Thomas S. Eliot
![Thomas S. Eliot](https://erettsegi.com/wp-content/uploads/2020/12/zhgj7zeuf1w-1200x628.jpg)
Thomas Stearns Eliot élete és munkássága
Thomas Stearns Eliot századunk költészetének egyik legnagyobb alakja. Mélyen átélte egy átmeneti és zaklatott kor emberének válságos lelkiállapotát, töredezett világképét, illúzióvesztését, és ezeket a tapasztalatait egy – a megszokott hagyományokkal szakító – intellektuális „személytelen” lírában hitelesen, nagy költői intenzitással mondta el.
Az Egyesült Államokban született, ősei még a 17. században vándoroltak ki Angliából. 1906-ban az amerikai Harward egyetem hallgatója lett, majd a párizsi Sorbonneon és Oxfordban folytatta tanulmányait. 1914-ben Londonban telepedett le, ahol előbb tanított, majd banktisztviselői állást vállalt. Megismerkedett Ezra Pounddal, aki ez időben az imagizmus nevű avantgárd mozgalom vezéralakjaként az önálló életet élő metaforát tartotta a vers legfontosabb elemének, és döntően befolyásolta a nála mindössze három évvel fiatalabb költő további fejlődését. Eliot 1922-ben Criterion címmel folyóiratot indított, melyet aztán 17 évig szerkesztett, 1925-től pedig a Faber nevű kiadó munkatársa, majd igazgatója lett. 1927-ben felvette a brit állampolgárságot, és „a vallásban angol-katolikusnak, az irodalomban klasszicistának, a politikában királypártinak” vallotta magát.
Eliot nem szereti a modern világot, úgy látja, hogy abban a bomlás, a közönségesség és banalitás uralkodik. Az üres és töredékes jelenkort a hősinek és tartalmasnak érzett, idealizált múlt nevében marasztalja el. Nem tartja érvényesnek a reneszánsz embereszményét, nem tudja elfogadni a 18. századnak az értelembe és a 19. századnak a haladásba vetett hitét sem. Kedvelt korszaka a 17. sz. eleje, amikor a „metafizikus költők egy szétszakított, válságos korban lelki szintézis megteremtésén fáradoztak. Ők még olyan „érzékelésmechanizmussal rendelkeztek, amely képes volt bekebelezni mindenfajta élményt”; náluk még érzés és gondolat, az érzéki tapasztalat és az intellektuális reflexió elválaszthatatlan egységet alkotott. Eliot különösen nagyra becsülte közülük John Donne-t, aki mindennapi helyzeteket, konkrét drámai szituációkat jelenített meg, és ezeknek a bonyolult, intellektuális eredetű „metafizikus” kép segítségével többsíkú, gazdag jelentést adott. Hasonló módszerrel dolgozott Eliot is. Így érezte, hogy a személyes érzések közvetlen kifejezése lehetetlenné vált, ezért keresett valami közvetítőt, egy „objektív korrelatív”-ot, tárgyi megfelelőt, „a tárgyak sorát, egy helyzetet, az események olyan láncát, mely a meghatározott érzelem formulája”. Röviden: érzéseit tárgyakba, alakokba objektiválja, tárgyiasítja.
A kifejezhetetlent nem mondja ki közvetlenül és nyíltan, mert nem is lehet, hanem rejtett utalásokkal, célzásokkal (allúzió) megsejteti, felidézi. A vers az elbeszélés felé hajlik, a költői egyéniség pedig szereppé vagy szerepekké változik, a költő egy-egy alak maszkja mögül szól az olvasóhoz. Fő verstípusa a drámai monológ, amelyet a 19. századnak a romantikától távolodó költői (Robert Browning, Tennyson) nyomán Ezra Pound újított fel. Eliot a verset az élő beszélt nyelvhez közelítette, de ugyanakkor megtartotta emelkedettségét is. Költeményeiben a nagyszabású, költői elemek váltakoznak a kisszerű, prózai részletekkel, frivol köznapi fordulatokkal.
A puszta ország
T. S. Eliot első költői korszakát ironikus-szatirikus szemléletmód jellemzi. Ezt a pályaszakaszt Pound és Eliot közös műve, A puszta ország (1922) zárja le, mely századunk egyik legjelentősebb alkotása, határkő a költészet fejlődésében. Keletkezésének története röviden így összegezhető: Eliot nagy terjedelmű kéziratát Pound kuszának találta, s egy részét félretéve, különféle módosításokkal öt részből álló költeményt formált belőle.
A költemény egy nagyarányú látomásban a modern világ sivárságát jeleníti meg. Eliot töredékekből, különféle szövegek egymás mellé helyezésével, montázs- és kollázstechnikával építette fel művét. A költő helyett különböző szereplők beszélnek egymást váltogatva. A mű egész szövegét Dante, Shakespeare, Baudelaire, Wagner és mások műveiből vett idézetek, mitológiai és irodalmi utalások szövik át, ezek ironikusan értelmezik a modern életet.
Lapozz a további részletekért