SEMPRUN A nagy utazás (1963)

A szabadságfogalom egyre pontosabb tisztázásához kulcsfigura a német börtönőr: alakjával kézzelfoghatóvá válik az idebent-odakint relativitása; „a rács két oldalán” állók, a „letartóztatók és letartóztatottak” szabadsága, választási és döntési lehetősége. („Azért vagyok letartóztatva, mert szabad ember vagyok, mert szükségét éreztem, hogy éljek a szabadságommal, mert vállaltam ezt a szükségességet”, Gérard.)

Nem lehetnek szabadok a passzív „elviselők”, az értetlenül szenvedők sem. A vagonban elsőként elpusztuló öregember tanácstalan kérdése – „Hát értik ezt?” – mottóként ismétlődik; felidézi pl. a láger fertőtlenítőjében társalgó belga szenátor és miniszter teljes értetlenségét is; a múltat sem értőknek (szükségszerűen) felfoghatatlan a jelen borzalma.

Sokfélék a tudatosan, szabadon döntők, a választók, a sorsvállalók is. (Jellegzetes megjelenítésük a compiágne-i menet csoportképe: „és Gérard az ismeretlen férfitól kölcsönzött tekintetével megfigyelte, hogy a menetoszlop túlnyomó többsége fiatalokból áll, s hogy ezek a fiatalok, mint vastag cipőjükből, bőrzekéjükből vagy rövid, bélelt bundájukból, tüske szaggatta nadrágjukból megállapítható, maquisard-ok. Nem akármilyen szürke emberek, akiket egy városi razzia során véletlenül elfogtak, hanem harcos ellenállók. A menetoszlop tehát az erő benyomását keltette, mint nyitott könyvből, úgy lehetett kiolvasni belőle az emberi sorsok tömör és bonyolult igazságát, emberekét, akik szabadon vállalták az egyenlőtlen harcot nem egy széthulló, megvert hadsereg, hanem győztesek serege menetelt az úton s már az sem számított, hogy legtöbbjük győzelmes menetelése valószínűleg olyan sors felé vezet, mely nem lehet más, mint a halál”.)

A bajtársak változatos jellemek, a helyes döntés is sokféle, hiszen „a józan ész az a dolog, ami a legjobban oszlik meg az emberek között”. Gérard mindig talál társat, „neki mindig segítenek”: Hansszal és Michellel kötött barátsága után – a német zsidót, a francia ellenállót és a vörös spanyol fiút a történelmi események választják szét – Manuel-Gérard a börtönben az othe-i erdei sráccal kerül össze, a vagonban a semuri fiú van mellette, mert „mindig akad valaki, aki a vállán tartja mindennek a súlyát, amikor már minden tarthatatlan, mindig akad egy hang, mely feltör a névtelen hangok tömegéből, s megmondja, hogy mit kell csinálni, utat mutat”.

Elpusztulnak a legjobb társak is (Hans, Iráne, a semuri fiú) – „elég nagy gyakorlatunk van a halálban” -; a kivégzések patetikus pillanatokat okoznak: René Hortieux-é („aki a legteljesebben élt a lehetőséggel, hogy emelt fővel haljon meg”); a húszéves oroszé, akit „kötél általi halálra ítéltek”, és ilyen jelenet a kutyákkal széttépetett lengyel zsidó gyerekek brutális elpusztításának drámai, tragikusan felemelő esete.

A főhős „reméli”, hogy meghaltak annak a – saját gyerekei halálhírével mentegetőző – nőnek a fiai, aki a krematóriumot látta-nézhette a háború alatt („gemütlich”-nek nevezett) szobájából; de azt kívánja, hogy a német börtönőr, aki, kiszolgáltatott szerepét felfogva, reménytelen helyzetében elindul a frontra, ússza meg a háborút. Mert „nincs egyenlő súlya a holttesteknek”.

Gérard sorsa fő vonásokban egyezik Semprunével (életútjának állomásai: Spanyolország, Hága, Párizs, ellenállás, táborok). Helyesen ítélő, cselekvő, intellektuális forradalmár; fejlett etikai érzékkel rendelkező harcos humanista, aki „mást se tesz, mint ért, megért és megértet.” A „németek ellen a németekért is harcolva” végül legyőzhetetlen lesz, még fizikailag is. Spanyol forradalmárként Franciaországban is idegen, ő már itt is táborokba kerül; kiszolgáltatottnak érezhetné magát, de önérzetes, kemény és hajthatatlan. Amikor visszatérése után nem kap a közigazgatási hivatalban hazatelepítési segélyt, mert „nemzeti alapon osztogatnak”, levonja a következtetést: „Egy idegen országból egy másik idegen országba érkeztem. Azazhogy én vagyok idegen. Csaknem örülök neki, hogy egy csapásra visszaszereztem idegen voltomat, így meg tudom őrizni majd a kellő távolságot”. Tudja, hogy az elviselhetetlenség csak bajtársiassággal élhető túl, ezért főleg az embereket hívja elő az emlékekkel. Egész életét meghatározzák a társak, a barátok (tragikus, hogy épp a vagonbeli utolsó napon értesül a Tabu-csoport pusztulásáról; a háború után nyomoznak is Michellel Hans Freiberg után). Szerinte a Vaugirard utcai zsidó nő maga is felelős kiúttalan, jövőtlen sorsáért, mert – miután megjárja a koncentrációs tábort is – úgy vélekedik, hogy „neki sohasem segített senki”; elutasító bezárkózásában („befalazva magányának börtönébe”) nem veszi észre maga körül a lehetőségeket – nem is emlékszik az őt elkalauzoló Gérard-ra. („De ha elfelejtette, akkor csakugyan nem is találkoztunk”.) önhibáján kívül kerül viszont megdöbbentően reménytelen, abszurd helyzetbe az a fiú, aki, miután saját apja adta fel a Gestapónak, nem árulja el „felsőbb kapcsolatát” – ez utóbbiról aztán megtudja, hogy áruló.