Gorkij: Éjjeli menedékhely (1902)

Gorkij nem törekszik arra, hogy kifejtse alakjai életútját – sok egymás mellett élő, egyéni sorstragédiát villant fel. Nincs főhős, középponti szereplő, az események fő vonulata azért Vaszka Pepel menekülési kísérlete, mert egyedül ő kerül valós döntéshelyzetbe: ellenálljon-e Vaszilisza zsarolásának, megfogadja-e Luka tanácsait? A konfliktusok, a helyzetből adódóan is, kezdettől fennállnak a gátlástalan, zsugori, egymással is kegyetlenkedő szállásadó Kosztiljov-házaspár és a lakók között. Pepel helyzete azért veszélyes, mert nemcsak nem enged Vasziliszának, hanem éppen annak húgával szeretne megszökni. (Az első felvonástól kezdve sejtető előreutaló megjegyzések sora hangzik el: ölje meg Kosztiljovot és vegye el az asszonyt, tartsa távol magát; Pepel „egy ilyen nyavalyás miatt” nem akarja elrontani az életét stb.) Natasa brutális bántalmazása után az indulatos Pepel akaratlanul okozza Kosztiljov halálát, viszont így- a sors tragikus iróniájaként – valóban Szibériába kerülhet, csak nem saját választásából. (A „mezítlábasok” közötti, hamar italba fojtott nézeteltérések megmaradnak az összeszólalkozások szintjén.)

A dialógusfoszlányokból felsejlenek az egyéni életutak, néhányuk múltjából, idekerülésének okairól is kapunk információkat – a lajstrom bűnügyi krónika. Klescs büszke munkásember, nem akar a „naplopók” közé süllyedni, lenézi és lekezeli őket. De egész életében verte tüdőbajos feleségét, s Anna temetési költségeire végül még szerszámai is rámennek. A sapkakészítő műhelyétől megfosztott Bubnov vasdarabbal ütötte hűtlen feleségét; a Színész, a hajdani hamleti sírásó, először a hitét vesztette (pedig szerinte a „tehetség, az az ember hite önmagában, a tulajdon erejében”), majd emlékezetét az egész „organizmusát” megmérgező alkoholtól. Az előkelő családfáját emlegető, sikkasztásért ült Báró hajlandó négykézlábra állva ugatni már egy fél üveg italért. A sor folytatható, csupa szerencsétlen, ágrólszakadt, megnyomorodott figura; az események már nem változtatnak rajtuk, a jellemek nem változnak. Céltalanságukat, kiábrándultságukat jelzik állandóan ismétlődő alapkérdéseik: „miért él ez az ember?”, „valójában mit lehet várni?”(Natasa), „miért éltek? minek?”(Színész),”hol az igazság? élni nem lehet, ez az igazság” (Klescs). Rákényszerülnek a bűnre (lopás, prostitúció, hamiskártya), mert „ha elkezdenek becsületesen élni, akkor három nap alatt éhen döglenek” (Ferdenyakú). Az egyetlen, tisztának megmaradt jellem, Natasa, családi katasztrófája után eltűnik a kórházból.

Mindegy, hogy áldozatok (akik itt születtek: Pepel, Kvasnya, Aljoska, ill. akik szándékuk ellenére kerültek ide: Klescs, Tatár) vagy felelősek sorsukért (a sikkasztó Báró, a gyilkos Szatyin, az alkoholista Bubnov és Színész), kitaszítottságuk közös, egyenlők a bajban, „itt nincs úr”, „csak a meztelen ember maradt”. Durvák, gorombák, önérzetüket már régen elvesztették; kirekesztettek, nincs munkájuk, nincsenek céljaik. A múltidézés, az alkohol, a hazugság pillanatnyi enyhülést hozhat ugyan, de a tagadás, a hiány a domináns elem: „a földön minden ember fölösleges”, „ami maradt, az csak semmiség” (Bubnov), „kimegyek és lefekszem az utca közepére, gázoljanak elÉ én semmit se akarok”(Aljoska), „én semmire sem vagyok jó, és nincs nekem semmim”, „ti csak rozsda vagytok” (Nasztya), „név nélkül nincs ember, még a kutyáknak is van nevük” (Színész), „nincs hová mennem” (Natasa). A szavak elvesztették jelentésüket („meguntam én az összes emberi szavakat”, Szatyin); az erkölcsi értékek feleslegessé és nevetségessé váltak, a cinikus-kiábrándult közeg érvénytelenítette jelentésüket: „A lábukra csizma helyett nem húzhatnak se becsületet, se lelkiismeretet” (Pepel).

A vázolt esetek sokasága általános társadalmi válságot tükröz; „a szereplők minden egyedi látszatuk ellenére absztrakciók, melyeknek segítségével a korabeli Oroszország helyzetének lényege” (Bécsy T.), és egy általános emberi léthelyzet jeleníthető meg.

Már az első szavak tónusa visszaadja az itteni érzelmi-gondolati szférát („Te mit röfögsz? / Neem / Hazudsz!”); a hagyományos dialógusalkotás helyett a sokhangú monológtechnika új változata alakul ki. A gondolatfoszlányok, befejezetlen mondatok között kevés a viszontválasz, és a kimondott szövegeknél több az elhallgatás, kihagyás (a kipontozás a leggyakoribb írásjel). Szellemeskednek, heccelődnek, gúnyolódnak (a Báró Nasztyán, végül a lány a Bárón csak azért, hogy megtudja ő is, „mit érez egy ember, ha nem hisznek neki.”).