Csehov: Sirály (1896)

Újszerű a dialógustechnika: a szereplők elhallgatnak, elhárítják mások kitöréseit, vallomásait („Drágám!/ Csitt! Jönnek”; „Nincs senki. (Csók)/ Milyen fa ez?”; „Viszonozni nem tudom. (Odanyújtja a szelencét.)”; másról beszélnek (pl. az „ebben a tóban sok hal van” kijelentés nemcsak a témaváltással, de megformálatlanságával is leleplezi Trigorint.) Az egyetlen őszinte figura, Mása, nyíltan vall apjáról és Trepljov iránti szerelméről Dornnak – anyja (számára is rokonszenves) szeretőjének -, de az orvos előbb tréfálkozni próbál, majd elmenekül előle. Minden megszólalásuk leleplezi belső világukat. (Arkagyina: „Most elutazom, és nem fogom megtudni, miért akarta főbe lőni magát Konsztantyin.”) Csehov ironikus látásmódjának következtében az összetett minőségek sokféle formája működik a darab minden szintjén (szerkesztésmód, jelenetek, jellemek, beszédmód stb.); pl. Trepljovból még a halála előtti pillanatban is kiütközik anyakomplexusa („ez biztosan elkeserítené a mamát”); Arkagyina kínosan erőlködik, hogy megőrizze megjelenésének fiatalos látszatát; még Szorinból is megszólal a tragikus öngúny (IV.).

Az ismétlődő komikus gesztusok, szövegek (pénz-motívum) is tragikus sorsokat rejtenek. Mása tubákolása csak lázongó gesztus – konyakozása, durva stílusa már teljes lesüllyedésének jele. Még a tisztán komikus figurák (Polina, Medvegyenko) is szánalmat ébresztenek elesettségükben, egyedül a közhelypufogtató, színházi pletykákon csámcsogó – a birtokot mellesleg pusztulásba döntő – Samrajev jószágigazgató nem kap felmentést. (A legapróbb részleteket megfigyelő szerző – szereplőivel – általánosítgat is: „a nők sohasem bocsátják meg a kudarcot”, a nőknek csak „kisebb része iszik nyíltan, a többiek zugban [É] és mindig vodkát vagy konyakot”.)

„Csehov soha nem egyszerűen az élet egy szeletéről beszél – orvos volt, aki rendkívüli érzékenységgel, óvatosan fejtette le az életről annak ezernyi finom rétegét. Ezek a rétegek izgatták, végtelenül csalafinta, tökéletesen kikalkulált és értelmes rendbe illesztette őket, amelyben az ügyesség olyan mesterien rejti szem elől a kiszámítottságot, hogy végül azt hisszük, kulcslyukon keresztül látunk mindent, holott sehol semmi kulcslyuk” (Peter Brook). Az író a Sirályban is teljes sorsokat tár fel egy-egy gesztussal, pszichológiai analízist készít, s kivételesen nemcsak a szereplőket leplezi le, de egy kicsit hagyja leleplezni saját magát is.