Radnóti Miklós eclogái

Radnóti Miklós (1909 – 1944) a Nyugat harmadik generációjához tartozott. Költő, műfordító prózaíró volt. Életművével ma már a magyar irodalom klasszikusai között foglal helyet. Radnóti fiatalon kezdett verseket írni, s „zsengéin” még érződik a nagy elődök, Ady és Babits hatása. Később azonban kezdett elszakadni az irodalmi örökségtől, amit elsősorban a Nyugat s általában a szimbolista-impresszionista hagyomány jelentett számára. Az új formák keresésében támogatták az avantgárd irányzatai: legerőteljesebb mértékben az expresszionizmus s kevésbé a szürrealizmus.

Az eléggé bő verstermésből a pályájának kezdeti szakaszát jelző első három kötetébe meglehetősen kevés költeményt válogatott. Ezek mind az avantgárd vonzásában születtek: a hagyományos ritmust, strófákat és a rímet elvető szabadversek: ezek a formai kötetlenséget merész, kihívó, olykor mesterkélt képek zsúfolt halmozásával kapcsolta össze.

Következő köteteiben folytatódott, és ki is teljesedett az a művészi-stílusbeli átalakulás, mely már az Újholdban megkezdődött. Radnóti visszatért a kötött formákhoz, a szabályos strófaszerkezethez s a rímes-időmértékes (nyugat-európai) verselés többé-kevésbé szabatos használatához. Utolsó éveiben Radnóti lírájának tartalma és lényege: küzdelem a költészet eszközeivel a megtébolyult embertelenség ellen. Egy sajátos antik műfajt újít fel és honosít meg a háborús esztendőkben: az eclogát.

Theokritosz (kre. 3.sz) szicíliai görög költő hagyatékában maradt ránk 31, hexameterekben írt rövid költemény; ezeket eidüillonnak („képecske”) nevezték el. Ebből származik az idill szó. Theokritosz költeményeinek legeredetibb darabjai a bukolikák: párbeszédes pásztori költemények. A görög költő bukolikáit a fiatal Vergilius (Kre. 70-19) honosította meg a római költészetben. Ezekből tíz válogatott költeményt adott közre Eclogae („szemelvények”, „válogatások”) címmel. Vergilius óta az utókor az ekloga szót (is) használja bukolika helyett műfaji megnevezésként.

Vergilius kora annyiban párhuzamos Radnótiéval, hogy igen zaklatott. A triumvirátus korabeli polgárháborúval teli korszak idején a pásztori költemények a nyugalmat, idillt jelenítették meg a külső világgal szemben. 1938-ban jelent meg Pásztori Magyar Vergilius címmel a latin költő tíz eclogája. E kötet számára fordította le Radnóti a IX. eclogát. A polgárháborúk alatt született latin vers világában saját helyzetére, életének veszélyeztetettségére ismert rá, és ekkor fogant meg benne további eclogák írásának szándéka. Az ő eclogái afféle „háborús idill”-ek. : a háború borzalmai között őrzik a békés élet szépségét. Az emberi méltóságot megsemmisíteni akaró barbársággal szegül szembe bennük a megsemmisíthetetlen: a művészet és a szellem ereje.

Első ecloga

• Ez közelíti meg legjobban a vergiliusi mintát: párbeszédes hexameteres költemény. A költő és a pásztor folytat párbeszédet a versben, ám valójában a költő két énje kérdez és válaszol.
• Bukolikus idillként indul a költemény. Radnótinál igen gyakori kép a tavasz, és itt is ez jelenik meg először, ám az idillt hamar követi a rettegés, a fenyegetettség képe: a tavasz csalóka, bolond április ez.
• „Még szomorú se vagyok…” – innen a költő életérzését tükrözi a vers: megcsömörlöttséget érez. Egész Európa várta már a háborút, és most, hogy itt van, undorodik és rosszul van tőle.
• A szomorúságnak, a világtól való undorodásnak az okait a pásztor kezdi érteni. A spanyol polgárháborúra utaló sorok a vérengzés iszonyatát idézik fel. Még az állatok is menekülnek, a természet lerombolása is a háború, ám ugyanakkor az egyén sorsa is borzasztó -> Federíco Garcia Lorca mártírhalála a költők és a művészetek pusztulásának a jelképe, ugyanakkor Radnóti halálának is előképe. Nem is gyászolta meg őt Európa, pedig neves költő volt. Még a halál tudatánál is kegyetlenebb az a sejtelem, hogy velük együtt pusztul művük is, és a kíváncsi utódokra nem marad semmi.
• A spanyol költő halálához kapcsolódik „a drága Attila” halála. József Attila menekült ugyan, de nem tudott hova menekülni. (ám ez nem tulajdonítható a magyar társadalmi rendnek, JA bárhol él, meghalt volna.) Őt sem siratjuk….
• Az utolsó versszak a helytállás fontosságát írja le: a Költő úgy él, mint egy fa, amelyik meg van jelölve: ez lehet látnoki kép, hogy meg fogják őt is jelölni. Ugyanakkor leírja azt is, hogy a halálraítéltség tudatában is a halál pillanatáig új levelet hajtó, erős tölgyként kell élnie, és a tölgy új levelei a jövőnek szolnak, tehát nem csak magának ír.
• A végső következtetés levonása után a csendes megbékélés idilli hangulatával telíti a vers lezárását. Az utolsó sor szépségét a hexameter mellett az alliteráció adja.

