Ibsen – A vadkacsa elemzés (1884)

Az író eltávolít, elidegenít hőseitől: Hjalmar komikus jellem, értéktelensége lelepleződik; Gregers ambivalens magatartása fokozza a komikumot, de módszereivel egyeztethetetlen célja ugyanakkor tragikumot eredményez – a majdnem-komédia tragikomédiába csap át. A komikum csúcsa, hogy – paradox módon – épp Werle nagykereskedőék, a sokat tapasztalt, gátlástalan figurák (l. Sörbyné előző házassága) valósíthatják meg az őszinteségen alapuló „ideális házasságot”.

Az egyetlen rokonszenves szereplő tragikus halála kétségtelen értékpusztulás, de Hedvig – apja iránti szeretetének bizonyítására elkövetett – áldozata nem katartikus hatású a környezetre, csak megerősíti az alapkoncepciót: a valóság egyeztethetetlen az eszményekkel. Halála pusztán újabb öncsalásokat eredményez (Hjalmar pózolását Gregers fennköltnek találja, Relling cinikusan leleplezi).

Az ibseni dikció drámatörténeti vívmánya a reális, hétköznapi nyelv; nincs „félreszólás”, monológ, minden szó, gesztus fontos; a dialógustechnika a közvetlen jellemzést szolgálja (l. Gina, Hjalmar, Gregers.)

A vadkacsa dramaturgiai újítása a középponti, többértelmű szimbólum alkalmazása úgy, hogy a vadkacsa egyszerre része a drámai világ valóságának (így szorosan kapcsolódik a cselekményhez; a szereplők életéhez); másrészt önmagán túlmutató, összefoglaló-helyettesítő jelkép (az illúzióvilág központja), hangulati tényező, a hazugságok megjelenített vezérmotívuma – úgy hatja át az egész művet, hogy kép és jelkép volta állandóan változik. (A kapcsolódó helyszín, a padlás, fontos szimbolikus tér is; illuzórikus valóság-imitáció, az „illúziók mocsara”, a két Ekdal elrejtőzésének színtere: úgy idéz egy vágyott (szabad, természetes) teret, hogy közben önmaga zárt, mesterséges, akváriumvilágítású. A vadkacsa Werle nagykereskedő „sebzett szárnyú vadászzsákmánya” (és ezzel Gina sorspárhuzama is). Mellőle bukott le Ekdal hadnagy, aki lenn is maradt; Haakon Werle beszél legelőször „némely szerencsétlenekről, akik egy-két szem söréttől is lemerülnek”. Tőle kerül a madár Ekdalékhoz (mint minden, beleértve Hedviget is) – így még a hazugságokhoz is ő juttatja a családot (az öreg Ekdalhoz hasonlóan a vadkacsa is „egészen elfelejtette már a régi vad életét”). Gregers meg „szívesen lenne vadászkutya”, hogy felhozhassa a „lemerült és megragadt” Hjalmart, akiben „sok van a vadkacsából” (nem akar a világosságba felbukkanni, ahol „láthatna”). A vadkacsa Hedvignek áldozat; imádkozik érte, a mű végére pedig azonosul vele – „hiszen a vadkacsát is ajándékba kaptuk, és mégis olyan végtelenül szeretem” -, és elpusztítása helyett önmagát lövi szíven. A sebesült, sánta, bezárt madár egyszerre a hazugságok, illúziók, öncsalás, ugyanakkor a szépség, a tisztaság szimbóluma is.

Az egész műre jellemző az irónia, mert feloldatlanok az értékellentétek: a látszat szembesül a valósággal; a jellemek ambivalensek; szélsőséges vélemények ütköznek, az elégikus atmoszférát komikus dialógusok robbantják szét.

Műfaj a „modern tragikomédia”: a komikus helyzetek nem komédiát eredményeznek, a tragikum katartikus hatás nélküli (az ártatlan bűnhődik, a bűnösök új életet kezdenek), nincs ok-okozatiság bűn és bűnhődés között – a műben a tragikomikum, a költői szimbólumalkotás és az analitikus társadalomkritika együtt hat. Ez az új műfaj, az ábrázolt magatartástípusok, minőségek, a váltakozó hangnemek (szentimentalizmus, pátosz, irónia, komikum stb.), az értékváltások sora, az összetett értékábrázolás az író világnézeti (át)formálódását, ifjúkori reményeinek, illúzióinak összeomlását is tükrözi.

„Atmoszféra és miliő egységének megteremtése”, „a miliő aktív drámai technikája” Ibsen egyik legtovább ható vívmánya. Almási M. véleménye szerint „mindnyájan tőle tanultak: Shaw és Hauptmann, Csehov és Strindberg, sőt az amerikai dráma nagyjai is vitát provokáló, ám művészi inspirációt adó egyéniségével nem tud meghalni. Csak újra és újra feltámadni”; Vajda Gy. M. pedig úgy véli, hogy Ibsen életműve egyfelől máig ható érvényű kiindulás és kezdet, „másfelől viszont befejezés, lezárás, szintézis: az egyetlen sikerült kísérlet a XIX. századi realista regény módszerének drámában való alkalmazására.”