Móricz Zsigmond: A boldog ember

Ez az élményszerű előadás meghatja Joó Györgyöt („még reszkettem is a magyar hazáért”), majd a tizenhárom tábornok kivégzésének elbeszélése magát Bimbó bácsit is könnyekre fakasztja („még a szeme is sírt, mikor ezt mesélte”).

Móricz a szájhagyomány nevelő hatását mutatja be: az iskolai tanítás helyett szájról szájra terjedő történeti mondák őrzik a múltat, ezek szerettetik meg a hazát a szegényparasztokkal. („így tanulja meg a szegény falusi gyermek, mijén is a világ sora a hazában.”)

Ha a regény szövegét a környék mesemondóinak stílusával összevetjük, megállapíthatjuk, hogy Móricz alig módosíthatta unokaöccse szavait. A szókincs és a mondatfűzés annak a táj nyelvnek felel meg, amely az írónak is a legkedvesebb. Az olvasónak könnyű megérteni, mert ez a nyelv vált irodalmi stílussá, tehát nem hat provinciálisnak. Tőrülmetszett magyar tájnyelvi szöveggel találkozunk, melyet az író mint szülőföldjének kincsét élvezettel jegyez fel, s csekély alakítással úgy ad tovább, mint családja kis világának üzenetét a nagyvilág számára.