Látomásos jelleg Vörösmarty Mihály verseiben

„A vén cigány, Vörösmarty egyik utolsó verse, alkotásának megdöbbentő hangszerelésű fortisszimója. Képek zuhataga ragadja el az olvasót, világok végzetein zuhanunk keresztül, pokol és mennyország dübörögnek és zenélnek valahonnan távolról és minden elveszett. De az utolsó strófában megint felcsendül az „és mégis” magyar vigasztalása, a megokolatlan és mégis megdönthetetlen hit az élet feltámadásában, Zrinyi hite és Madách hite, és Vörösmarty költészetei mely mindig a halál és semmi határán járt, nem csendül ki reményeveszett hangokon.”

Szózat – 1936

Ebben a versben Vörösmarty a haza iránti rendületlen hűségre kötelezi a magyar népet. (első és utolsó előtti versszak) Ezt követően a hazát mutatja be. A történelmi visszatekintés a dicső múltra elég képszerű. A magyar történelem eseményeinek felidézése mind vízióba megy át: a látomásszerűséget az eredményezi, hogy a költő nem egyszerűen csak annyit mond, hogy a magyar hadsereg legyőzte a törököket, tehát nem (metonímia szerűen) az egészet tekinti, hanem annak az eseménynek csak egy kis részletét. Ezzel a konkretizálással szubjektívvé, személyesé teszi, és az olvasó számára egy aprólékos kép jobban elképzelhetőbb, emlékezetesebb, mint egy nagyvonalú kijelentés: „Itt törtek össze rabigát / Hunyadnak karjai” „Szabadság! itten hordozák / véres zászlóidat.”

A vers második felében pedig a nemzethalál víziója jelenik meg. Ezt is eszméletlen képszerűséggel, adja elő. „Hol a temetkezés fölött  / Egy ország vérben áll. // S a sírt hol nemzet sűlyed el, népek veszik körűl, S az ember millióinak / Szemében gyászköny űl.” Egy ország vagy nemzet pusztulását nem mint egy temetkezést képzelnénk el, ám a költő mégis erre ösztönöz minket ezzel a látomásszerű leírásával. Szinte látjuk, hogy a nemzet elsüllyed (a szó szoros értelmében) a sírban.

Az első és utolsóelőtti versszakban a költő a megszemélyesítés eszközével mutatja meg, hogy mi a haza. A haza miben létét (itt születünk, itt élünk, stb.) olyan hasonlatokkal (cselekvésekkel) Írja le, amit szintén víziókként látunk: „Bölcsőd az, s majdan sírod is, / Mely ápol, s eltakar” A hazát, mint egy anyukát látjuk, aki betakarja a bölcsőbe gyermekét (a nemzetet).

Emlékkönyvbe – 1949

1849-ben, a Szabadságharc bukása után Vörösmarty súlyos lelki állapotba került. Így ebben a végletes versben önfegyelmét is elveszti, és ezért „meggondolatlan” kijelentéseket tesz: „vesszen ki a világ” A vers egy nagy ellentmondásra épül: voltaképpen a költőnek kéne bíztatást és tanácsokat adni egy fiatal hölgynek, aki megkérte, hogy írjon az emlékkönyvébe; de mégis a költő könyörög, hogy adjon neki hitet, sejtelmet, reményt. „Inkább adj nekem / Hitet, sejtelmet, egy reménysugarat” Az utolsó versszakban már koldul a hitért. A vers legcsodálatosabb látomása már azt a hatást kelti, hogy a költő kilép a kozmoszba: „Elkárhozott lélekkel hasztalan / Kiáltozom be a nagy végtelenbe” Itt Vörösmarty magát bukott angyalként nevezi.

Előszó – 1950

Az Előszó a legemelkedettebb nyelvű magyar versek közé tartozik. Vörösmarty e művére is jellemezőek a látomásszerű, romantikusan túlzó képek.A Szabadságharc bukását, és Világos katasztrófáját kozmikus tragédia látomásává emeli. Leginkább a háborút írja le eltúlozva, víziószerűen:„A vész kitört. Vérfagylaló keze Emberfejekkel labdázott az égre, Emberszivekben dúltak lábai.” E vers egyszerre külső és belső léttörténet szerves egysége, azaz a látomás nem csak külső, hanem belső léttörténet is, egyfajta lelki önéletrajz.A három egység háromféle nézőpontot rejt. Az első a fennkölt, ünnepélyes hangú pozitív látomás példája, a második – ezzel szemben – a pusztulás képeitől hemzsegő, tragikus hangvételű, apokaliptikus látomásé. A harmadik szakaszban kevert megközelítésben látomás jelenik meg: az idillnek álcázott tragédia ironikus megközelítésben mutatja a pusztulás utáni világot. „a költemény a magyar nép katasztrófájának lázas víziója” – Tóth Dezső