Ottlik Géza: Iskola a határon

A működő nevelési stratégia: a gyerekek neveltetésének kíméletlen felszámolása, éntudatuk megsemmisítése, személyes megnyilvánulásaik szétzúzása – hogy mindezek helyébe egy magasabb szintű (?) magatartás kerülhessen. A deklarált cél: a gyerekekből „használható embereket faragni”. (Nyitott kérdés marad, hogy a katonaság vagy az egész felnőtt társadalom számára-e. Ha társadalmi rendszerekben gondolkodunk, akkor tudnunk kell, hogy korántsem csupán az egykori Monarchia vagy a Horthy-korszak, valamint a fasizmus pedagógiája ilyen.) Itt az eszmény a vakfegyelem és az „egy mindenkiért, mindenki egyért” elv. Ha van gyenge láncszem, annak meg kell erősödnie, vagy el kell tűnnie. Az erősek kiváltsága működhet, a gyengéknek viszont tudomásul kell venniük jogtalanságukat. Tiltakozni nem lehet, sőt reménytelen.

A növendékek zöme hamar elfogadja a rendszert, tudomásul veszi a szabályokat (csupán a legfejlettebb igazságérzetű Medve lázadozik). Belátják a vasfegyelem magasabbrendűségét a „kuplerájozás”-sal szemben; szabadulnának ugyan Schulze terrorjai alól, de látják annak igazságos, demokratikus, valódi közösséget építő, személyiséget fejlesztő elemeit is, és nyilvánvaló előnyeit Bognár, majd Balabán gyengeségével, tehetetlen sodrásával szemben. Az erőszak uralma tehát igazolható, tudomásul vehető. Ezért is fogadják el jogosnak a növendékek Öttevényi kizárását (még a rágalmazással együtt is), ezért is rekesztik ki (azaz verik csaknem halálra) Apagyit.

Fennmaradó kérdéseink: az iskola (nem csupán a katonaiskola) csak a személyiség lerombolása árán tud tanítani és nevelni? A külvilág működése utólag igazolja-e az erőszakra épülő képzést?

Filozófiai mondanivalókat is megfogalmaz az Iskola a határon, témaköréhez illően. (A mű több műfajba sorolható, többek között tudatregény is.) A gyerekszereplők szemében „a létezés természetes rendje” azonnal felborul, a fontosság és lényegtelenség összekeveredik, ami látszik, az csak „a világ hülye valószínűtlensége”. A világkép kusza, és bár valamiféle változás érzékelhető, az idő „nem cselekményszerűen, nem áttekinthetően” múlik; „csak rakódnak” a napok és az órák. „Vakon tántorogtunk a halmazállapotát vesztett időben.”

De éppen ezért, a felnőtté válás útján, egyre gyakrabban fogalmazódnak meg igények és kérdések. Szeredy a kései beszélgetésben valamilyen autentikus lét igényét érzi a „fölösleges viszontagságok” (35 évnyi élet) után. Medve Gábor gondolatai árnyaltabbak: a megfelelő szintű létezés nem puszta túlélés, hanem társaddal való együttes alkotás, valamilyen „hozzáadás”. Nem elég a passzív „töprenkedés”, a lelkekben megvan a szabadság (kötetlenség) „enyhe mámora”, amelyet viszont ellensúlyoz, mint „tőkesúly” a világ „keserű ismerete”, egy „lerakódása a létezésnek alján”.

Az etika is kulcsszerepet játszik ebben a műben. Ha van archimedesi pont a zűrzavaros világban, akkor az talán az erkölcs.

Kezdetben azonban az alreáliskolában csak farkastörvények uralkodnak: „Aki erős, az marad fenn.” Az erőszakszervezetben az etika csak korlátozva működhet, ezt így fogalmazza meg Medve az Öttevényi-ügy kapcsán: „Kétségtelen, hogy igaza volt, de […] az igazság nehézágyúit sem lehet bevonszolni olyan törékeny szerkezetekbe, amilyenek az emberi társadalmak.”

Aztán mindenkiben egyenként kialakul egy célszerű életvitel, és ennek tudatosodása is elkezdődik: „Megtanultunk élni a tájban és egymagunkban a többiek közt.” A személyiségfejlődés későbbi összegezése Szeredy részéről: „Aztán lassan megtanultuk, hogyan kell élni az emberek közt, hogyan kell féken tartani természetes durvaságunkat, erőszakos önzésünket.” Kialakul az élet adományainak megbecsülése is, a minden külső csapás ellenére a legbensőnken megőrződő én tudata, így születnek életenergiák: „mindig vissza lehet vonulni a rendíthetetlen falak közé, hegyeinkbe”.

A személyiségfejlődés csak a közösségi kötelezettség felismerésekor jut el az erkölcsiség szintjére. Előbb a közösségtudat jelentkezik: „A tehetetlen összetartozásnak időtlen időkre szóló köteléke bogozott össze bennünket.” A „civilek is össze vannak kötözve, a Himalája megmászói”. Az egymás megsegítésére is vannak példák: Szeredy Bébé segítségére van, többen megvédenék Medvét, Jaks Kálmán pedig 1944-ben megmenti Szeresyt.