Örkény István: Tóték (1964)

Az őrnagy és Tóték viselkedése kölcsönösen feltételezi egymást. Tóték szolgalelkűsége, eleve hibás életstratégiája és életformája szinte rákényszeríti az idegent, hogy hatalmaskodni kezdjen. Szinte felkínálják a lehetőséget az őrnagynak, hogy zsarnokuk legyen.

A tetőpont felé haladva, ahogy Tót Lajos tűrőképessége fogy, működni kezdenek normális emberi reakciói: menekülési ösztöne, álmossága. Először elszökik, majd rátalál a „budi”-ra, amely ezúttal (szintén groteszk módon) emberi szükségletet, nyugalomvágyat, sőt meghittséget is jelképez. A kezdőmotívum visszatérése szerkezeti lezáródást is jelez.

Végül egyetlen mentsvára marad Tótnak: a kiszabott idő; a sokasodó méltatlanságok csak egy bizonyos határnapig tartanak. Az időbe kapaszkodik, aminek ciklikus rendjét ugyan a vendég összezavarta, de előrehaladását nem. Az őrnagy visszatértét, a szenvedések meghosszabbodását hősünk végül már azért is képtelen elviselni, mert testi-lelki tartalékai végképp kimerültek.

A szerkezet első egysége, az expozíció gyorsan felfuttatja a várakozás feszültségét, amelyet hirtelen megtör a megdöbbentő sürgöny. Ettől a ponttól kezdve két szál fut egymás mellett a műben: a mátraszentannai eseménylánc és a frontról érkező levelek, értesítések sora. Így is fogalmazhatunk: az epizódokat dokumentumok ellenpontozzák. (A sorban negyediknek érkező küldemény újabb fordulat lehetőségével kecsegtet, újraéleszti a feszültséget, felcsillantva a reményt, hogy hátha mégsem halt meg Tót Gyula zászlós, de a legvégső, a kórházi leltár szertefoszlatja azt.) A párhuzamos szerkesztésmód révén a kiélezett ellentétek (pl. „ittak az ő zászlós fia egészségére”) értelmezésre, állásfoglalásra kényszerítik az olvasót; a fordulóponttól kezdődően már nem beleéléssel, hanem rálátással, külső szemlélőként olvassuk a történetet. Örkény István célja: nézzünk szembe magatartásunk ellentmondásaival, életünk groteszk jelenségeivel, és mi is keressük az értelmes cselekvés módját.

A befejezésben, ha gyilkosság árán is, az őrnagy elleni fellázadással, úgy látszik, helyreáll a rend: „Négy egyforma darabba vágtam” „Te mindig tudod, mit hogyan kell csinálni.” Az olvasó azonban a döbbenet hatása alatt áll, és Tót Lajos továbbra sem alhat nyugodtan, most már a lelkiismerete miatt. A történet lezárása éppoly groteszk, mint maga a mű.

Az elbeszélő a hagyományos epika eszközével, az anticipációval élve többször is előre jelzi a végső groteszk fordulatot, a tragikus és mégis felemelő, feszültségoldó tettet. („Ha az ember Tót Lajost egy éles késsel kettészelte volna”; „pengéje egy borjút kettévágott volna”; „Ennek nem lesz jó vége, Mariskám” stb.). Az eposzi hagyományok maradványának tekinthető az „édes, jó Lajosom” – állandó jelzős szerkezet is. A visszatérő motívumok (pl. illat-szag-bűz) ugyancsak a szerkezet erősítését szolgálják.

Örkény István (1912-1979) ezt a művét először kisregényként, a korszak jellegzetes magyar epikai műfajában írta meg. A benne rejlő drámaiság a színpadi átdolgozásra is alkalmassá tette; az 1967-ben megszülető Tóték c. dráma a második világháború utáni magyar irodalom első jelentős nemzetközi sikerének bizonyult.

Forrás: Középiskolai kötelező olvasmányok elemzése, Corvina Kiadó, 2001, 237-240, oldal. Az elemzést Kelecsényi László Zoltán írta.