Hirdetés

Guillaume Apollinaire (1880-1918)

13 perc olvasás
Guillaume Apollinaire (1880-1918)

A Mirabeau-hid (1912) a Marie Laurencinnel való kapcsolat megszakadása idejében született. A költő bánatát, szomorúságát sanzonszerű dalban oldja fel. A vers központi motívuma az idő múlása. A szerelmi csalódás az elmúlás érzetét váltja ki, és ennek fájdalma lesz a költemény alaphangja. A híd alatt áramló víz egyszerre jeleníti meg az idő futását, a halál közeledését, a szerelem elmúlását. Egyre erősebben érezhetővé válik a búcsúzás hangulata is. A költemény könnyen futó sorai a víz folyását is érzékeltetik. A vers zenéjének folyamatos áramlása hangulati-érzelmi összefüggést teremt a vers motívumai, képei között. A jelképeknek és a verszenének ez az egysége Apollinaire költészetének egyik legjellegzetesebb vonása.

Hirdetés

A vers 1912-ben ilyen formában jelent meg:

„A Mirabeau-hid alatt fut a Szajna. S szerelmeink emléke mért zavar ma? Mi volt az öröm ? Ráadás a jajra. ”

(Vas István fordítása)

Az idő, a mulandóság központi motívuma a Szeszeknek. A Búcsú című vers is ezt és a költő fájdalmát szólaltatja meg.

A Szeszek nyitó verse, az Égöv (1912) összegző és programadó költemény: számadás a költő eddigi életéről és egy újfajta világszemlélet kifejezése. A költő a régi világtól unottan fordul el, egykori hitét elvesztette, új hitek, új lehetőségek után sóvárog.

A költemény időbeli kerete egy hajnaltól hajnalig tartó séta. A költő ebben a keretben éli át felmerülő emlékképekben életének elmúlt eseményeit, miközben fantáziája abszurd látomásokba ragadja. A költői tudat időben és térben szabadon csapong, így a versben egymás mellé kerülnek egymástól távol eső jelenségek: a modern élet, a technikai civilizáció, a nagyváros motívumai keverednek a múlt, a történelem, a vallások és mitológiák elemeivel, fantasztikus álomképekkel. A kubista festészethez bizonyos mértékig hasonló módszer ez: az alkotás tárgyát a művész elemeire bontja, és ezeket az elemeket valamennyi oldalukról megelevenítve új egységbe helyezi.

Hirdetés

Apollinaire is szimultán együttlátásban, egy enciklopédikus látomásban egyesíti a széttört világ darabjait, a külső és a belső világ jelenségeit együtt, valóságos összefüggéseikben tárja elénk, úgy, ahogy azok a lelki élet folyamatában valóban együtt vannak. „Arra kell szoktatnunk a szellemet, hogy egyidejűleg fogja fel a verset, mint az életnek egy jelenetét” – írja. A nagy költemény elemeit az élet „lángoló szesz”-ének, az új mámorok átélésének heve, líraisága fogja össze. A személyes élményekhez világnézeti kérdések kapcsolódnak, a kor képének rajza történelemfilozófiai problémákat vet fel. A költő a vers nagy részében önmagához beszél, de az önmegszólítást időnként felváltja az első személyű előadás.

Kalligrammák

A Kalligrammák (1918) az 1912 és 1917 között írt költeményeket tartalmazza. A kötet darabjainak jó része a harctéren született, nyomon követhetjük bennük a költő útját, mely a „háború csodái”-ért való lelkesedéstől a lövészárkok borzalmaival való találkozásig vezetett. A kötet versei általában oldottabbak, kötetlenebbek, a költő tovább folytatja kísérletezését.

A valóság újfajta megközelítésének igénye hívja létre az ún. beszélgetés-verseit (poéme-conversation). Ezekben a költő egyszerűen lejegyzi és versbe foglalja azokat a mondatokat, párbeszédeket, beszédfoszlányokat, amelyeket az utcán vagy kávéházi társaságban hall:

„Ez nagyon finom palacsinta volt / A tartály folyik / Fekete rulha mint a körme / Ez teljesen ki van zárva / No látja uram” (Hétfő Rue Christine).

Ezek a társalgó-költemények már a szürrealizmus önműködő írásmódjának előhírnökei.

Apollinaire érdekes költői kísérlete volt a kötet címét adó igazi képversek készítése. Ezekben régi ókori hagyományt újít fel: a szavak térbeli elhelyezésével vizuálisan is megjeleníti a témát. Úgy gondolja, hogy ezzel az eljárással a térbeli és az időbeli művészetek lehetőségeit egyesítheti, és egy „vizuális líraiság” létrehozásával új hatásokat érhet el. A rajzvers új befogadói magatartást kíván: először mint képet érzékeljük, aztán kezdjük olvasni.

Hirdetés

Apollinaire legjobban sikerült képverse A megsebzett galamb és a szökőkút (1914), amelyben az elhagyott lányokat és a háborúba vonult barátokat siratja el. A vers első képe egy megsebzett fejjel látható galamb. A szövegben nőkről, lányokról szól, akiknek elkínzott az arca, megsebzettek, akárcsak a galamb. A férfiak, szerelmeik csatába mentek, ezért szomorúak. A következő kép egy szökőkutat ábrázol. Ebben férfiakról, barátokról, férjekről szól, akiknek a hollétéről nem lehet tudni. A kép alsó része megfejti az előző két részt – a férfiak harcba mentek (szökőkút medencéje). A képi megjelenítés plusz tartalmat ad a versnek. Galamb – nők, asszonyok, lányok: kiszolgáltatottság, védtelenség, gyengédség, szabadság. A béke és a háború világa ellentételeződik. Szökőkút – férfiak, férjek: a sebből kiáramló vér jelképe, felfelé ívelés és visszahullás (élet-halál), körforgás (az élet fel-le folytonos mozgása). A medence: ide esnek vissza vércseppek, tócsa, amibe a sorok aláhullanak. Ha szemként értelmezzük, akkor a szökőkút maga a könny – fájdalom.

Lapozz a további részletekért

1 2 3


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!