világ ez: a korabeli társadalmi-politikai valóságból elvágyódó s egy új aranykor után áhítozó emberi közérzet jelenik meg.
Vergilius nem ragaszkodott a hagyományhoz, az ő szereplői inkább földművesek. Eklogáiban fontos szerepet játszik a politika. Hőseinek, pásztorainak idillikus életét a polgárháború dúlja fel. Nem menekülhetnek a durva valóság elől valamiféle idealizált világba, hiszen földjeikről a veteránok, a kiszolgált katonák bármikor elűzhetik őket és földönfutóvá válhatnak. A száműzött földműves mellett megjelenik a másik, aki már visszakapta otthonát, s a kialakult új rendben, az augustusi békében élvezheti a biztonságot, a nyugalmat.
A leghíresebb és legtöbb értelmezési kísérletet kiváltó idillje a IV. ecloga, mely egy születendő gyermekhez kapcsolja az új aranykor eljövetelét. A különböző keleti vallások Messiást ígérő tanításai és a cumaei (kumé) Apollón papnőinek, a Sybilláknak (szibilla) a jóslatai táplálták az emberekben a polgárháborúk vérontása közepette a világ megtisztulásának vágyát. A költemény tele van olyan motívumokkal is, amelyek elősegítették, hogy a keresztény egyházatyák később a IV. eklogában Krisztus születését megjövendölő próféciát lássanak, és Vergiliust a középkorban valóságos „pogány szent”-ként tisztelhessék. Ez a kivételes megbecsülés teszi meg Vergiliust Dante kísérőjévé. Ilyen motívumok pl.: „ már megtérhet a Szűz”; „már új sarjat küld a magasból a földre az ég is”… a most születő gyermekkel beköszönt az aranykor, s letörlik rólunk a bűn nyomát; az „isteni szent gyermek, nagy magzata Jupiternek” isteni életet él, s „ujjong a világ a jövendő korszak elébe”.
Vergilius nem jövendölhette meg Jézus Krisztus eljövetelét Kr.e. 40.ben, a vers megírása idején. Valószínűleg a brundisiumi béke megkötésével állhat kapcsolatban. A békét a szerződő felek házassággal pecsételték meg: Antonius feleségül vette Octaviát, Octavianus nővérét. Octavia azonban terhes volt az előző férjétől, aki pár hónappal korábban halt meg, s a megszületendő gyermek Antonius örökbefogadottja a politikai kibékülés jelképe lehetett. A megszületett fiút, Marcellust Augustus örökösének szemelte ki, de a fiú 18 éves korában meghalt. Ekkor támadt fel rövid időre a békében vetett remény.
Egy másik értelmezés szerint a versben említett gyermek nem más, mint a költemény címzettjének, Asinius Pollio consulának a fia. A születendő gyermek azonosítására vonatkozó értelmezésekről függetlenül a vers a háborúktól elgyötört és sokat szenvedett emberiség békevágyáról szól.
A IX. eklogában két pásztorköltő, Moeris és Lycidas beszélget a polgárháborúk kegyetlenségéről, a jogtalan földfoglalásról, a földjeikről elűzött parasztok szenvedéseiről. A dal és a költészet szépségével vigasztalják magukat és egy Menalcas nevű költő érkezését várják, hogy együtt dalolhassanak. Mindhárman határhelyzetű szereplők: költő és pásztor között és mindhárom alak a költő véleményét tükrözi. Menalcas valószínűleg maga Vergilius, a műben kiragadott részleteket idéz elfeledett vagy befejezetlen költeményeiből,. Ez érdekes és szokatlan kísérlet a költői töredékek bevonására. A harmadik költő meg tudta védeni földjét „Verseivel néktek megvédte Menalcas a földet”. A polgárháborúk zűrzavarában a költészet is háttérbe szorul, így a költőknek el kell hallgatniuk, a költőket figyelmezteti egy holló: „Hisz ha a holló épp az imént a baloldali odvas / Tölgy tetején nem szól s a viszályt le nem inti jelével”. A két pásztor-költő is abbahagyja a dalt. Az ekloga keserű bírálat is Vergilius korának viszonyairól.
Lapozz a további részletekért