Csehov: Sirály (1896)

Trigorin középszerű, de jó technikájának köszönhetően sikeres, ugyanakkor zárkózott, nehezen kommunikáló, hízelgéssel meghódítható, hiú író (csak saját művét olvasta a folyóiratban, a fiúét fel sem vágta). Minden életjelenség téma a számára, kapcsolatait is tapasztalatszerzésnek tekinti. Erkölcstelen, gátlástalan jellem; gyengesége, kényelmessége tartja Arkagyina mellett. állandóan robotoló, anyaggyűjtő íróként örökké elégedetlen saját magával – vallomása (II.) csehovi önportré. A mindig szereplésre kész, „comme il faut” Arkagyina a színjátszást, a minden látványt, jellemet, helyzetet cédulázó író az irodalmat keveri az élettel.

Trepljov állandó szeretethiánytól szenved; anyjához ambivalens a viszonya: gyűlöli és rajong érte. A két beérkezett, sikeres művész (a „rutinos iparosok”) mellett kísérletező kezdő: menekül az elcsépelt „jólmegcsináltságtól”; újromantikus lázadó: „Nem olyannak kell ábrázolni az életet, amilyen, [É] hanem olyannak, ahogy álmainkban megjelenik”, de mindenáron „új formákban” (I.). Az évek során fejlődik, művészi válságából megtalálja a kiutat, gyökeresen átalakul művészetfelfogása: „nem az új vagy a régi forma a fontos, hanem az, hogy írjon az ember, ne törődjön semmiféle formával, csak írjon, mert szabadon árad lelkéből az írnivaló.” (IV.) Magánéleti problémája viszont – a megjelenő Nyina végérvényes szakításával (aki még mindig Trigorint szereti „kétségbeesetten”) és a lány azonnali elutazásával – teljesen megoldhatatlan. (Nyina az első felvonásban a két férfi közül írót is választ: Trigorint csodálja, falja a műveit, Trepljov darabját nem érti, mert „nincsenek élő alakjai” – és „nincs benne szerelem”.)

Nyina az egyetlen szereplő, aki képes változtatni sorsán; (naiv, külsőséges, átlagos kispolgáriságából indulva) küzdelem és szenvedés árán lehetőséget teremt magának az önmegvalósításra. Utolsó feltűnésekor még bizonytalan, hogy megtalálja-e az igazi művészetet, de ekkor már hisz saját művészi igazságában.

A művészdráma a Hamlet-párhuzamon kívül is „irodalmi” – Zolát, Turgenyevet, Tolsztojt emlegetik -, Nyina végül „tolsztoji” életfilozófiát talál magának: „nem a hírnév, nem a ragyogás a fő [É] hanem az, hogy tudjunk tűrni. Tudd viselni a keresztedet, és higgy! én hiszek és már nem fáj úgyÉ”; Trepljov kitörése – „megcsókolom a lába nyomát” – pedig Dosztojevszkij-reminiszcencia (l. Bűn és bűnhődés).

A középponti sirály-szimbólum képzettársítások során át teljesedik ki, és meghatározza az atmoszférát. Először a hazulról elszökdöső Nyina egyszerű hasonlatában jelenik meg a kép (őt „úgy vonzza valami a tóhoz, akár a sirályt”) – s aztán hófehérben játszik a tavi színpadon. A madár lelőtten, tárgyként először Trepljov előreutaló (a lelövés gesztusában megnyilvánuló) szimbolikus önmegjelenítése – Nyina ekkori éretlenségének jele megjegyzése: ő „nem érti az ilyen szimbólumokat”. Trigorin számára a madár is témalehetőség, de már a lányhoz hasonlítja és jelképesen kapcsolatukat vetíti előre: „egy tó partján gyermekkora óta él egy fiatal lány, olyan, mint maga, szereti a tavat, akár a sirály, és boldog és szabad, akár a sirály. De véletlenül jött egy ember, meglátta, és unalmában elpusztította” – viszonyuk ellentmondásosságát sejteti a kép. Az elutazás előtti búcsúzási jelenetükben – még kapcsolatuk moszkvai kibontakozása előtt! – Trigorin már múltként, lezárult emlékként jeleníti meg, újra jelezve a tragikumot: „olyannak látom majd emlékezetemben, amilyen azon a verőfényes napon volt, egy héttel ezelőtt beszélgettünk a padon meg akkor ott feküdt a sirály”.) Bukásai után Nyina, már tragikus önszimbólumként, ,Sirály’ néven írja alá leveleit, és zavaros-felkavaró záró monológjában is így emlegeti magát. Az író hajdani cinikus megjegyzésének bekövetkezte addigra már megértette vele a szimbolikus jelentéseket – ekkor levelein Trepljov ironizál. A fiú öngyilkos pisztolylövése pedig éppen akkor hallatszik a háttérből, amikor Samrajev előhozza Trigorinnak az általa kitömetett, de már rég elfeledett madarat. A sirály fizikai valóságában és egyre gazdagodó jelentéseivel egyszerre hat, a szimbolikus réteg gazdagítja a realista kifejezésmódot is, árnyalja a líraiságot is – „az elvonttól a konkrétig zuhanó drámai mozgást a konkréttól az elvontig emelkedő lírai ellenmozgás keresztezi” (Egri P.).