Petőfi Sándor: Szeptember végén elemzés
Szeptember végén elemzés
Petőfi Sándor a Szeptember végén című versét 1847 szeptemberében írta, a Szendrey Júliával töltött mézeshetei alatt, így ez az alkotás a hitvesi költészetének részét képezi. Érdekesség, hogy nászúton Teleki Sándor gróf kastélyában voltak Koltón. A vers címe témajelölő és műfaja elégia.
A vers elemzése előtt ide kattintva elolvashatod a mű teljes szövegét.
A mű szerkezetének áttekintése az 1-9 sorig
A lírai én a tájat szemlélve életének legboldogabb pillanatában az emberi élet és a szerelem mulandóságáról elmélkedik. Gondolatait a környező táj szemlélete indítja el. A természeti képeket párhuzamba állítja az emberi élet képeivel. A „lent” illetve „fent” helyhatározó szavak, a közelebb illetve a távolabbi dolgokat mutatják be. A ” lent” az a közeli dolgokat mutatja, a kerti virágok, zöldellő nyárfa, a kora ősz felidézi a tavasz és a nyár szépségét, értékeit. A „fent” helyhatározószó a távolabbi tájat mutatja be, a téli világot, a bérci tetőt, a távoli hegycsúcson látható hó a fenyegetően közeledő telet fejezi ki. A természeti képhez párhuzamosan kapcsolódik a lírai én élethelyzetének bemutatása a „most” és a „jövő” időhatározó szóval. Most: ifjúság tüze, élet teljessége. Jövő: öregedés, az élet elmúlása)
A térbeliség szempontjából is párhuzamos a kép, a tavasz kapcsán szívére hivatkozik, ami beljebb helyezkedik el, mint őszülő haja, ami az elmúlás közeledtét jelzi, ugyanis a völgy is lejjebb található mint a hegység. A lírai én szemlélődésének tárgya a táj, ami a virágzást és az elmúlást is magában hordozza. Vagyis az idő múlására figyelmeztet, amit az embernek is tudomásul kell venni, vagyis az elmúlás látványa személyes élménnyé mélyül.
„Elhull a virág, eliramlik az élet …”
A fent olvasható sor a vers 9. sora, mely összegzi az eddig elmondottakat. A két alany-állítmány viszony egymáshoz kapcsolásával az egyik tagmondat a természetre vonatkozik, a másik az emberi életre. Kosztolányi szerint ez a legszebb magyar verssor, lágy dallamát az „l” hang gyakorisága adja, amit még erősít a „h” „m” és az ” r” finomsága.
A 2-3. versszakban még inkább személyessé válik a vers. Egy szentimentális és kissé színpadias képet közöl az elképzelt jövőről (látomás). Azt a gondolatot fogalmazza meg, hogy az ő szerelme olyan, hogy a síron túl is tart, szembeszáll a mulandósággal.