Negyedik ecloga

• Ez a második munkaszolgálata alatt készült. Az első 1940 nyarán, a második 1942-43-ban volt, aztán otthon volt. (Az utolsó és egyben halálos munkatáborra 1944 tavaszán vitték el.)
• Első megszólalásában születésének körülményeit írja le, és hogy nem akart erre a világra születni.
• Felnőttként: feje kemény, tüdeje nagyobb: a halál képe -> víz és ár: a betegség sok helyen ilyen : Babitsnál pl
• Az Óda József Attilától hasonló: szív, máj, tüdő… „sületlen” -> szabály nélküli. Azok között a határok között haladt, amelyeket az élet szabott neki.
• Természet és a szerelem szépségei jelennek meg.
• Semmit sem kér/követel -> embereknek járó szabadságot akar, ami minden embernek jár.
• Panteisztikus kép: „És megszületni…” – ez az embert is magában hordozza, nem úgy, mint Tóth Árpád.
• A fejlődés és pozitivitás: érés ált., de itt = a halállal. Emel, leejt, a szerencse hullámzik…az élet hullámai ezek.
• „Elrepedtek..” – a háború okozta pusztulás: emberi halál képe ez.
• Az utolsó két sor a helytállás: erőteljes szembefordulás valamivel.

 

Hetedik ecloga

• Az utolsó haláltáborban írta Jugoszláviában.
• Ez az első bori lágerben írt költeménye, ezért érthető, hogy tárgyilagos részletességgel ír benne a fogolytábor körülményeiről. Este/éjszaka több tucat ember van 1 barakkban, nem lehet nyugodtan egyedül, mégis ez az az idő, ami csak az övék, ez a pár óra van arra, hogy pihenjenek, visszagondolhatnak arra, hogy mit is hagytak otthon: „horkolva repülnek a foglyok”.
• Ezt a versét „levélnek” szokták tartani, de az ecloga műfajára tekintettel párbeszédszerű monológnak tartják. Valójában meghitt, bizalmas beszélgetést folytat a feleségével, akit a képzelet maga elé varázsol.
• A vers szerkesztő elve a különböző valóságsíkok váltakozása: a rideg valóság és az álom, a tábor és az otthon, a jelen és a múlt mosódik össze. Ez már az első vsz.-ban látszik, mikor a drótkerítés feszülését az este eltünteti, és csak az „ész tudja a drót feszülését”.
• Az otthon álombeli képe megtelik aggódó félelemmel: „Mondd van-e ott haza még?” -> Pestről kaptak híreket, de a szeretteikről nem, és ekkor már bombázták Budapestet, és nem tudta, hogy a felesége él e még. A bizonytalanság sokkal rosszabb, mintha az ember tisztában van a tényekkel. Féltette a magyarságot is, és felötlik benne a gondolat, hogy érdemes-e egyáltalán verseket írni, ha már nincs, aki megértse őket.
• A költői kötelességteljesítés erkölcsi parancsát a tábor embertelen világa sem függeszthette fel. A vers születésének körülményeit már már naturalisztikus hitelességgel közvetíti. Fogolytársai már alszanak, de benne a versírás tartja a lelket, nem csak a szeretett nő, és az otthon gondolata, mint a többiekben.
• A „sűrű homályba bukó” vég a méltatlan halál tudatát, az irreális csodavárást próbálja megcáfolni.
• „Egy nappal rövidebb” – a férgek közt fekszik, de ez jónak számít, mert a legyek már elmentek, és „csak” a bolhák és tetvek zavarják már. Tudja, hogy fogoly állat, és hogy az élet rövidebb lett egy nappal. A holdfény enyhít kicsit a kinti a szorongáson, de újra látjuk a fenyegető drótok feszülését, fegyveres őrszemek árnyát, és ez fokozza a rabság kínzó érzését, és így az illúzió szertefoszlik.
• Mondja, hogy „alszik a tábor”, és ez kiemeli, hogy az ő számára az enyhet adó álom sem tud megnyugvást hozni. Ébren virraszt a társak suhogó álma felett, s a csókok ízének feledhetetlen emléke fakasztja fel a múlhatatlan szerelem megindító vallomását: „nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.”
• A rendszer embertelenségét mutatja a vers: noha a körülmények embertelenek voltak, Radnóti és mások is képesek voltak emberek maradni.

  Radnóti valószínűleg – Vergilius nyomán – tíz eclogából álló versciklust tervezett, ezt azonban korai halála lehetetlenné tette. – A hét eclogából öt hexameteres, kettő rímes-időmértékes. Az antik görögséget szabadon használó eclogáival, és előhangjukkal (Száll a tavasz) új és egyéni műfajt teremtett. Különösképp akkor, amikor az antikvitástól már eltávolodott 20.sz.-i ember individualitását, bonyolult érzékenységét, sőt tragédiáját jeleníti meg. Felesége, otthona gondolata és a kultúra, az alkotás azonban erőt ad neki, hogy szembenézzen a megpróbáltatásokkal, és soha ne adja fel.