Hirdetés

Guillaume Apollinaire (1880-1918)

13 perc olvasás
Appollinaire kalligram

Az avangárd

Az avantgárd a XX. század első harmadában kibontakozó művészeti irányzatok átfogó neve: kubizmus, dadaizmus, futurizmus, szürrealizmus, konstruktivizmus, expresszionizmus. Szakítanak a polgári világ hagyományos művészetével, a kiüresedett formákkal, kifejezésmóddal. Elutasítanak minden korábbi művészetet, az egész polgári felfogással szakítanak. Jellemző rájuk a kihívó hang, a meghökkentés, a provokáció. Az ágazatok egészen különböznek esztétikai értékükben és hatásukban. Egyik sem terjed ki a művészet egészére, nem korstílusok, párhuzamosan hatottak, ritkán jelentkeznek tisztán. A lázadás hátterében a kapitalizmus válsága, a technika rohamos fejlődése, a katonai erő növekedése, a sovinizmusok állnak.

Hirdetés

Guillume Apollinaire élete és művészete

Guillume Apollinaire (ejtsd: (gijóm apolliner) (1880-1918). Rómában született egy olasz katonatiszt és egy emigráns lengyel nemes lányának törvénytelen gyerekeként. Még fiatalon Franciaországba kerül. Itt nő fel, és itt lesz költő. Párizsba bekapcsolódott az irodalmi életbe, és hamarosan a párizsi művészvilág egyik központi szereplője lett. Megismerkedett Picassóval és a modern festészet több képviselőjével, köztük Marie Laurencin (mári loranszen) festőnővel, legnagyobb szerelmével. Kapcsolatuk öt évig tartott, 1912-ben szakadt meg végleg. Apollinare az új festészet, a kubizmus lelkes híve és szószólója lett. Felvette a kapcsolatot az olasz futuristákkal is. 1914-ben önként jelentkezett katonának, úgy élte át a háborút, mint egy izgalmas kalandot. 1916-ban egy gránátrepesz átütötte a koponyáját, sebesülésének következményei haláláig elkísérték. Legyöngült szervezete a spanyolnáthának már nem tudott ellenállni.

Guillaume Apollinaire költészetét az újítás és a hagyományőrzés egysége jellemzi. Érezte, hogy a szimbolista költészet eszközei már nem alkalmasak a kialakuló új világ megszólaltatására, az ember új világérzésének kifejezésére, ezért szenvedélyesen kutatta a költői megújulás lehetőségeit. Úttörésének merészsége mégsem jelentette a klasszikus költészet és a szimbolizmus értékeinek megtagadását. A szimbolistáktól azonban elválasztotta nagy életszeretete, a külvilág felé fordulása, bizalma a jövőben, a technikai civilizációban.

Ő használja először a szürrealizmus szót. Leghíresebb kötete 1918-ban jelent meg Kalligrammák címmel. Két érdekes versfajta jelenik meg ebben a kötetben: a beszélgetésversek (utcán, kávéházban… ellesett szövegfoszlányokból áll össze a vers, rendezetlenül); és a kalligrammák (=képversek, a vers szavait a költő rajzszerűen helyezi el, kép és vers egyben).

Legjelentősebb két verseskötete a Szeszek (1913) és a Kalligrammák (1918).

Szeszek

A Szeszek c. kötetben tizenöt év alatt keletkezett verseit gyűjtötte össze. Ezek nagyrészt életének eseményeihez kapcsolódnak, stílusuk szerint pedig három réteget, három fejlődési szakaszt képviselnek: a korai versek a szimbolista hangulatlírát folytatják; a rajnai versekben a költő az egyszerű dalformát kelti új életre, visszanyúlva a francia trubadúrok, Villon, a romantika, a német Lied (líd; dal), Heine, Verlaine örökségéhez; a versek harmadik csoportját a modern szintézisre törekvő, kubista-szimultanista szerkesztésű költemények képezik.

Hirdetés

A meglehetősen heterogén összetételű kötetet egy jelentéktelennek látszó, egyszerű újítás teszi egységessé: az írásjelek elhagyása. Ezzel az eljárással már mások is kísérleteztek, de Apollinaire volt az első, aki egy egész kötetben következetesen alkalmazta. Így az írásjelek nem gátolják a versek melódiájának szabad áramlását, mintha mindegyik verset egyetlen dallam lebegtetné, egységes hangulati-érzelmi összefüggés jön létre köztük. “A ritmus, averssor tagolása, ez az igazi központozás” – írja a költő, aki tudta azt is, hogy “a központozás elhagyása rugalmasabbá teszi a szavak lírai jelentését” is, azaz többértelműbbé teszi a verset, gazdagítja jelentését.

