Pilinszky János költészete (1921-1981)

Pilinszky János összes műve itt elérhető. „Költő vagyok és katolikus”, emelte ki világképének legfontosabb összetevőit.

A későmodernség egyik legjelentősebb életművét alkotta meg. Költői nyelve a klasszikus modernség talajáról indult, beszédmódja, költészete sok tekintetben különbözik a vallomásos, közvetlen lírai hagyományoktól. Öntörvényű, szigorúan zárt költői világot teremtett, melynek fő témái a modern XX. századi ember elidegenedése, elmagányosodása, megváltás utáni sóvárgása. Képzeletét erőteljesen foglalkoztatja az üdvösség, a hazatalálás vallási gyökerű élménye. A lírai kifejezés lehetőségeit a minimumra redukálja, csupán az élmény magját közvetíti. Legalább annyi szerepet hárít az elhallgatásra, kihagyásra, mint a mondanivaló verbális megfogalmazására. Versei épp az elhallgatás többletével képesek esztétikai hatást kelteni.

Őszi vázlat

A hallgatózó kert alól a fa az űrbe szimatol, a csend törékeny és üres, a rét határokat keres.

Riadtan elszorul szíved, az út lapulva elsiet, a rózsatő is ideges mosollyal önmagába les: távoli, kétes tájakon készülődik a fájdalom.

A vers címe a képzőművészetből ismert fogalom, mely a néhány ecsetvonással megrajzolt téma megnevezése, melyből később a kidolgozott művészi 828e46i kompozíció születik.

Valószínű tudatosan utal a költő a címben erre a műfajra. Felhívja a figyelmet arra a tudatos művészi eljárásra, mely szerint a művész szerepe, a lényeg megragadása, s annak továbbgondolását az olvasóra bízza, s ezáltal a befogadót az alkotási folyamat részesévé teszi.

A címben kitüntetett évszak egyrészt a tájkép, másrészt az elégikum irányába vezeti az olvasót.

Az ősz fogalmához a lírai hagyományban az elmúlás, a számvetés, a melankóliahangulata társul.

Ez az életérzés objektiválódik a személytelen tárgyias leírásban, a lélek belső tájának ábrázolásában.

A felnagyított kozmikus magány a riadtság, a szorongás érzései képi síkon jelennek meg. A konkrét díszletelemek a kert, a fa, a rét, az út, a rózsatő.Ősi toposzok önmagukban is jelentés gazdagok (a kert – édenkert, boldogság, élet, lélek; a fa – tudás, család, élet, világkép; a rét –  nyílt, áttekinthető tudat; az út a megismerés, az életút).

Pilinszky versében a hozzájuk rendelt megszemélyesítések: „hallgatózó kert”, „a fa szimatol”, „a rét határokat keres”, „az út lapulva elsiet”, a rózsatő is ideges” hangulatilag is hozzáadnak  a leírásból kibomló életérzéshez.

A lírai én hiánya, az egyetlen szereplőre utaló metónímia a „szíved”, a teljes elmagányosodás állapotát, az elidegenedés kiteljesedését sugallja. A szó ellehetetlenül e társtalan magányban. A versbeszéd a perszonifikáció ellenére is a leíró jelleg felé mutat. A verszárlatban hangsúlyos helyre kerül a „fájdalom” szó, a benne kifejeződő életérzés válik uralkodóvá a szívben és a tájban.

Halak a hálóban

Csillaghálóban hányódunk partravont halak, szánk a semmiségbe tátog, száraz űrt harap. Suttogón hiába hív az elveszett elem, szúró kövek, kavicsok közt fuldokolva kell egymás ellen élnünk-halnunk! Szívünk megremeg.

Vergődésünk testvérünket sebzi, fojtja meg. Egymást túlkiáltó szónkra visszhang sem felel; öldökölnünk és csatáznunk nincs miért, de kell.

Bűnhődünk, de bűnhődésünk mégse büntetés, nem válthat ki poklainkból semmi szenvedés. Roppant hálóban hányódunk s éjfélkor talán étek leszünk egy hatalmas halász asztalán.

A cím metaforikus értelmű. A kihagyásos szerkezetű mondatból a vagyunk állítmány hiányzik, de a  versszövegben megjelenő többes számú állítmányok egyértelművé teszik, hogy általánosító érvénnyel az emberiségre vonatkoztatja a vergődést, a fogolylétet, a pusztulásra ítéltséget.

A vershelyzet tehát metaforikus. A címbeli háló a versfelütésben a csillaghálóval együtt a kozmikus rabság, magány, kiszolgáltatottság metaforájává válik. A hal a keresztény jelképrendszerben Krisztus jelképe, itt azonban a partra vont hal az ember metaforája. Ilyen értelemben Pilinszky felülírja a bibliai hal metaforát, és a pusztulásra ítéltség szimbólumává avatja.

A hal és háló mellett a vers másik központi metaforája a víz. A víz az élet keletkezésének az archetípusa, tahát életjelkép. A partra vont hal éppen ettől az éltető elemtől szakíttatik el, s válik végérvényesen kiszolgáltatottá.  Ebben a vergődésben a magára maradott, testvértelen ember egymást „sebzi, fojtja meg”. Egymásból sem meríthetnek erőt, s az isten hallgatása is magára maradottságukat teszi nyilvánvalóvá: „Egymást túlkiáltó szónkra/ visszhang sem felel,/ öldöklünk és csatázunk/ nincs miért, de kell”. A bűnt bűnhődés követi, de a bűnhődés nem nyer bocsánatot, nincs feloldozás: „nem válthat ki poklainkból/ semmi szenvedés”. A krisztusi példázat reményével zárul a vers: az életnek van „talán” az áldozatban kiteljesedő értelme. „s éjfélkor talán/ étek leszünk egy hatalmas halász asztalán”.