Ottlik Géza: Iskola a határon

A modern társadalomra azonban nem az etika elsődlegessége, hanem az atomizálódottság jellemző: „mindnyájan külön mérkőzést játszunk a magunk sorsával”. Az alreáliskola növendékeinek tudattöblete: „egy ponton túl, mint mindnyájan, már egyedül vívja ő is a nagy mérkőzését, és senki emberfia nem jöhet a segítségére”. Medve kéziratának végéről: „annál jobban közeledünk egymáshoz, minél beljebb haladunk önmagunkban, magányunk közös centruma felé”. Csak ilyen közvetett módon jöhetnek létre a „titkos kötés”-ek; az ilyen latens, mély emberi kapcsolatokra áhítozik Bébé is, Medve is.

Adhat-e segítséget a vallás? Az informális és formális viszonyok hierarchiájában érvényesülnek valamilyen kiismerhető élettörvények, de a sorsot időnként felülírja valami. A véletlen? A gondviselés? Öttevényinek nem sikerül a felsőbb emberi hatalmakhoz folyamodnia, Tóth Tibornak viszont igen.

Az bizonyos, hogy a régi kőszegi ház felirata az isteni kegyelem mindenekfelett való voltát hirdeti. A mondat teljes egészében szerepel Medve kézirata elején, de két tagmondata (az isteni kegyelemről szóló harmadik nem!) hangsúlyozódik a regény első és harmadik részének címeként. A regény ugyanis az akarattal küzdő („volentis”) és elmenekülő („currentis”) ember vereségét mutatja be. A középső rész Sár és hó címmel a mélypontot mutatja, a világban tévelygő embert, de itt az utolsó lapokon a hó már a szépség, a misztikum jele is. Az egész mű végkicsengése azonban elmosódottan ugyan, de harmonikus: valamiféle kegyelmi állapotba jutást körvonalaz (ha az akarat és a menekülés hibáit kikerültük). Medve így fogalmaz. „Lehetséges, hogy fennáll a dolgok közt valamiféle isteni rend és összefüggés”, de „a valóságban semmi ilyen átfogó, egységes vagy világos formában kifejezhető összefüggés nem nyilvánult meg”. Ifjú hőseink tehát keresik a transzcendens lény útmutatását és támogatását, de egészen közel nem jutnak hozzá.

Az előadásmód két rétege: hogyan beszél az elbeszélő, és hogyan kommunikálnak a szereplők.

A nézőpont megkettőzése (Bébé narrációján kívül Medve Gábor kéziratát is olvassuk, sőt olykor pl. Szeredy Dani állásfoglalása is megjelenik) egyrészt az objektivitás szándékát jelzi az író részéről, másrészt az igazság sokféleségét, és így cáfolja az abszolút igazság létét.

Az elbeszélő önmagát már az első sorokban azonnal helyesbíti, sőt cáfolja; kimondja, hogy „már nem tudom pontosan”; „ámbár ez sem igaz”. Medve kézirata néhol dokumentum, de még inkább fikció. Szeredy kiválóan tud „a valósághoz teljesen híven” elmesélni (ekkor „a zűrzavarból egyszerre rend támadt, a dolgok formát kaptak, s az élet érthetetlensége érthetővé vált”), de olykor ő is pontosít, ő is téved. Az emlékezés ugyanis (valamennyiünké) szelektív, ítéleteink szubjektívek. A világ teljes megismerése és az esetleges ismeretek tökéletes átadása tehát egyaránt lehetetlen.

A gyerekek a szülőktől egy familiáris, udvarias nyelvet hoztak magukkal. Ezt (is) megsemmisíti az alreáliskola kamaszvilága. Meg kell tanulni a rideg, tömör, csak a formaságokra szorítkozó katonanyelvet (a „parancs”-ot), de át kell venni az informális nyelvet is, a trágárságot, amely még kevésbé árnyalt. Két-három tanév elteltével azonban a trágárság egyik napról a másikra eltűnik, és egyfajta gazdaságos, de mindent kifejező jelnyelv alakul ki a gyerekek között, ennek elemei: félszavak és hangcsoportok, mordulások (közel a teljes megértés!). A gyerekek nem találják a szavakat, nem hallják a másik beszédét, de a metakommunikáció útján is értik egymást.

A megértés kulcsa ugyanis nem a nyelvben, hanem az együtt töltött években van. Medve a mélyponton: „Minél jobban ritkulnak a szavak, annál jobban sűrűsödik az igazság; s a végső lényeg a hallgatás táján van.” Medve hitt abban, hogy „a gyarló szavakon és a nehezen kormányozható tetteken túl sokkal épebb és egészségesebb titokzatos megértés köti össze az egyik embert a másikkal”, hogy „beleláthatunk egymás lelkébe”, hogy „valamilyen különb és rejtelmesebb megértés köti össze az egyik embert a másikkal, mint a szavak és a cselekedetek”. A világban azonban, a „tülekedő áradat”-ban „a szavak, tettek tökéletlen látszata uralkodik”.