Radnóti Miklós élete, munkássága

À la recherche… (1944 nyara)

A vers dokumentumjellege – akárcsak a Hetedik eclogáé – megkerülhetetlen. Eleven kiáltások, melyek elsősorban azzal döbbentenek meg, hogy tudni és kérdezni kényszerítenek: hogyan történhetett meg az a szörnyűség? A Hetedik ecloga, a Levél a hitveshez (1944 nyara) és az Ŕ la recherche… voltaképpen elégiák. A versek motívumai átkígyóznak egymásba. Valamennyi jelzésük azonos körben, persze végtelen átmérőjű körben mozog. Közös bennük a fájdalmas vágyakozás az eltűnt idők idilljei, a szerelem, a társak, barátok után; a jelen valóságának naplószerű megfestése, a konkrét tárgyiasság és az lomszerű lebegés. Az À la recherche… is elégikus hangulatú, számvető és búcsúzó, sőt sirató vers. Hexameterei a Hetedik eclogára emlékeztetnek. A francia cím Marcel Proust À la recherche du temps perdu (Az eltűnt idő nyomában) című regényére utal.

A vers szerkezete a kérdések és a válaszok összefonódásából adódik. Az első sor nosztalgikus sóhajtása az eltűnt időt még nem határozza meg semmilyen értelemben. A következő négy sor (két kérdés) már mutatja a sóhajtás tárgyát, az ifjúkort. És megfogalmazza a távolodás, a visszahozhatatlanság érzését.

A második szakasz részletezi a „tündöklő asztal” képét, de a harmadik sorban – amely felidézi a Hetedik ecloga egyik nevezetes sorát („Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok.”) – már a múlt idő határozottá válik. Ez a múltidézés a szakasz zárómondatában szorongató lesz, mert furcsán vegyül a jövő és a jelen: „verseket írtak a rég elesettek, szívükön Ukrajna, Hispánia, Flandria földje.” Ezt a képet 1944 augusztusából visszatekintve a tények, a bekövetkezett tragédiák ismeretében fogalmazza meg Radnóti. Ami akkor csak sejtelem volt, időközben valóság lett. A félmúlt akkor még csak ígérte a tragikus, azóta jelenné öregedő jövőt.

A harmadik szakasz felsorolásba kezd, a „mocskos éj fedezéke” ismét a Hetedik eclogára emlékeztet. A zárómondat pedig „kapaszkodóját” fogalmazza meg: a szobájukat, mely sziget és barlang volt számukra. A negyedik szakasz folytatja a felsoroló emlékezést, a besorozott katonák, az aknaszedő munkások, majd a spanyol polgárháború önkénteseinek alakját idézve. Emléküknek áldoz a komor gyászzenével – hasonlóan a Száll a tavasz második részéhez: „s most a szabadság angyala őrzi nagy álmuk az éjben.”

Az ötödik szakasz továbblendül, majd hirtelen megcsuklik, s csak legyinteni tud: mindegy. Marad a kérdezés a verskezdő „tündöklő asztal”-ra: „Hová tüntek a bölcs borozások?” Az ifjúság szép mozzanatát, a baráti társaságot idézi.
Minden műben, még a legegyenletesebben is vannak kiemelkedő képek. Az A la recherche… ötödik szakaszának három sora is ilyen:

„és szaporodtak a ráncok a szépmosolyú fiatal nők
ajka körül s szeme alján; elnehezedtek a tündér-
léptü leányok a háboru hallgatag évei közben.”

Az emlékezet a halottak után az élőket idézi, az otthon maradottakat, a nőket, a gyerekeket. A „szépmosolyú” és a „tündérléptű” a görög eposzok állandó jelzőire utal. Az emlékezés szomorúságát ünnepélyes felhangokkal kíséri.
A hatodik szakasz tovább kérdez, de nem tud szabadulni a kezdőképtől, a hársak alatti nagy asztaltól – és itt Szerbia már úgy hangzik, mint a második szakaszban Ukrajna, Hispánia, Flandria. Ez is érzékelteti, hogy Radnóti is egy a társaságból, rá is hasonló sors vár.

A hetedik szakaszban újra felhangzó kérdésre aztán megszületik a végleges válasz: nem tér vissza a régi éj soha többé. A második sorban indokolja ezt, melyet egész költészetének jellemzésére, de önmagában is érvényes megfogalmazásként jegyezhetünk meg:

„mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már”

A vers befejezésében hallani lehet Apollinaire dallamait, mikor Radnóti megidézi-elbúcsúztatja a múlt időt, halott barátait, az áldozatokat:

„Ülnek az asztalnál, megbújnak a nők mosolyában
és beleisznak majd poharukba, kik eltemetetlen,
távoli erdőkben s idegen legelőkön alusznak.”

