Pilinszky János költészete (1921-1981)

A második versszakban ezt a csodát értelmezik és magyarázzák a tömör megállapítások, reflexiók. Krisztus diadalát hirdeti az utolsó előtti sor:”Harmadnapra legyőzte a halált.” A latin nyelvű utolsó sor a bibliai kinyilatkoztatás erejével, a klasszikus szöveg archaikus hangzásának erejével erősíti meg az előző kijelentés kétségbevonhatatlan tényét.

 A költemény nem mondja ki azt, hogy ki győzte le a halált, de éppen Krisztus nevének lehallgatása kapcsolhatja össze tudatunkban a lágerek áldozatait a lágerek világ Megváltójával.

A vers szuggesztív erővel hirdeti az elszenvedett emberi és isteni mártírium ellenében az ígéret, a remény transzcendens vigaszát.

Magamhoz

Bátran viseld magányodat, én számon tartlak téged, ne hagyd a sorsod csillagokra, benned érjen a végzet.

Vállad két éber sarka közt ha sisteregve átcsap, tudom, több vagy mindannyiunknál, benned vakít a bánat. Légy hát, akár az állatok, oly nyersen szép és tiszta, bátran figyelj, mint ők figyelnek kegyetlen titkaikra. S egy éjjel, magad sem tudod, mint égig érő ének, feljönnek benned napjaid, a halhatatlan évek: az este nem lel senki rád, az este sírva, késve hiába járják pitvarod: csak én látlak. Vagy én se.

Pilinszky ahhoz az Újholdas nemzedékhez tartozott, akik Babits Mihály, József Attila és Szabó Lőrinc líráján nevelkedve az elvont tárgyiasság módszerével dolgozták ki azt az alapvetően reflexív verstípust, amely a legtágabb lehetőséget adta az élményszerű intellektualitásra, amelyben a gondolat és az élmény legharmonikusabban illeszkedett egymáshoz. Verseikben nem az intellektuális tartalom volt új, hanem az, ahogy az intellektualitást sikerült bevonniok az élményköltészet körébe. Ugyanakkor elmélyítették a lírai tárgyiasság kifejezési lehetőségeit, a leíró, megelevenítő módszerrel a benyomást közvetlenül megverselő költészettől akartak szabadulni és a költői relativizmustól azáltal, hogy tárgyiasították, objektivizálták az érzelmeket és indulatokat. A higgadtan mérlegelő, elemző költészetet eszményítették a szeszélyesen változó hangulatok és benyomások ellenében.

„Bátran viseld magányodat…  ne hagyd a sorsod csillagokra” – intelem és önbiztatás csendül fel a Magamhoz című ars poeticában.

A cím a lírai én önmagához intézett intelemszerűen megfogalmazott  felszólítására vonatkozik.

Az ember önmagához való hűsége, a személyiség belső szellemi-érzelmi integritásához való ragaszkodás volt az az archimedesi pont, ahonnét ki akarta fordítani sarkaiból az elidegenedett világot. Pilinszky individuális programjából hiányzott a társadalmi tett, az azt megváltoztatni akaró közösségi szerepvállalás és az emberi közösségbe vetett hit. Individualizmusát, magányát tudatosan felvállalta, s ennek a hitvallásnak megteremtette a sajátos kifejezésmódját, az elvont tárgyiasság líráját.

A költemény önmegszólító vers, erre hívja fel a figyelmet már a cím is. Az önmagára reflektáló lírai én egyes szám második személyű versbeszédben felszólító mondatokban szólal meg. Ez a visszatérő mondatfajta  önbiztató jelleget kölcsönöz a szövegnek.

A vers kompozíciója két egységből áll. Az első három versszak az első szerkezeti egység. Ennek összetartó erejét, kohézióját az ismétlődő felszólító módú igei állítmányok biztosítják: „viseld”, „ne hagyd”, „érjen”, „légy hát”, „figyelj”. Valamennyi állítmány a lírai én morális elkötelezettségét, az önmagához, az általa felvállalt értékekhez való hűség parancsát fejezik ki.

A vers érzelmi csúcspontja a kitüntetett helyen szereplő középső versszak, melyben a hasonlat az embert körülvevő, de az emberen kívüli világból meríti tárgyát. Az állatok ösztönös „nyersen szép és tiszta” világában egy emberi magatartás jelképét objektiválja. A verset áthatja az az alkotói magatartás, amely szerint elérzékenyülés nélkül kell szemlélni e valóságot.

E látszólagos érzelemnélküliség nem közönyös részvétlenség, hanem épp ellenkezőleg, épp az embertelenség ellen kiált, nem antihumanizmus rejlik benne, hanem egy megnövekedett erkölcsi felelősség. A vers második része leíró jellegű összegzés. A lírai én számba veszi életét. Az utolsó előtti versszak komplex képe (mely egyszerre hasonlata, metafora, hiperbola): „mint égig érő ének,/ feljönnek benned napjaid,/ halhatatlan évek” ennek a számvetésnek a képi kivetülése.