Hirdetés

Ottlik Géza: Iskola a határon – elemzés

12 perc olvasás

Énelbeszélés egy 20. századi regényben

A 19. század második felétől az európai irodalomban a regény vált az uralkodó műfajjá. A 20. századi regény lemond a valóságábrázolás igényéről, a külső terek metaforikus jelentéssel telítődnek. Témává válik az idő, meghatározó lesz annak tudattól függő érzékelése, a belső idő, az elbeszélésben pedig gyakori az idősíkok összemosódása és a töredékes, kihagyásos időszerkezet. Változás áll be az elbeszélő tekintetében is, megszűnik a mindenhatósága, nézőpontja nem közvetít egyetlen igazságot. Az oksági összefüggésekre építő metaforikus történetalakítás mellett vagy helyett megjelenik a metaforikusság. A művekben több nézőpont érvényesül, kitüntetett szerepet kap a szereplők monológjában megjelenő belső nézőpont, és gyakori a nézőpontváltás. A 20. századi regény szerkezete nyitottá válik, a zárlat nem varr el minden cselekményszálat. Ezzel összefüggésben nagyobb szerep hárul a jelentésteremtésben az olvasóra.

Hirdetés


Hirdetés

Ottlik Géza Iskola a határon című regényének témája a katonai alreáliskolában a külvilágtól elszakított 10 és 14 év közötti diákok élete, személyiségük –a sorozatos kegyetlenkedéseknek köszönhető– átalakulása.

A mű szerkezete Az elbeszélés nehézségei című három részből álló bevezetésből és három fő részből áll, amelyek 15, 21 és 25 fejezetből tevődnek össze. A regényben az időmegjelölésnek hangsúlyozott szerepe van. A történet 1957 júliusában veszi kezdetét, amikor Szeredy Dani és Both Benedek (Bébé) Budapesten, a Lukács uszoda tetőteraszán beszélgetnek Szeredy magánéletéről. A beszélgetés látszólag a regény keretének indul, a bevezetés második részében az elbeszélő (Both Benedek) visszapillantása követi az 1944-es nagyváradi eseményekre, a kémtörténet kezdetére, amikor megismerte Magdát (akivel Szeredy most összeköltözött). Az uszodai beszélgetés a következő fejezetben, illetve az első rész ötödik fejezetében folytatódik. Az 1944-es nagyváradi események viszont a második rész 11. fejezetében nyerik el értelmüket. Szeredy és Magda története a harmadik rész 23. fejezetében, Szeredy és Bébé 1958-as tavaszi, Lukács uszodai találkozását felidézve zárul le, illetve marad nyitva, hiszen Szeredy bonyolult szerelmi élete az elbeszélés lezárásakor is zajlik. A kompozíció megalkotásában tehát a megszakítottság kerül előtérbe. A keret nem tér vissza a befejezésben, csak a víz-motívum, a történet az alreálos éveiket lezáró mohácsi hajóúton fejeződik be a csillagos ég alatt, utolsó cigarettájuk közös elszívásával.

Szeredy és Bébé uszodai beszélgetésében a bevezetés 3. fejezetében szóba kerül harmadik iskolatársuk, a már halott Medve Gábor kézirata a katonai alreáliskolában eltöltött éveikről. A regény fő része ezt az időt beszéli el 1923-tól 1926-ig, a megérkezéstől a dunai hajókirándulásig. Az itt töltött három év eseményeit váltakozó nézőpontból két történetmondó –Both Benedek és Medve Gábor– beszéli el. Bébé, az elsődleges narrátor kiegészíti, pontosítja Medve kéziratát. Kezdetben váltakozva, szinte párbeszédszerűen „vitáznak”. Olykor pontosan, idézőjellel jelölve emel be részeket barátja kéziratából (az első rész 2., 4. és a második rész 6.,7. fejezetében). A 9. fejezetet Medve kezdi, Bébé folytatja, majd Medve zárja. Innentől kezdve egyre kevésbé választható szét a két szöveg. A megkülönböztetés alapjául szolgál, hogy Medve Gábor kézirata egyes szám harmadik személyben íródott, magát M.-nek nevezi, Bébé viszont énformát, első személyű elbeszélést használ, fogalmazása egyértelműbb, a múltat a jelenből értelmezi. Az énelbeszélés egyes szám első személyű előadásmódja lehetőséget ad az önelemzésre, a lelkiismereti vizsgálódásra. Medve egyetlen, szó szerint idézett első személyű vallomása az 1942-ből származó összegzés az utolsó fejezetben.

Az elbeszélő a visszatekintésben nem követi az időrendet: „Történhetett jóval előbb is. (…) Ámbár lehet, hogy ez nem aznap volt. Talán hetekkel később. Vagy egy másik évben”. Az eseményeket nem folyamatában, vonalszerűen ábrázolja, az emlékezés, a visszatekintés és az értelmező elemzés szervezi. Az emlékező előrehaladása tömbszerű: kiemel néhány olyan eseményt –akár jelentéktelennek látszó mozzanatot–, amely pontosan rögzült a tudatában, és ezek köré épül a többi emlékkép. Ezek az erőteljesebben megmaradt események a későbbiekben legalább egyszer (gyakran módosulva) ismétlődnek, egyfajta körkörösséget hozva létre. Ottlik jellemző módszere, hogy először megemlíti az adott emléket, majd az erről felidéződötteket beszéli el, aztán ismét nekikezd a mozzanatnak, kiegészíti, részletesebben kifejti, majd az erről eszébe jutottakat folytatva halad tovább. Az előre- és hátrautalások tehát meghatározó szerephez jutnak, olyan eseményekhez kapcsolódnak, amelyek meghatározóak akkori helyzetük kiismerésében, életük alakulásában vagy elősegítik későbbi tetteik, magatartásuk megértését. Az összetett elbeszélői nézőpontnak tulajdonítható, hogy egy-egy eseményről gyakran mindketten beszámolnak. Kétféle nézőpontból látjuk például Eynattent (I/3 és I/2), Medve pokrócozását (I/15), Bébé sárga csomagolópapírjának történetét (II/3 és II/7), a vészfék fogadásból történő meghúzását (III/6 és III/15). Ez az eljárás állandóan megtöri az időrendet, ugyanakkor az egyik történet folyton hitelteleníti a másikat. Mindemellett arra is rávilágít, hogy az emlékezés szelektív, nincs egyetlen hitelesnek tekinthető történet (valóság), az események megítélése mindig az egyén látószögétől függ, sőt az idő előrehaladásával változhat. A múltat nem lehet hitelesen elmondani, mert az emlékezés és az elbeszélés egyaránt torzít. Az elmondhatóság nehézségeire, a kimondhatóság lehetetlenségére már a bevezetés utal (Az elbeszélés nehézségei), s a későbbiekben is többször visszatérő motívum. Az elbeszélőn kívül a szereplők is –főleg Medve– küzdenek a kifejezhetőséggel.

Hirdetés

Lapozz a további részletekért

1 2


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!