A Kikericsek (1902) valószínűleg még az Annie-versek közé tartozik. Oldott, kötetlen, szabad versépítés jellemzi. Az őszi rét jelenségei, események töredékes képekben villannak fel a szerelmi motívummal együtt. A két téma kölcsönösen idézi fel egymást, kapcsolatuk szinte álomszerű. A költő mintha az értelem működésének kikapcsolásával jelenítene meg lelki tartalmakat, a külvilág jelenségei az érzelmek tükörképének tűnnek fel. A valóságos élmény a vers megejtő zenéjében szinte elpárolódik, és szabad, részben a dallamtól is sugallt asszociációkba oldódik. A méreg, megmérgeződik, halni készülő motívumsor általánosabb jelentést is sugall: a világban méreg van, a dolgok, az emberi élet szükségszerűen romlanak és múlnak el.

A Mirabeau-hid (1912) a Marie Laurencinnel való kapcsolat megszakadása idejében született. A költő bánatát, szomorúságát sanzonszerű dalban oldja fel. A vers központi motívuma az idő múlása. A szerelmi csalódás az elmúlás érzetét váltja ki, és ennek fájdalma lesz a költemény alaphangja. A híd alatt áramló víz egyszerre jeleníti meg az idő futását, a halál közeledését, a szerelem elmúlását. Egyre erősebben érezhetővé válik a búcsúzás hangulata is. A költemény könnyen futó sorai a víz folyását is érzékeltetik. A vers zenéjének folyamatos áramlása hangulati-érzelmi összefüggést teremt a vers motívumai, képei között. A jelképeknek és a verszenének ez az egysége Apollinaire költészetének egyik legjellegzetesebb vonása.

A vers 1912-ben ilyen formában jelent meg:

“A Mirabeau-hid alatt fut a Szajna.
S szerelmeink emléke mért zavar ma?
Mi volt az öröm ? Ráadás a jajra. “

(Vas István fordítása)

Az idő, a mulandóság központi motívuma a Szeszeknek. A Búcsú című vers is ezt és a költő fájdalmát szólaltatja meg.

A Szeszek nyitó verse, az Égöv (1912) összegző és programadó költemény: számadás a költő eddigi életéről és egy újfajta világszemlélet kifejezése. A költő a régi világtól unottan fordul el, egykori hitét elvesztette, új hitek, új lehetőségek után sóvárog.

Hirdetés

A költemény időbeli kerete egy hajnaltól hajnalig tartó séta. A költő ebben a keretben éli át felmerülő emlékképekben életének elmúlt eseményeit, miközben fantáziája abszurd látomásokba ragadja. A költői tudat időben és térben szabadon csapong, így a versben egymás mellé kerülnek egymástól távol eső jelenségek: a modern élet, a technikai civilizáció, a nagyváros motívumai keverednek a múlt, a történelem, a vallások és mitológiák elemeivel, fantasztikus álomképekkel. A kubista festészethez bizonyos mértékig hasonló módszer ez: az alkotás tárgyát a művész elemeire bontja, és ezeket az elemeket valamennyi oldalukról megelevenítve új egységbe helyezi.

Apollinaire is szimultán együttlátásban, egy enciklopédikus látomásban egyesíti a széttört világ darabjait, a külső és a belső világ jelenségeit együtt, valóságos összefüggéseikben tárja elénk, úgy, ahogy azok a lelki élet folyamatában valóban együtt vannak. “Arra kell szoktatnunk a szellemet, hogy egyidejűleg fogja fel a verset, mint az életnek egy jelenetét” – írja. A nagy költemény elemeit az élet “lángoló szesz”-ének, az új mámorok átélésének heve, líraisága fogja össze. A személyes élményekhez világnézeti kérdések kapcsolódnak, a kor képének rajza történelemfilozófiai problémákat vet fel. A költő a vers nagy részében önmagához beszél, de az önmegszólítást időnként felváltja az első személyű előadás.

Kalligrammák

A Kalligrammák (1918) az 1912 és 1917 között írt költeményeket tartalmazza. A kötet darabjainak jó része a harctéren született, nyomon követhetjük bennük a költő útját, mely a “háború csodái”-ért való lelkesedéstől a lövészárkok borzalmaival való találkozásig vezetett. A kötet versei általában oldottabbak, kötetlenebbek, a költő tovább folytatja kísérletezését.

A valóság újfajta megközelítésének igénye hívja létre az ún. beszélgetés-verseit (poéme-conversation). Ezekben a költő egyszerűen lejegyzi és versbe foglalja azokat a mondatokat, párbeszédeket, beszédfoszlányokat, amelyeket az utcán vagy kávéházi társaságban hall:

“Ez nagyon finom palacsinta volt / A tartály folyik / Fekete rulha mint a körme / Ez teljesen ki van zárva / No látja uram” (Hétfő Rue Christine).

