Giovanni Boccaccio – Dekameron

Giovanni Boccaccio

Giovanni Boccaccio (dzsovanni bokaccsó – 1313-1375) is firenzei volt, akárcsak Dante és Petrarca. Apja mint az egyik firenzei bankház utazója és ügynöke Párizsban ismerkedett meg egy vagyontalan francia özveggyel, s tőle született a későbbi író – törvénytelen gyermekként – valószínűleg már Firenzében. Boccaccio Nápolyban tanult, s közben egy gazdag kereskedő feleségének lett ifjú szeretője, de Fiammetta – így nevezte kedvesét írásaiban – hamarosan elhagyta. Apja halála után Boccaccio visszatért Firenzébe.

Jó barátja volt a nála alig idősebb Petrarcának: levelezésük bensőséges viszonyra vet fényt. 1373-ban Firenze városa felkérte, hogy tartson nyilvános előadásokat Dante Commediájáról, de ezekből betegsége miatt csak néhányat tudott megtartani. A Dante-kutatás szempontjából alapvető fontosságú az általa írt Dante-életrajz. Kiváló tudós humanista is volt: ő fedezte fel a kitűnő latin történetíró, Tacitus (tacitusz – ?55 – ?118) műveit. Saját kora latinul írt irodalmi munkáit becsülte inkább, az utókor az olasz nyelvű Dekameron szerzőjét tiszteli benne.

Boccaccio Dekameron elemzés

Boccaccio Dekameron műve a főműve (jelentése: „tíz nap”; 1348-1353), száz novellát tartalmazó gyűjtemény. Az olasz „novella” szó „újdonságot” jelent, érdekes hírt, különös történetet. Boccaccio műfaja a természetesség, a valóság közvetlen visszaadásának látszatát kelti (mindig valóságos hallgatóságnak mesél valaki), s gondosan előkészíti a fordulópontot. Az elbeszélések sorozatát külön novella vezeti be és zárja le, s ez keretbe foglalja az egész művet. Az egyes novellák között rövidebb-hosszabb összekötő szövegek – olykor újabb történetek találhatók. A Dekameron kerete a következő: az 1348-as pestisjárvány idején hét ifjú hölgy és három fiatalember találkozott a firenzei Santa Maria Novella (szanta) templomban, s úgy döntöttek, hogy elmenekülnek a városból a járványhalál elől egy vidéki villába, s ott szórakozásaikat érdekes történetek elbeszélésével fogják váltogatni. Tíz nap alatt a tíz résztvevő mindegyike naponta egy-egy történetet mesél el az arra a napra megválasztott „királynak” vagy „királynőnek” a vezetése alatt és utasítása szerint. A naponta elmondott 10-10 novella egy-egy meghatározott, előre megadott téma köré csoportosul.

A Dekameronban a szerelmi-erotikus és az ironikus-szatirikus novellák uralkodnak. Boccaccio jókedvű humorral mutatja be kora világát, sajátos erkölcseit. A középkort már-már múltnak tekinti, s a felvilágosult reneszánsz ember szemével nézve mulatságosnak tartja furcsa szokásait, intézményeit. Humanista írói világképének középpontjában a földi élet minél örömtelibb, minél ésszerűbb kihasználása áll. Ebből a világból már hiányzik a pokoltól való félelem tudata, a „bűnök” más megítélés alá esnek, mint pl. Danténál. A szerelem a novellákban őszinte, szabad, a korábbi kötöttségeket nem tűrő és nem ismerő érzelemmé, a boldogság forrásává válik. Az író jókat kacag a vén, babonás, együgyű férjek rovására. A házasfelek hűtlensége, a házasságtörés nem háborítja fel, ha ez érdekházasságot, nem szerelmen alapuló viszonyt szakít szét. Nem tiszteli a cellák, kolostorok lakóit sem: az emberi természet bennük is diadalmaskodik, s talán ők vágyakoznak legmohóbban a testi örömökre.

Több mulatságos, ízes történetének főhőse az együgyű városi figura, Calandrino (kalandrinó), akivel kavicsot szedetnek láthatatlanná tevő varázskő gyanánt, akivel elhitetik, hogy állapotos, és gyereket fog szülni, s akivel mindenféle bitangságot művel a két tréfacsináló festő, Bruno és Buffalmacco (buffalmakkó). A legtöbb novella városi-polgári környezetben játszódik: megjelennek a csalafinta, agyafúrt kereskedők, a pórul járt jogászok, a felültetett, beképzelt, szipolyozó orvosok, s ott vannak a szegény, babonás certaldói (csertaldó) parasztok is, akiket ugyancsak rászedett a vörös hajú, apró, ravasz barát, Frater Cipolla (csipolla).

Boccaccio elítéli a fösvénységet, a kapzsiságot, az öncélú gazdagságot; szerinte a vagyonnak az életet kell szolgálnia. Sokra becsüli a friss észjárást, a furfangos okosságot, a természetes ügyességet. Hősei gyakran nehéz helyzetből szabadulnak meg egy-egy találó szóval, tréfás ötlettel.