Erőltetett menet

1944 augusztusának végén a németek felszámolták a szerbiai lágereket, a Heidenau foglyait elindították a Borban lévő központi lágerbe. Radnóti itt találkozott néhány ismerősével, s átadta verseinek másolatát Szalai Sándor szociológusnak, aki 1944 novemberében meg is jelentette azok a temesvári Szabad Szó c. lapban.

Az Erőltetett menet Radnóti nagy búcsúverseinek különös darabja, s tartalmazza az utolsó versek valamennyi jellegzetességét. Külső formájában Walter von der Vogelwiede páros rímű elmetszett nibelungi sorait (7 + 6 szerkezetű, 13-as jambikus sor), közelebbről azonban az általa fordított Ó jaj, hogy eltűnt minden formáját követi; a középkori német költő versének hangulata, és motívumkincse hatott rá. Az ősi és német versforma alkalmazása az emberihez, a kulturált ember alapértékeihez való ragaszkodását fejezi ki. A vers szerkezete egy belső vita alakulását követi, mely tárgyilagos tényekre és vágyakra épül. Ezt érzékelteti az egyes szám harmadik és első személyű fogalmazás, a kételkedés és a bizakodás egymásba csúszása. A kétségbeeséstől a lázas reménykedésig ível, a keserűen gúnyos dünnyögés hangos kiáltozásba vált. A beletörődés, a valóság képit a belső lelkesültség, a boldogság látomása váltja föl – még tart a menet, még van erő a folytatáshoz.

A bori központi láger felé menetelve írta Radnóti az első Razglednicát, a másik hármat pedig, utolsó verseit, a német határra tartó erőltetett menet egy-egy állomásán.

RAZGLEDNICÁK

A szó magyarul képeslapot jelent, s versek Radnóti naplóversei közé sorolhatók. Dokumentumjellegük elsődleges: egy halálba tántorgó ember, egy kivételes érzékenységű és erkölcsű költő feljegyzései.

1. razglednica

Pontos, külső helyrajzot ad a háborús világról: „út nyerítve hőköl és sörényes ég szalad”. Amilyen zűrzavaros a külső világ, olyan nagy a költő belső rendje, a hitves alakja köré kristályosodó nyugalom képe is: a természet minden részletének megfigyelése, az angyal szerepeltetése korábbi verseit idézi.

2. razglednica

Az „erőltetett menet” egyik állomását rögzíti, és Radnóti idilli hangján szól. A második mondat a pásztorlánykával és a birkanyájjal olyan „felhőtlen” képet fest, amely a háborútól érintetlen, szinte időtlen derűt sugároz. De ilyen az első mondat is, amely ugyan égő házakról és kazlakról ad hírt, de mintha ez csak háttér lenne: ezt a riadt pórok nem értik.

3. és 4. razglednica

A 3. és még inkább a 4. razglednicában már nem tűnik fel a szép halál képe. A harmónia végleg megbomlik, az esetlenség, a rímhiány, a megbicsaklás elemei uralkodnak. „Itt Radnótinak sikerült a valóságot, utolsó napjainak kegyetlen, valószínűtlenül embertelen valóságát minden irodalmiságon túl közvetlen közelünkbe hozni.” /Tornai József költő/

A 3. razglednica első két sora nem rímel, és az alliterációk is félelmetesek – egyik sem hangzik „szépen”, a förtelmes jelző melletti halál nem hívogató, szó hangalakja is elveszti dallamosságát.

Az utolsó, negyedik razglednica aszimmetrikus: a vers talán nyolcsoros nagystrófának indul. Az első négy sor után a megkezdett A B A B képlet háromsoros C C C szerkezetre változik a szakasz második felében. Csonka marad a strófa, de nemcsak hiányzik a nyolcadik sor – az utolsó mondat is tompa, esetlen, s már az első rím is döccen: teste; te is. A gondolatjelek meg-megtördelik, darabossá teszik a verset, a német idegensége végleg kirepít a „varázslatos” költészet bűvköréből.

A 4. razglednicában szereplő német mondathoz történet kapcsolódik. Radnótival együtt menetelt Lorsi Miklós hegedűművész, akit október 6-án ölt meg az egyik SS katona, miután elvette hegedűjét. Az első lövés nem ölte meg a művészt, ekkor hangzott fel a „Der sprigt noch auf” (Ez még felkel), s dördült el a második lövés. Lorsi hegedűjének elpattant húrját idézi a razglednica második sora.

Radnóti testileg leromlott állapotban menetel, lába csupa seb. 1944. november 8-án szekérre ülhet, de a győri kórházak nem veszik át a sebesülteket, nincs hely sehol. Abda község határában két osztrák SS katona segítségével gödröt ásatnak és agyonlövik a foglyokat: Radnóti Miklóst és 21 társát. A tömegsír feltárása után, 1946. augusztus 14-én temetik el a költőt a Kerepesi temetőben. 1946-ban jelent meg a háborús évek termése Tajtékos ég címmel, 1948-ban pedig napvilágot látott Radnóti gyűjteményes kötete.