Ibsen – A vadkacsa elemzés (1884)

Elnézőbben (humorral) ábrázolt jellem Gina; (az idegen szavak torzításával) hangsúlyozott műveletlensége mellett gyakorlatias, józan, a terheket magára vállaló (és férje előtt leplező), a két férfi „illúzióihoz” asszisztáló feleség; bűntudata nincs (tudja, hogy kölcsönösen szükségük volt erre a házasságra). Csak a lapos, köznapi, primer jelentéseket fogja fel, így Gregerset folyamatosan félreérti – Ibsen egyszerre ironizál rajta és a túlzó, ködös fellengzősködésen.

Hedvig ártatlan, érzékeny, tapintatos gyerek, az egyetlen tiszta, őszinte figura – ebből fakad tragédiája: komolyan, véglegesnek veszi, hogy Hjalmar „ellöki magától”; ezért (éppen születésnapján) feláldozza magát. (ő megérti a gregersi metaforikát is: a padlást a „tenger mélységének” érzi – magatartásformája kivételes ebben a környezetben, halála igazolja is, cáfolja is Gregers követeléseit.)

Az öreg Ekdal – a Gregers emlékeiben élő, idealizált, természetközeli, híres vadász helyett – lecsúszott, megalkuvó (erdő helyett padlással „öncsaló”), hiú (l. egyenruha-viselés), illúzióiban élő, szenilis, alkoholista öregember. Vele ellentétben Werle nagykereskedőt – akinek magatartását nagyhatalmú gyáros-mivolta, társadalmi helyzete is meghatározza – bűnösségének tudatában a jóvátétel szándéka hajtja családjával és Ekdalékkal szemben is. (A két öreg párhuzamos-ellentétes sorsa lezárult, valamiképpen mindketten menthetetlenek már.)

Az „akut tisztesség-lázban szenvedő” reformátor, Gregers Werle a mű rezonőr figurája. Erkölcsi maximalizmusának azon illúziójával, hogy az igazság felfedése, az öncsalás tisztázása után az emberek boldogok lesznek, Hjalmart akarja megmenteni. Az ő öncsalása: azt hiszi, hogy lehetősége van ideális követelésekre, morális kísérletezésre. Különc, kétbalkezes, tapintatlan alak (a mocsok-mosdóvíz- és a bűz-motívumok önmagukban is jelképesek). Gyerekkorából valók tetteinek pszichológiai motivációi – élete szinte freudi séma: szülei rossz házasságában meggyűlölte apját – tőle még felnőtten is fél. Apja szerint viszont anyja alkata, betegsége a pszichikai determináltság oka. Tizenhét évet magányban, önutálatban, bűntudatban tölt (nemcsak apjától, az élettől is elidegenedik, hiányos a valóság- és emberismerete; apja elvakultnak minősíti). éltetője előbb csak eszmék iránti rajongása, majd a próba-lehetőség (a megtalált életcél) hajdani barátjának idealizált alakján. Vétke, hogy saját példája helyett mással próbálja meg ideáljait végrehajtatni; számára ez pusztán pótcselekvés – Hjalmarnak pedig (belső indíttatás nélküli) külső kényszer.

Ibsen nem az elfogadott etikai értékeket: őszinteség, megbocsátás, becsület stb. állítja a középpontba és járatja le, hanem Gregers direkt beavatkozását, erőszakos módszereit. Hiába az eredeti nemes szándék, a pozitív eszmény, az elvi igazság, ha intrikájával szándékai ellenkezőjét éri el: előbb boldog megbocsátás helyett veszekedést talál, majd Hedvig halálával végérvényesen igazolódik kártékony hatása.

Relling a mű másik rezonőr-figurája; kicsapongó, cinikus, de másokkal törődő (néha aggódó) „diagnosztizáló”. Csak a tüneti kezelések eredményességében hisz; a fennmaradás feltételének az illúziót tartja. Alaptétele, hogy „az átlagember boldogtalanná válik, ha öncsalásából kizökkentjük”. Pontosan tudja, hogy Ekdal egyéniség – azaz Relling szerint: abnormitás – nélküli átlagember, akinek „szerencsétlensége, hogy saját körében mindig lángésznek számított”. Az általa betegnek tartott Gregersszel folyamatosan ellenpontozzák egymást – a doktor cinizmussal átbillenti a „rajongást”, a „bálványimádó delíriumot”, és fordítva -; intellektuális vitájuk a mű gondolati magja. Relling kiábrándult állásfoglalása látszólag egyezik Nietzsche gondolataival: „Szükségünk van a hazugságokra, hogy győzedelmeskedjünk a valóság felett, ezen ,igazság’ felett, szükségünk van a hazugságokra, hogy élhessünk. Hogy a hazugság az élet szükségszerűsége, az maga is része a lét elborzasztó és kérdéses jellegének” (A hatalom akarása) -, de Ibsen nem veti el a hagyományos értékeket, csak beismeri azok korlátozott érvényesíthetőségét. (Relling például „végzetesnek” tartja, hogy Gregers „nem szegte nyakát a Höjdal-telep valamelyik bányájában”, de féltve aggódik Hedvigért.)