A XX. századi én-elbeszélés (Kosztolányi – Esti Kornél, Krudy – Szindbád)

Az én-elbeszélés jellemzője, hogy az elbeszélő egyes szám első személyben átélője a cselekménynek. A szerző szereplőként jelenik meg a műben, a szereplő és elbeszélő nézőpontja sok esetben keveredhet is.

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ Esti Kornél (1933)

című elbeszélésgyűjtemény főhőse Kosztolányi „alteregója” (másik énje), s ezek a novellák jórészt önéletrajzi jellegűek. A kötet első darabja még arról árulkodik, hogy a 252e45c z író önmaga rosszabbik énjével kíván leszámolni hőse alakjában. Esti Kornélnak itt még a gonoszkodás, a féktelenség és a cinizmus a kiütköző vonása. A kötet folyamán azonban elhalkul az önbírálat hangja, s a sátánkodó Esti át is adja a teret Kosztolányi vonzóbb énjének, az érzékeny, a mások iránt szánalmat érző embernek. Kosztolányi a múlt emlékeit idézi fel, fájdalmas nosztalgiáját szólaltatja meg az eltűnt fiatalság, a bohém szertelenség s a játék után. Ironikus humora éppen ezért itt a legváltozatosabb: a mulatságostól a meghatóig minden árnyalat felvillan benne.

Az Esti Kornél kötet utolsó írása a Tizennyolcadik fejezet, amelyben egy közönséges villamosútról ad megrázó leírást s elbúcsúzik az olvasótól az író. A novella felszíni, első jelentésszintje valóban egy közönséges villamosutazás viszontagságairól szól. A novella hőse, Esti Kornél, sötét és hideg éjben türelmetlenül várakozott a villamosra. Mikor végre szilaj kanyarodással visítva (impresszionista elem a hangutánzó szavak, ill. művészi jelzők használata az érzékletességért ) megállt előtte, alig tudott fölszállni, mert „emberfürtök lógtak a fölhágóról”. Belecsimpaszkodott az embertömegbe, s ezer veszély leselkedett rá: ha leesik, szörnyethal. Útitársai egytől egyig gyűlölték a betolakodót. Sok időbe telt, míg a tornácra jutott. De nem adta fel a harcot, s egyre beljebb sodródott az embertömegben, újabb és újabb ellenségeket szerezve magának. Zsúfolva volt a villamos, az ülők kiváltságos társadalmát nem is láthatta. A „minden emberi méltóságából kivetkezett összepréselt, bűzös állatsereglet láttán” annyira megundorodott, hogy már arra gondolt, letesz a küzdelemről, nem folytatja tovább az utazást. Ekkor pillantott meg egy nőt, s ennek kék szeme megvigasztalta. Végül is „megvívta az élet vad viadalát”, egy ablak melletti kényelmes ülésre tett szert: küzdött és győzött. Élvezni akarta diadalát, ki akarta nyújtani zsibbadt lábait, hogy végre pihenjen szabadon és boldogan, de a kalauz azt kiáltotta: „Végállomás.” Elmosolyodott és lassan leszállt.

A novella természetesen nem egyszeri, véletlen villamosutazásról szól, hanem mélyebb értelme van. A jelképes utalások, célzások sokasága mindenki számára világossá teszi, hogy az emberélet útját ábrázolja az író – fanyar keserűséggel, kiábrándultan – a megszületés kínjaitól kezdve az életben maradás vad és megalázó küzdelmein át egészen a végállomásig, a halálig. (a jobb helyért folyó vad könyökharc, a megtalált, de hamar eltűnő boldogság s a végső cél, a beérkezettség hiábavalósága)

KRÚDY GYULA Szindbád:

novelláiban kiindulópontja Mikszáth, neki is leginkább a novella felel meg, melyet egy anekdotikus különösségre épít fel, ám ez csak ürügy, kiinduló pont. Műveiben a múlt nosztalgikus hangja szólal meg, de ez a múlt nem reális, történelmileg kézzelfogható idő, hanem a múlt, ahogy a lélek történetében és az irodalomban él tovább, az emlékek és ábrándok kora. Szinbád is több száz éves, és ezzel az éppen megemlített szimbólummal fejezi ki Krúdy, hogy minden, ami történt, tegnap történt, közelmúlt és távolmúlt összemosódnak a tegnapban. Addig az elbeszélő a dolgokat abban a sorrendben mondta el, ahogy megtörténtek, legfeljebb ügyeskedésből zavarta meg itt-ott a sorrendet. Az újjak összevissza keverik az időrendet, egy napba belefér az ember egész múltja, és egy ember élete évszázadokig tart néha. Az elbeszélés egysíkúsága megszűnik, egyszerre megszámlálhatatlan mese halad egymás mellett, egymásba fonódottan.

Szindbád és a színésznő (1911)című novella is a múlt jelenné tételével kezdődik: „Történt egyszer, hogy Szindbád tengelyen utazott…” és ezután meséli el, hogy miért és hogyan került ebbe a helyzetbe (egy barátját látogatta meg, akit színésznő felesége elhagyott, s ezért Szindbádot küldte utána, aki egy kocsi tengelyén utazott el a nő után; végül, miután látta a nőt szerepelni egy gyenge darabban, hazavitte őt). Szindbád, „aki akkor még csak százesztendős fiatalember volt”, szerette megnézegetni a dolgokat, melyek további gondolatokat, asszociációkat keltettek benne. (Pl. egy falon lévő képről nagyanyja meséi jutottak eszébe, cselédekről; különböző hangulatokat idéztek fel benne, mindenről valami eszébe jutott.).