Hirdetés

Ezek a társalgó-költemények már a szürrealizmus önműködő írásmódjának előhírnökei.

Apollinaire érdekes költői kísérlete volt a kötet címét adó igazi képversek készítése. Ezekben régi ókori hagyományt újít fel: a szavak térbeli elhelyezésével vizuálisan is megjeleníti a témát. Úgy gondolja, hogy ezzel az eljárással a térbeli és az időbeli művészetek lehetőségeit egyesítheti, és egy “vizuális líraiság” létrehozásával új hatásokat érhet el. A rajzvers új befogadói magatartást kíván: először mint képet érzékeljük, aztán kezdjük olvasni.

Apollinaire legjobban sikerült képverse A megsebzett galamb és a szökőkút (1914), amelyben az elhagyott lányokat és a háborúba vonult barátokat siratja el. A vers első képe egy megsebzett fejjel látható galamb. A szövegben nőkről, lányokról szól, akiknek elkínzott az arca, megsebzettek, akárcsak a galamb. A férfiak, szerelmeik csatába mentek, ezért szomorúak. A következő kép egy szökőkutat ábrázol. Ebben férfiakról, barátokról, férjekről szól, akiknek a hollétéről nem lehet tudni. A kép alsó része megfejti az előző két részt – a férfiak harcba mentek (szökőkút medencéje). A képi megjelenítés plusz tartalmat ad a versnek. Galamb – nők, asszonyok, lányok: kiszolgáltatottság, védtelenség, gyengédség, szabadság. A béke és a háború világa ellentételeződik. Szökőkút – férfiak, férjek: a sebből kiáramló vér jelképe, felfelé ívelés és visszahullás (élet-halál), körforgás (az élet fel-le folytonos mozgása). A medence: ide esnek vissza vércseppek, tócsa, amibe a sorok aláhullanak. Ha szemként értelmezzük, akkor a szökőkút maga a könny – fájdalom.

Olvasás közben vegyük figyelembe az alábbiakat: A “hol vagytok” kérdés Villon Ballada tűnt idők szép asszonyairól c.versének visszatérő kérdéseire emlékeztet. A középső rész sorai kétféle sorrendben is olvashatók. A zárósor szó szerinti fordításban így szól: “Kertek ahol vérzik a leander (babér rózsa) harcok virága “.

Az új szellem és a költők

1917-ben bemutatták a Teiresziász emlői c. burleszk bohózatot, amelyet a költő “szürrealista drámának” nevezett. A szürrealista jelzőt így magyarázta az előszóban:

“magához a természethez kell visszatérnünk – ám nem oly módon, hogy másoljuk, akár a fényképészek. Az ember, amikor a járást akarta utánozni, kitalálta a kereket, amely egy csöppet sem hasonlított a Iábhoz. Ezzel szürrealizmust teremtett, anélkül, hogy tudott volna róla.”

Hirdetés

Ahogy az idézetből is látható, Apollinaire számára a szürrealizmus kifejezés csak annyit jelent, hogy nem szabad a természetet szolgai módon utánozni, azt funkcionálisan át kell a művésznek formálnia.

Az új szellem és a költők c. tanulmánya (1917) kiindulópontja lett az új irodalmi mozgalmaknak, elsősorban a szürrealizmusnak. Az, új szellem” az abszolút szabadság szelleme. Célja a “szintetikus költemény”. Ez olyan, mint az újság, “mely egyetlen oldalon tárgyalja a legkülönfélébb témákat, fogja össze a legtávolabbi országokat”. A szabadság a költészetben minden anyag korlát nélküli felvételéhez vezet, “. . . a leggazdagabb, a legkevésbé ismert a legbeláthatatlanabb birodalom a képzelet.” “Csak azt nevezhetjük költőnek, aki feltalál, aki teremt. . ., aki új örömöket fedez fel, még ha ezeket gyötrelmes is elviselni.” A költőnek meglepetésekre kell törekednie. “Az új szellem a meghökkentés révén. . . különbözik minden előző művészeti és irodalmi mozgalomtól.”

Utolsó nagy verse, a Kalligrammák záródarabja, az Egy szép vörösesszőkéhez (1918) összegző ars poetica. A hagyománynak és a modernségnek az egységét, egyensúlyát hirdeti meg benne: “Elítélem a hagyomány s a lelemény e hosszú vad vitáját / A Kaland és a Rend pörpatvarát.” Ez a hagyományőrző modernség Apollinaire egész életművét jellemzi.


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!