Ottlik Géza: Iskola a határon – elemzés

A műben maga az idő is témává válik. A külső, objektív idő mellett hangsúlyos szerepet kap a belső, személyesen megélt idő (mindkét elbeszélő belső ideje): „a természetes időérzékünk eléggé felmondta a szolgálatot. Vakon tántorogtunk a halmazállapotát vesztett időben, s hol úgy éreztük, hogy egy helyben állunk, hol pedig mérhetetlen messzeségben láttuk magunk mögött a nemrég múlt eseményeket”.

Az első három nap teljes részletességgel idéződik fel, az első három (kiképzési) hónapot is kiemelt fontossággal beszéli el az elbeszélő. Az idő ezalatt „olyan nehezen múlt, hogy szinte önkínzás volt számon tartani a napokat”. A következő évből csak néhány mozzanat elevenedik meg. A katonaiskolai három év pedig „egyáltalán nem telt el, hanem van; minden pillanat áll egy helyben, kivetítve a mindenség ernyőjére”.

A mű lehetőséget ad a példázatos értelmezésre, azaz valamilyen tanítói szándék, erkölcsi tanulság levonására, feltárására. (A példázat vagy parabola eredetileg érdekes, tanulságos történet, amely elvont formában nehezebben érthető erkölcsi, vallási, társadalmi vagy filozófiai igazságra világít rá.) A példázatosságra már a mű címe is utal. Az Iskola a határon egy, a két világháború közötti, a nyugati határ mentén megjelölt (felismerhetően Kőszeg) katonai alreáliskolát nevez meg. Az iskola fogalmához a tudásszerzés, a nevelődés, a fejlődés, az életre való felkészülés gondolata társul. A határ szóhoz pedig a szabadság-rabság, metaforikusan a bűn-tisztaság, beletörődés-lázadás vagy a gyermeklét-felnőtt lét képzete társul. A regényvilág alátámasztja ezeket a jelentéseket, hiszen az alreál belső életét szigorú szabályok irányítják, az ellene irányuló minden lázadás büntetést von maga után. A szereplők határhelyzetbe kerülnek, elvesztik civil életük gyermeki derűjét, régi világukat, tájékozódási pontjaikat és valamennyire önmagukat. A szigorú fegyelem, az erőszakra épülő belső hierarchia (Merényiék hatalmaskodása) tapasztalata azonban értékalkotó erővé válik: belső szilárdságot, öntudatot, erkölcsi tartást, lelki nyugalmat alakít ki, az egyén teljes magárautaltságából pedig egy életre szóló összetartozás lehetősége teremtődik meg. Ennek a gyötrelmes útnak a többször feltűnő metaforikus motívumai a sár, az eső, a szél és a köd, melyhez a zűrzavar, a szenvedés, a kilátástalanság kapcsolódik, a hó, melyhez a megtisztulás, a személyiség újraépülése társul és a csillagos nyári éjszaka, mely a belső rendet, a függetlenséget idézi. A katonai iskolában keservesen szerzett tapasztalatok felnőttként is védelmet nyújtanak az egykori növendékek számára.

A regény példázat arról, hogyan lehet élni a nehezen élhető életet, hogy van egy függetlenített belső világunk, amely bárhol a mienk; arról, hogy a dolgok értéke nem egyértelmű, megítélésük változik. Ehhez a felismeréshez Bébé és Medve más-más utat bejárva jut el: Both Benedek a meglévő elfogadásával, alkalmazkodással, Medve Gábor pedig lázadva (ő meg sem próbál alkalmazkodni). A regény mindkét utat érvényesnek tünteti fel.

A műben a felszínen mindig történik valami, többnyire szörnyű esemény (Schulze vagy a Merényi- csoport kegyetlenkedése), melynek fellelhető egy szűkszavú, de lényeges belső következménye. A regény nemcsak az eseményeket, hanem azok hatását is vizsgálja: hogyan változik jellemük, hogyan alakulnak a kapcsolatok a felszínen és rejtetten. Nemcsak rombolják, hanem építik is személyiségüket. Az első –Non est volentis mottójú– rész felismerése, hogy a környezettől független belső személyiség széttörhetetlen, a belső élet szabad és vigaszt adó (pl. Medve számára a trieszti öböl képe). A második –Sár és hó című– részben a mindennapi élet kezd megszokottá válni. Ez a nagy belső történések ideje: Bébé számára szertefoszlik Júlia alakja, eltűnik a barátság (Halász Petár megtagadja), megsemmisül Medve és anyja feltétlen összetartozása. Ugyanakkor örömforrások is feltűnnek, például jó menetelve énekelni, leesik az első hó. Közeledések kezdődnek, védelmi rendszerek formálódnak a meginduló kommunikációban. Az itt használatos nyelv civilek számára lefordíthatatlan, nem csak szavakban ölt testet (ülepen rúgások, morgások, félmondatok, vigyorgások, lökések formájában). A harmadik rész –Sem azé, aki fut– a fogdával, majd Medve betegségével indul. A kórházban kezd másként látni, felfedezi a felemelő és jó dolgokat. Ez a megvilágosodás csaknem kegyelmi jellegű, és összefüggésbe hozható az első és a harmadik rész mottójával, amelyek a Bibliából származnak, hiszen Pál apostol a rómaiakhoz írt levelében (Róm 9,15-16) a kegyelemről szólva így folytatja: „hanem a könyörülő Istené”.